A reggeli kínálat ugyanaz volt, mint előző nap, bár akkora, hogy kimeríthetetlen volt a második alkalommal is. Miután jóllaktunk, kis ejtőzés következett a szobában, majd kitaláltuk hogy mit csináljunk a nap többi részében. A kínálkozó lehetőségek közül nyert a Puerto Banús, taxival, mivel olcsó, és mert gyalog messze van, illetve a busz menetrendje (kb félóránként) és megállója nem túl gyerekcentrikus.
A taxisofőr a fuvar végén gyors idegenvezetéssel is szolgált, pár mondatban elmondta hogy mit merre találtunk, bár nem túl nagy a "település", azért jól jött. Egy útleírás szerint a 915 hajót befogadni képes kikötő világhírű, a szupergazdagok, köztük a szaúdi király hajója is előfordul itt, a közúton haladó és parkoló autókról nem is beszélve: nem ritka erre egy-egy Ferrari, Bentley, de láttunk pl Aston Martint és rózsaszín Audit is. A Mercedes és a Porsche nem tűnik ki a nagy átlagból.
A kikötő melletti boltok sora: Louis Vuitton pl egy sarokban bújik meg a többihez képest, de nem kelt nagy feltűnést sem a Cartier, vagy a Gucci, D&G bolt sem, mégis említést érdemelnek, talán pont emiatt. A flinci-flanci, árcédulák nélküli kirakatok láncolatát 1-1 étterem és kávézó szakítja meg, hozzáteszem, hogy meglepő módon normális áron, max nem ülnénk be, mert jóval elegánsabbnak lellene lennünk ahhoz, hogy jól tudjuk magunkat érezni ott.
Puerto Banust újra körülsétálva készítettünk még jópár fotót, és bár a leírások szerint Monte Carlo hangulatára számítottam, összességében teljesen mást kaptunk. Monte Carlonak van egy sajátos, emelkedettebb hangulata, ami itt inkább letisztult, egyszerűbb, hiába ugyanolyan fényűző.
A kikötőtől távolabb eső utcákon ugyanúgy megtalálhatók a 10 euroért dia menu-t kínáló éttermek, mint eddig bárhol máshol, sőt egy burger king is helyet kapott a település közepén - így aztán tényleg nem érezheti magát kívülállónak senki, a luxusvilág közepén.
Ebéd után visszataxiztunk a paradicsomi szállásunkra, ahol pár óra alvás/napozóspihenés után jártunk még egyet a parton, kagylógyűjteményünket gyarapítva, ponosabban megduplázva immár (túlsúly 2.). :D A hullámtörők mellett lehetett a legnagyobb, és leginkább egyben lévőket találni.
Az idő szeles volt, de mégis kellemes, azt hittük kelleni fog egy pulcsi, végül még melegünk is volt. Naplemente után sétáltunk vissza a szobánkba vacsorázni, és ismét 10 óra után dőltünk ki.
2010.10.23, szombat
Reggeli után úgy terveztük, hogy Marbellába látogatunk el, aztán végül másképp döntöttünk: a közeli állat- és élményparkba indultunk. Viszonylag meleg ruhába öltöztünk, mert felhős volt az ég, és a szél is fújt, de melléfogtunk, megint. 15 euroért vitt át a taxi Esteponába, a Selwo Aventura-ba, ahol kisebb tömeg állt sorba a pénztáraknál. A belépő kissé húzós volt, de utólag beláttuk, hogy abszolút megérte: 25 euro egy felnőttre. Bár a helyieket elnézve sok helyen hozzá lehet jutni kedvezménykuponokhoz, mert sokan ilyennel vettek kedvezőbb áron jegyet, nekünk nem volt semmi ilyesmi, viszont a jegyek mellé kaptunk McDonalds kuponokat, vagy egy maréknyit - igaz nem használtuk fel. :)
A nagy kapun belépvemintha egy botanikus kertbe érkeznénk, pálmák, vízesés, és egy hivatásos fotós, csak hogy folytatódjon a pénzköltés: 6 euroért készül egy családi fénykép.
Később tárult csak elénk a többi látvány: flamingók, majmok, libák és szurikáták [:)], kecskék hüllők és egy hatalmas tó, újabb vízeséssel a túloldalán, élménydömping a javából, mindez a pálmák alatt és felett egyaránt, függőhíd, beülős lesikló alkalmatosság, különféle bátorságpróbák.
A park több részre van felosztva, a különböző területek között nyitott terepjáró teherautókkal hozzák-viszik a népet, karnyújtásnyira az oroszlánoktól, bikáktól, struccoktól, zebráktól.
A megállókban mindenhol van étkezési lehetőség és wc, szinte testközelben a zsiráfok, keselyűk, tigrisek, elefántok. Némi sorbanállás után feljutunk a következő autóra, a következő völgybe, medvék, tevék és dromedárok közé, van ahol pedig két hegy között a függőhíd az egyetlen átjutási lehetőség.
A rengeteg élmény után gyors pizzaszelet, némi édesség és kávé magunkhoz vétele következett, majd az állatkert információs kisasszonya taxit hívott nekünk, délután 4kor pedig kidőlt az egész család. Valamivel később A. felkereste a közeli, főleg helyieket kiszolgáló take-away kajáldát, és 7 euroból bőségtálat vásárolt kifőzdéből. A teraszon belakmároztunk, majd tengerparti séta és kagylógyűjtés következett a naplementében.
2010.10.24, vasárnap
3/4 9ig sikerült aludnom, most először az utazás alatt. Szofival szokás szerint szinte egyszerre ébredtünk, a fiúk pedig bő félórával később lettek aktívak. Ilyenkor már bele kell húzni a reggelinél, mert van-van, de fogy, úgy vettem észre, hogy 10-1él11 után már nem nagyon raknak ki semmit, hiába fogy. Annyira jó idő várt minket már ébredéskor, hogy az itt töltött utolsó reggelinket az étterem szinte tengerparti teraszán ettük - varázslatos volt a hangulata, meg tudnánk szokni. :)
Megcsodáltuk a gyönyörű lakhelyünket újra, utoljára minden oldalról, ez után mire bárhová is indulhattunk volna (Marbella lett volna a cél), olyan strandidő lett, hogy vétek lett volna másra pazarolni, elvégre október végén nem olyan megszokott dolog a tenerparton heverészés. Kihasználtuk.
A víz persze hideg volt, de senki nem tarthatott volna vissza egy októberhuszonnegyedikei strandon töltött naptól, úgyhogy fürdőruhára vetkőzve tengerközelbe merészkedtünk, és próbáltuk magunkba szívni az előttünk álló hosszú télre elegendő napfényt.
Ebédre (őő, délután 4kor :D) bőségtálat hozott A. ismét, a helyi kifőzdéből, immár 17 euroért ugyan, de nem is bírtunk vele. Krumpli, csirkefalatok, töltött nemtudjukmilyenhús, krumplisaláta és spenótos rizs, persze minden helyi módon készítve, isteni finom volt. A menü végén a család kidőlt, én pedig még bikiniben süttettem magam az idei év utolsó tengerparton töltött óráiban. Estére koránfekvést rendeltünk el magunknak a másnap hajnali indulás miatt, azért még egy környékbeli séta belefért, búcsúzóul a milliárdosok paradicsomától. Eseménytelen, de álmodozással teli volt az utolsó Costa del Solon eltöltött nap.
2010.10.25, hétfő
Fél6kor ébredtünk - persze nem magunktól. Az utazásunk egyetlen olyan része, amit előre megterveztünk, leszerveztünk, és ha kő kövön nem marad, akkor is össze kell jönnie részéhez érkeztünk: az Alhambra várt ránk aznap, reggel 9kor. Mivel hónapokkal ezelőtt megvettem a jegyet (ami időre szól, és szinte percre be is kell tartani), és mivel úgy éreztem, hogy az Alhambra az utazásunk (egyik) csúcsa, semmiképp sem szerettem volna ha a bejáratnál kiderül, hogy valami közbejött, így nem volt más hátra, csak a hajnali ébredés és indulás.
Petivel a marbellai szállásunkra érkezéskor megbeszéltük, hogy jön értünk jó korán, a szállodai recepcióssal pedig azt, hgoy az utolsó napi reggelinket csomagolt formában vinnénk magunkkal - minden gördülékenyen ment. Csak szegény gyerekek nem tudták, hogy mi újság, miért és megyünk mi bárhová is a sötét éjszakában - bíztam benne, hogy a kocsiban azonnal elalszanak majd. Nem így történt, de nyűgösek sem voltak. Fél siker.
Az út Granadáig nagyjából 2,5 óra volt, és a város határában életem legizgalmasabb napfelkeltéjét láthattam, a Sierra Nevada aláfestésével, fél9kor.
Szinte minden pillanatban más árnyalatban festették meg a napsugarak a felhők miatt folyamatosan változó égboltot, egyre világosabban, élesebben tűnt fel Granada, amiről akkor még csak sejtettem, hogy teljesen más lesz, mint azok a városok, ahol eddig jártunk. Mámorító volt a megérkezés, ami aztán hamar igzalmasba csapott át.
Történt ugyanis, hogy nem szerettünk volna az összes cókmókunkkal lófrálni a mór palotában, így mindenekelőtt a már korábban lefoglalt szállásunkat kerestük meg, leraktuk a cuccainkat (recepciós lány lassú volt, mint mindenféle déli nép, nem értette hogy mi miért sietünk... :D), aztán próbáltunk feltalálni a domboldalra, ahová a jegyünk szólt. Másodszorra is elkavartunk, mivel az Alhambra felé mutató táblák hajlamosak 1-1 kereszteződésben egyszerűen nem létezni, és persze hogy nem arra kell menni, amerre gondoljuk, hogy mégis, szóval hirtelen elhatározásból Petitől hipergyors búcsút vettünk, egy taxiba átcuccoltunk, és 5perc alatt felértünk. A-ra persze akkor jött rá a szapora, én pedig próbáltam az automatából a jegyünkhöz hozzájutni, és éreztem, hogy telnek a percek, túl gyorsan talán, és hiába lesz meg a jegyünk (ami valahogy csak nem akart kijönni abból a hülye sárga gépből), azt fogják mondani hogy bocs, késő. Aztán végül A. is visszatért, egy kedves, francia párnak köszönhetően a jegyünk is a kezünkben volt, némi kavarás után a palotához is odaértünk, útbaigazítást is kaptunk... és ki kellett fújnom magam, hogy igen, mégiscsak sikerült. Annyira rohantunk a bejárattól végig, hogy szinte fel sem fogtam, hogy hol is járunk, le kellett hogy lassuljon a lábam, a szívem, az agyam, hogy ki tudjak kapcsolni legalább egy percre, amikor bejutottunk.
Minden örömöm, minden nyugalmam egyszerre szállt rám, amikor a "szentélybe" léptünk, hogy igen, itt vagyunk, sikerült... és minden csodálatom egyszerre jött elő a látványtól, pedig amit akkor és ott megpillantottunk, csak a kezdet volt.
Mindig vonzott az arab világ, rengeteget olvastam a kultúrájukról, vallásukról, valamennyit az építészetről is, és az útikönyvben olvasott mondat, ami szerint "A palota a tér, a fény, a víz és a díszítőelemek legkifinomultabb ötvözésének mesterműve" azonnal igazolást nyert azáltal, amit ott láttunk. Kicsipkézett falak mindenfelé, a padlók, mennyezetek, kapuk, ablakok, udvarok, csobogók, boltívek, oszlopok, kupolák ... mind-mind emberi kéz munkája, ámulatba ejt minden látnivaló, minden helyiség és udvar, és bár az oroszlánok nem voltak az Oroszlános udvaron, ez cseppet sem vette el a kedvem, de a részegítő ámulásomon sem csillapított egy kicsit sem. Nem siettünk, mégis kapkodtam a fejem, közelről, aprólékosan mustrálva egy-egy fal-részletet, kőfaragást, szó szerint csipkét, amit kőből vertek, miközben elém tárult az egész egyben, amit mindet így... leírhatatlan élmény. Eltörpül még az is, hogy ki és mikor (a Naszrida-dinasztia, 1232-től) építette, semmi nem számít, csak az, hogy ott vagyunk, látjuk, érezzük a varázsát. Nem tudom, hogy valaha kerített-e hatalmába bármi is ennyire, de bátran meg merem kockáztatni, hogy minden elfogultságom ellenére még az athéni Akropolisz sem, sőt talán a mükénéi vár sem, pedig az is görög, és mint tudjuk, minden ami görög, nálam lépéselőnnyel bír, de nem. Az eddig általam bejárt látnivalók közül az Alhambra az, ami leginkább a hatalmába kerítette a testem, a lelkem, mindenem - jegyzet sem volt róla (nem voltam képes akkor és ott írni), és így 3 hónap távlatából is felkavar, a fotókat válogatva is olyan, mintha ismét ott járnék, mintha a falba vésett Korán idézeteket most is végigsimítanám - mert egyébként akkor sem bírtam ki, hogy ne tegyem.
Boldog voltam, vagyok, és amellett, hogy ezt úgy általában is elmondhatom magamról, egy ilyen élmény meglehetősen sokat tud dobni az ember alap-állapotán, bármilyen is volt azelőtt. Miután úgy-ahogy magunkhoz tértünk a látnivalók okozta ámulatból, egy kedves, angol fiatal srác felajánlotta, hogy készít rólunk egy családi fotót (ez amúgy ritka, mivel általában az én kezemben van a gép): megörökítette az álmos gyerkőcöket, akik fáradtságuk ellenére angyalokként viselkedtek és magukba szívták a rengeteg új élményt, a szintén fáradt A-t, aki talán nem hitte, hogy amit itt látni fog, az tényleg olyan jelentőségű, ahogy azt én megpróbáltam neki még korábban, itthon elmagyarázni (végül belátta, azt hiszem :D), és engem, aki azt sem tudja mi újság, csak reggel jópár sangriával indított, pedig nem. :)
Félig-meddig mámoros hangulatban folytattuk a sétát a kertben, miközben próbáltam feldolgozni a benti élményeket.
Generalife, az akkori uralkodók ide vonultak félre a gondjaik elől, nincs gondom, de ide félrevonulni igen jóleső érzés, megnyugtató. Csodáltam a kertnek minden növényét, a több méter magasra nőtt tujákat, amik sövényként alkottak labirintust a hatalmas területen, azt a talán százféle rózsát, ami úton-útfélen nyílt, a növények által kialakított zsákutcákban buján megbúvó szökőkutak, csobogók romantikus hangulatát, amihez Granada látképe kínált méginkább részegítő hátteret. Itt élni, akkor, amikor minden pompázott... milyen lehetett? Mesevilág. És akkor csak sejtettem, hogy ez a város tartogat még meglepetést.Az első ilyen meglepetés rögtön akkor ért, amikor az Alhambrától lefelé menet egy jaguár-gyűjteménybe botlottunk, egy a város fölött magasodó, igen hangulatosnak tűnő, nívós szálloda előtt. Mi sem lenne meseszerűbb, mint ebben a szállodában megszállni, és egy ilyen autóval bejárni (az akkor még nem sejtettem hogy autóval járhatatlan) város utcáit?
Mivel már erősen délután-felé járt az idő, és a korai ébredés ellenére csak szállodásszendvics és gépi kv volt bennünk, leintettünk egy arra járó taxist, és elvitettük magunkat a szállásunkhoz. Szobafoglalás után Szofi keresztülhúzta a terveinket, ami egy finom ebéd lett volna... szó szerint kidőlt. :D
Amíg pihent a kisasszony, kipakoltuk a másfél napra való ruhát, próbáltam buszjegyet foglalni 27ére Madrid felé (a recepciós lányok segítségével, mivel helyjegyes, és előre kell), végül 3 óra után el tudtunk indulni kaja után nézni.
Egy szemmel láthatólag csak helyiek által látogatott, kifőzde-szerű helyre ültünk be, angol nyelvű étlap és a pincér csakspanyol tudásának hála valami igazán eredetit ettünk, mondtuk neki hogy hozzon valami levest, valamilyen paellát, és valamilyen húsfélét. Így adódott, hogy tudjuk hogy valami nagyon eredeti, andalúz leves és paella volt a menü, finom volt, olcsó volt, megettük mind. A levesben minden volt, amit el lehet képzelni, mármint olyan dolgok is, amit én levesbe nem biztos hogy tennék (pl véres hurka-szerű valami), a paella pedig különösen a gyerekek körében abszolut sikert aratott, mint eddig bárhol. :DEbéd után, ha már szieszta nélküli napunk kerekedett, sétáltunk. Nem kicsit, nagyot.
Bejártuk a környékünkön lévő rengeteg szűk utcácskát, amikről először azt gondoltuk sétálóutcák, de kiderült, hogy dehogy, ott kérem egyirányú forgalom zajlik, persze van, ahol kétirányú is, körbejártuk a katedrálist, amekkorából soha nem láttunk még ekkorát, messziről éreztük a katedrális oldalában kínált teák és fűszerek illatát, rövid barátságot kötöttünk egy marokkói árussal, akinek azonnal felvásároltam volna a fél boltját, kapukon kémleltünk be, és megcsodáltunk minden díszes csempét (az első tizenhárom kapunál, mert amúgy mind ugyanolyan szép díszes volt) mígnem egyszercsak ránk sötétedett, és úgy gondoltuk, hogy talán lesétáltuk már az ebédet, keressünk valami vacsorát. Az utcákon lófrálva egyre nagyobb lett a nyüzsgés, ahogy a nap sugarai eltűntek, a sárgásan világító lámpák tettek hangulatossá minden egyes utcát, és életre kelt a város. Addig is élt, de a sötédedéssel egyidőben elindult a nyüzsgés, de furcsa módon nem tömeg volt, hanem csak egyszerű nyüzsgés, az a jóleső, amikor azt érzed, hogy a környezeted ÉL, vibrál, körülötted mindenki valamilyen más nyelven beszél, az emberek egy része a világ különböző tájairól érkezett turista, más része fiatal spanyol (egyetemi városban vagyunk), de mindenki "normális", nem tudok rá jobb szót. Senki nem kiabál, senki nem lökdösődik, mindenki jön-megy, cseveg, vagy épp végzi a dolgát, nézi a néznivalót, mintha táncolna a város minden lakója, egymástól függetlenül, mégis együtt - varázslatos.
Végül egy-egy pizzaszelet mellett döntöttünk, amit a hotelünk konyhájában fogyasztottunk el, mindamellett hogy nem volt kicsi, nagyon finom volt, és a legolcsóbb étkezésünket tudhattunk magunkénak, nem egész 3 euróból - végül felcaplattunk a másodikra (merthogy ott volt a szobánk), és egycsapásra kidőlt a család.
2010.10.26, kedd
Kipihenten ébredtünk, én egy kicsit talán izgatottan is. Érezhető volt, hogy a gyerekek talán mintha megfáztak volna, de nem tűnt vészesnek... talán a tengerparti huszonfokból ez az 5fokos visszaesés, vagy az esti hűvös idő tett be, ki tudja, de betegek nem vagyunk, mindenki jól aludt, úgyhogy irány a reggeli!
A szobát úgy foglaltuk le, hogy járt hozzá a reggeli, és az egésznapos meleg italfogyasztás. Na ezt úgy kell elképzelni, hogy egy kis konyha és étkező pár asztallal, az étkező egyik oldalában filteres kávéfőzőben mindig meleg kávé, valamint vízforraló és teafilterek, reggelikor pedig toastkenyér, vaj, lekvárok, előre csomagolt kicsi muffinok vártak minket, és önkiszolgáló rendszerben történt a kenyérpirítás meg a többi. Ekkor láttuk, hogy a kis hotel elsősorban hátizsákos turisták által látogatott, bár ha úgy vesszük, mi is azok voltunk, csak épp nem készültünk rá eléggé, és bőröndben volt minden cuccunk. :D
Reggeli után a nyakunkba vettük a várost. A gyerekek miatt feltétlen szerettünk volna egy játszóteret találni, hogy azzal indítsuk a napot, az előző nap húzósra sikeredett, és nem túl gyerekcentrikus hajtása után, bár nem tűnt úgy, hogy zokon vették volna. Játszóteret nem nagyon tudtak nekünk mutatni, de tudtuk hogy van, mert az Alhambrát keresve kétszer is elhaladtunk az egyik mellett, bár az ki tudja merre volt, sok itt az egyirányú, meg a kanyargós rész. Na de sebaj, így legalább ismét bejártuk a város nagyrészét. Éreztem a vesztem... az ott korainak számító órákban (lehetett úgy délelőtt 10) ébredező város is meglepett, házról házra, utcáról utcára volt valami csodálnivaló, és akkor hol van még az Albaicín?
Tea és fűszerárusok, Zara, külön boltot képezve a férfi, női, gyermek és home (:-O meg bírtam állni, hogy egyetlenegybe se menjek be :D), ékszerbolt (ENNYIRE drága a Rolex??? :-O), cukrászda-pékség, és akkor még csak a főútig jutottunk. végre meglett a játszótér is, ahol a gyerekek nagy örömmel támadták le a csúszdát, meg a többit. amíg ők kiélték játék-hiányukat, először A. szaladt el innivalóért, és valami nátha elleni szerért (cukorkát vett talán és gyümölcsöt?), aztán én vettem észre egy sarki kávézót, és végre elfogyaszthattam az első igazi kapucsínót utazásunk során. Mindenféle szempontból jó volt ez a játszótér. :)Azt egyébként megállapítottam, hogy a spanyoloknak nincs kávékultúrájuk, vagy mi nem találkoztunk vele. Eddig ugyanis bárhol bármilyen kávét (kapucsínót, café con leche-t) ittunk, az annyiféle volt, ahány helyre betértünk, de még jellegében sem hasonló az előzőhöz. No de félre a kávés témát, Granadában ez is jó volt.
Miután a gyerekek kijátszották magukat, elhangzott a bűvös mondat: irány az Albaicín! éreztem, hogy magával ragadó lesz, ahogy már látképe is az volt az Alhambrából.
Ez a mór városrész az Alhambrával szemben lévő dombon fekszik, szűk, macskaköves sikátorai mentén fehér villák... tudtam, hogy oda kell mennem. Mivel a tényleg szűk, tényleg sikátoros, sőt helyenként lépcsős utcákon a babakocsival lazán elakadtunk volna, A-t annyira nem érdekelte, hogy felcaplasson a meredek emelkedőkön, a családom lent maradt az Albaicín tövében egy kis téren, én pedig a fényképezőgépemmel felfedeztem a felfedeznivalót.
Andalúziának azt az arcát ismertem meg a rohanós, bő félóra alatt, amelyiket szerettem volna Ronda és a többi Pueblo Blanco között, de sajnos elmaradt, és bár nem volt falusias hangulat, és ottlakókkal sem találkoztam, mégis mintha egy más világba csöppentem volna. Nem volt város-érzésem sem, mintha nem is Granadában járnék...
...az térített csak magamhoz, amikor az egyik szűk utcából kisétálva elém tárult a város a maga egészében, a katedrálissal (a katedrális és a Capilla Real tulajdonképpen egyetlen épület, illetve közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz), a hatalmas, sőt így kiemelkedve a városból szinte rémisztő gótikus épülettel.
A katedrális egyébként olyan hatalmas, hogy hiába sétáltuk eddig körbe, hiába próbáltam lefotózni bármelyik irányból, mivel szűk utcák veszik körbe, sehogysem fért bele egyetlen fényképbe, mindig csak egy kis része, sőt nem is láttuk, hogy tulajdonképpen mekkora lehet, csak gondoltuk, hogy nagyon nagy. Így fentről, látva az egészet, összehasonlítva a mellette lévő utcák, házak méretével, tényleg ijesztően nagy, főleg így fentről, a sötét falaival, a nyüzsgő, fehér és színes város fölé magasodva.Éreztem, hogy elidőztem fent, talán túlságosan is, és már megint kifelé csúszunk az ebédidőből, így próbáltam nem eltévedve visszasietni a családhoz. Kellemeset pihentek a lenti kis téren, még 1-2 fotó erejéig kifújhattam magam, aztán újra a nyakunkba vettük a várost.
A Gran Vián sétálva ráérősen bámészkodtunk, csodálkoztunk rá minden egyes homlokzatra, ablakra, erkélyre, a földön lévő utcanévtáblákra.
A szállásunk melletti utcában lévő étterembe tértünk be végül, a mostmár szinte szokásosnak mondható paellára és egyebekre, ha már az utolsó teljes napunkat töltjük Spanyolországban, Andalúziában, már abban, ami nekünk jutott most belőle - egyelőre. A sangria sem maradhatott el persze, no ez is ahány hely, annyiféle, de nem bántam, finom volt itt is, csak más. Volt most gazpacho is, meg mindenféle helyi jó, jóllakottan - és részemről kicsit becsípve távoztunk az évi utolsó spanyol lakománkról.
A családot még felkísértem a szobába, segítettem lefektetni a gyerekeket, A. is kidőlt, én pedig a nyakamba vettem a várost, ismét, de most ráérősen, egyedül. Furfangos egy város, főleg így, ennyi sangriával megbolondítva. Újra bejártam a már ismert helyeket, és egy gombóc fagyit is megengedtem magamnak az októberi napsütésben, a katedrális lépcsőjén elmélázva, sok más helyivel és turistával együtt pihentem ki a nap mozgalmasabb részét, amiről nem tudtam, hogy addig volt-e, vagy éppen akkor tart, vagy csak eztán jön majd, de nem is nagyon érdekelt, csak egyszerűen próbáltam magamba szívni a város hangulatát, valami olyan módon, hogy hazahozhassam magammal. Ott szembesültem azzal, hogy beleszerettem, végérvényesen, megváltoztathatatlanul, talán örökre. Rájöttem, hogy amit nagyon akartunk, azt meg is néztünk, de még sok napot eltöltenék itt lófrálással, evéssel-ivással, semmittevéssel. Granada az a város, ami igazán megfogott, ahol úgy érzem, hogy itt LENNI kell, vagy lenni is, úgy értem nem feltétlen látni, csak nézni, nem keresni, csak lófrálni, vagy nem is tudom igazán, csak azt, hogy vissza kell még jönni ide, nemcsak hogy Spanyolországba, nemcsak Andalúziába, nemcsak azért, mert annyi minden kimaradt, amit szerettünk volna, hanem azért, mert szeretem Granadát.
Mire visszaértem a szállásra, már majdhogynem ébredezett a család, és mivel a gyerekeken elhatalmasodott a reggel még csak kezdődő nátha, nem csináltunk már mást a nap hátralévő részében, csak bevásároltunk néhány ajándékot, képeslapot, ezt-azt, péksüteményt estére és a másnapi buszos útra, innivalót, ilyesmit, búcsút vettünk a várostól, még egyszer, utoljára.
Nehezen indult az éjszaka, köhögés-orrfújás-nyűg a gyerekek részéről, aztán valahogy mégiscsak nyugovóra tértünk.
2010.10.27, szerda
Utolsó granadai, és egyben spanyol reggelünk. Kényelmesen készülődtünk, mivel este már bepakoltunk, ruhákat nem kellett válogatni, mert mostanra nem nagyon maradt már tiszta, úgyhogy a legkevésbé koszosakat hagytuk elöl (szerencsére ezek voltak a legmelegebb ruháink is), a buszjegyünk már megvolt, taxit pedig hívott nekünk a recepciós lány, mert bár busszal is kimehettünk volna a pályaudvarra, nem mertem megkockáztatni egy eltévedést, ráadásul rövid távon nem olyan nagy a különbség a taxis és buszos ár között, főleg ha figyelembe vesszük a 2 gyerek + 3 bőrönd cipelnivalót is. Jópár órás buszút várt ránk, szerencsénkre időben érkeztünk és az indulási helyet is elsőre megtaláltuk - mondjuk nem volt nehéz.
Granadában is örömmel nyugtáztuk, hogy nem lepukkant buszokat alkalmaznak sem rövid, sem hosszú távra, és hogy innen is el lehet jutni akár átszállás nélkül az ország szinte bármely pontjára. A buszsofőrök bár szűkszavúak, készségesek nagyon. Egy sorba foglaltam a jegyeket, és mivel a gyerekeknek is kellett helyet foglalni, ugyanúgy ültünk mint amikor Benalmadenára utaztunk: a 2-2 ülésben 1-1 felnőtt 1-1 gyerek, bár hogy ki melyik oldalon, jobb vagy bal, kívül vagy belül, az a majd' hatórás út során folyamatosan változott. Egyetlenegyszer álltunk csak meg, kb félúton egy félórás kávészünetre, de az jólesett mindenkinek, szemmel láthatólag.
Persze sokszor pihent a család, el-elszundikáltak, amíg suhantunk a változatos tájon át. Soha nem fogom elfelejteni az ottani föld sárgás-barna színét, a végeláthatatlan olívaligetet, a mindenáron lefotózni vágyott bikák látványát, és a gondolataimat, amik megállás nélkül kavarogtak a fejemben.
Más világot láttunk, mint amit eddig. Mindenféle szempontból mást. Görögország és Horvátország, amit eddig saját tervezéses nekifutásból próbáltunk megismerni amennyire csak lehet. Rangsorolni felesleges. Nekem, nekünk azok a helyek tetszenek leginkább, ahol kapcsolatot lehet teremteni a helyiekkel, ahol mi magunk is helyinek érezhetjük magunkat amíg ott vagyunk, ahonnan haza tudunk hozni valamit a lelkünkben, a mentalitásunkban. Horvátországban ez sosem jött össze, pedig csuda helyeken jártunk. Boszniában annál inkább. Görögországot nem isteníteném most, mert ennek itt most nincs helye. Spanyolország... varázslatos egy hely, tényleg. Megfogott. Megtartott. Egy részem ott maradt, egy részét pedig magammal cipelem. Nem olyan nehéz teher, de egy kicsit azért mégis.
A buszon azon gondolkoztam, hogy jó volt-e, hogy végül autó nélkül maradtunk. Jó. Egyrészt lazább volt így a költségvetés, másrészt nem tévedtünk el, harmadrészt megismertük Petit személyesen is, ... sokadrészt nem vitték el a rendőrök (merthogy szokásuk, mint kiderült), arról nem beszélve, hogy a gatyánk is ráment volna a parkolásra mindenhol, Granada pedig kifejezetten halálos lett volna 4kerékkel. Egyébként meg kicsit fájó pont ez. Mármint hogy nem volt autónk. Kimaradt Ronda. A fehér falvak. Cordoba, a Nagymecset - ezért még mindig verem a fejem a falba. Na de ne legyek telhetetlen. Évi második nyaralásunk volt ez, és láttuk a tengert. Napoztunk október végén. Láttuk az óceánt, sétáltunk a fehér homokban. Láttunk csodaszép tájakat, Gibraltárt, a túloldalon Afrikát. Láttuk az Alhambrát, megismertük Granadát - így felsorolva is bőven elég. Na de talán ha eleve úgy szerveztem volna, hogy tömegközlekedünk? Talán Cordoba... de csak a Nagymecset miatt. Simán összejöhetett volna. Miért nem csináltam másképp? Na és Tabernas? A sivatag, ahová annyira de annyira vágytam??? Vágyok még most is. Lesz még miért visszajönni. Még nem tudom hogyan, nem tudom mikor, de Madridba érkeztünk, és le kell szállni.
Először nem tudtuk, hogy mihez kezdjünk a néhány órás szabadidőnkkel, főleg hogy ugye a babakocsi+2gyerek+3bőrönd is ott volt, meg ebédelni is akartunk, Madridból való felkészülésem pedig egyenlő volt a nullával (mivel ugye úgy volt, hogy nem megyünk be a városba, még csak utikönyvet sem hoztam, csak 1 vékony Andalúziáról szólót), telefonos segítséget kértem. Atocha Renfe! Madrid egyik közlekedési csomópontja, ott van a pálmafás pályaudvar, ahová bőrönddel is lehet menni, érdekes is, és enni is tudunk, ráadásul nem kell hozzá sem utikönyv, sem pedig több óra szabadidő. A fényképezőgépemben lemerült az akksi, úgyhogy megpróbálom elmesélni. A helyet úgy kell elképzelni, mint pl nálunk a Nyugati-pályaudvart, csak nagyobb, és szebb is, jobban rendben van. Na a csarnok része a pálmaház maga, a pálmák alatt kis tavak, tele teknősökkel, körben pedig éttermek, boltok, így megvolt az olcsó ebéd is. Kicsit ejtőztünk, a gyerekek is élvezték hogy szaladgálhatnak kedvükre, és hogy látnak teknőst. Mivel metrómegálló is van, amikor letelt a szabadidőnk, azonnal tovább tudtunk menni, és irány a Barajas Airport. Ezúttal nem taxival ugye, hanem elegendő volt a fejenként 2 euros metrójegyet megvenni (így tizedáron utaztunk mint érkezéskor, vicc...), és bő 3/4 órás föld alatti utazás után (amit Szofi teljes egészében végigaludt!), megérkeztünk a repülőtérre.
Hatalmas repülőtér, azóta kiderült hogy Európa 3. legnagyobbja, így nem véletlenül telt fél órába, mire a Wizz pultjához érkeztünk. Minden nagyon simán és lazán ment, már csak wc-t kellett keríteni és várni, hogy induljon a repülőnk. Közben telefon haza, hogy időben érkezünk, ... a háromórás út hamar eltelt, bár a gyerekek egy percre sem aludtak el, és az utolsó órában már kijött rajtuk minden nyűg. Budapest felett kétszer szálltunk el, egyszer magasabban, majd egész alacsonyan, annyira gyönyörű volt a kivilágított város, hogy mindenki az ablakra tapadt. Végül landolás... nem olyan finoman, mint Madridban, de nem is ez a lényeg, hanem amit az ablakból láttunk: csupa dér a fű! Odakint fagy, mi pedig még rövidujjúban izzadunk. Hazaértünk tehát.
Öcsém várt ránk, vacogva ültünk a kocsijába, és azt mesélte, hogy közben igen, mennyire hideg lett itthon, és volt nálunk hogy bekapcsolja a fűtést - hurrá! A gyerekek beájultak az autóban már, majd hazaérkezve egy pillanatra felébredtek, megbeszéltük hogy már itthon vagyunk, majd volt alvás tovább, éjjel félkettőtől reggel sokáig. Nekünk is.
Jó volt, nem kérdés. És tudom, érzem, hogy Spanyolország visszavár! ... a repülés pedig nem is olyan vészes. ;)
Összefoglalás
10 napot töltöttün Spanyolországban, összességében nagyon jól éreztük magunkat. Életünk első repülős-autóbérlős útja volt, ebből az autóbérlés ugye nem jött össze, mivel a spanyolok a jelek szerint nagyon szigorúan veszik azt, hogy milyen bankkártyát fogadnak el, és igényt tartanak a többszáz (!!!) euros depositra akkor is, ha full insurance-t kötünk. Debitkártya vagy nem dombor bankkártya szóba sem jöhet, még akkor sem, ha előzőleg az internetes fizetéskor elfogadták. Ezt hívják szívásnak magyarul. Jobban alakult volna, ha eleve tömegközlekedéssel tervezem az utat, mert akkor legalább rákészülünk. Így legalább kalandos volt. :)
Az autóbérlés miatt megspórolt pénzünket azért sikerült majdnem teljes egészében elkölteni, mivel többször taxiztunk, a madridi drága szállás nem volt belekalkulálva a költségvetésbe, volt egy átlagosnál drágább vacsoránk, és a távolsági buszjegy is plussz kiadásnak számított. Spóroltunk viszont néhány szálláson, mivel a Petinél töltött napok és a granadai szállás is olcsóbb volt annál, mint amit eredetileg foglaltunk.
Kötségvetés, nagy vonalakban:
Repülőjegy 4 főre (2 felnőtt + 1 gyerek + 1 csecsemő): 60 000 Ft.
Szállás: 450 euro (10 éjszakára, reggelivel)
Költőpénz: 900 euro + bankkártyáról kb 60 000 Ft.
Összesen tehát kb 500 000 Ft cakkpakk, mindennel együtt, nagyjából annyi, amennyit terveztünk.
A szállásunk mindenhol olyan olyan volt, amilyenre számítottunk, kivéve a madridit, ahol egyrészt nem számítottunk semmilyenre, másrészt pedig büdös (cigiszagú) és hideg volt, amellett hogy drága is (a legdrágább az utazás során, 80 euro 1 éjszakára), még reggelit sem kaptunk.
Az ételek mindenhol finomak voltak, bár sehol nem éreztük átverve magunkat, egyvalamit mindenki figyelmébe ajánlok: 8-12 euro/főért kínál dia menu-t sok étterem. Na ez két főre kizárt, hogy kijöjjön összesen 30 alatt, mivel az ital, a kenyér meg minden búbánat rájön még erre, ha valaki nem szán rá ennyit, akkor ezt ki kell hagyni. Van még sokminden, amit ettem-ittam volna, de nem került rá sor.
Visszamennék még bejárni mindent, ami tervezve volt de kimaradt: a már korábban említett Ronda és környéke, Cordoba, Tabernas lenne az első, amit szeretnék, Sevilla és az óceánpart további részei, ahová nem jutottunk el, de nem is terveztük, legközelebb azért megnézném. Baszkföld másik irány, és egy jövőbeli harmadik út. Talán. Egyszer. Remélem. A spanyol útikönyveket sem hagyom porosodni. :)
