Adatok

Repülőjegyek:

München – Madrid (Lufthansa, oda-vissza) 99 Euro/fő

Madrid – Tenerife Norte (Iberia, oda-vissza) 112 Euro/fő

Szállásunk, mint mindig, Puerto de la Cruzban az Apartamentos Casablanca: http://www.apartamentoscasablanca.com/ 9 éjszakára 477 Euro kettőnknek. Ez egy nagy apartmanegyüttes, ahol a stúdiótól, a két szobás apartmanon át, a 6 fős nagy apartmanig több különböző verziójú szoba foglalható önellátással vagy reggelivel.

Autókölcsönzés:

A http://www.economycarrentals.de/ közvetítőn keresztül a tenerifei Goldcar cégnél landolunk (autó  10 napra 200 Euro).  

2010. október 17. Az utazás napja

A Lufthansa a legjobb európai légitársaság a mi szemünkben, és ezért megéri nekünk a néha kicsit drágább jegy is. A váróban ingyen napilapok és meleg italok közül válogathatunk, a repülőn mindig nagyon kedves a személyzet. A csupán két órás útra most ebédet kapunk, ami életem legjobb repülős kajája (a standard bolognaikhoz képest): csirkemell nemes gombákkal és szósszal, zöldséggel és nokkedlivel, ízre is nagyon finom, mennyiségre is bőséges. Italt háromszor szolgálnak fel a rövid út alatt is!  

A madridi reptér kész őrület. Bár Frankfurt a világ legnagyobb repterei között a 8. helyen áll, Madrid pedig a 11-ediken, nekem a madridi nagyobbnak tűnik, legalábbis kiterjeszkedésében.

Az 1-es terminálba érkezünk és onnan busszal megyünk át a 4-esbe. A buszút kb. tíz percet tart és autópályán is megyünk. A 4-esben becsekkolunk, (bőröndök mennek továbbküldéssel) és lemegyünk a futurisztikus épületben x szintet mozgólépcsőkön és ott pedig be kell szálljunk egy modern földalatti vasútba. Azzal is jó néhány percet utazunk, míg elérjük a célállomásunkat. Mire mindezzel végzünk és leülünk a váróban, már alig kell várni, el is telt a 2 és fél óra. Beszállunk a hatalmas Airbusba, amibe 2-4-2 elrendezésben 50 üléssor van, tehát 300-nál is több ember fér bele. A madridi reptér tetszett, hatalmas, de nem kaotikus, jól ki lehet igazodni rajta. A repülés jól telik, de az Iberia nem ad enni, sem inni, egyszer járnak végig az utasok között és pénzért lehet kaját venni, egy dobozos üdítő 2,50 Euro, egy szendvics 6-8 Euro között. Éhesek nem vagyunk, de inni kell, így muszáj vennünk. Amúgy meg a gép teljesen le van pukkadva, az ülések huzata már foszlik szét és némelyik ülést nem lehet visszaállítani egyenesbe. Szóval nem a legújabb gép ez.  

Kifacsarva érkezünk meg este 7-kor Tenerifére. A reptéren simán megy minden, csak az autókölcsönzéssel van némi probléma. Először ott ácsorgunk, ahol a kölcsönzős papíron le van írva, de nem jön értünk senki sem. Majd jön még egy idősebb német pár és két gyerekkel egy belga pár és ők is a Goldcar emberére várnak, ami némi megnyugvással tölt el, hogy nem nem csak mi várunk valami bizonytalanra. Jó 20 perc múlva jön egy fickó a cégtől és egy másik parkolóhoz visz, onnan pedig kisbusszal a reptérrel szemközti kölcsönző telepére. A megbeszélt kisautót kapjuk, Fiat Pandat, de az alkalmazott nő megpróbál rábeszélni nagyobb kategóriás autóra, napi 5 Euróval drágábban. Nem kérjük. Ezután közli, hogy a teljeskörű biztosítás nincs benne a bérleti árban és arra is napi 5 Eurót kell fizetnünk. Ebben biztosak vagyunk, hogy nem igaz, mert a közvetítő honlapján szerepelt, hogy csak olyan cégeknek közvetít, ahol a biztosítás benne foglaltatik a bérlési árban, de mivel erről papírunk nincs és a fogszabályzós és nagyon szenvtelen nő nem hajlandó bemenni az internetre, hogy megmutassuk neki, hogy ezt hol olvastuk, így muszáj kifizetnünk a plussz 50 Eurót. De itt még nincs vége az átb…ásnak. Ezután jön az a mondat, hogy az autó teli tankkal van, de üres tankkal hozzuk vissza. Érdekes és logikátlan. Majd aláírunk mindent és ezután jelenti be, hogy még 41 Eurót kér a teli tankért. Erre már bekattanunk és magyarázom neki, hogy ne nézzen hülyének, Tenerifén 80 Cent egy liter benzin és a Pandába talán 30 liter fér, osszon-szorozzon és ne akarja ezt beetetni velünk. De közli, hogy ez így van és a különbözet az az ügyintézési díj. Beszólok neki, hogy ez az egész így „Bullshit”, párom pedig közli, hogy ez egy „fucking company” és megyünk máshova. Erre már tépné is szét a csaj a szerződést, de hát akkor odaveszne az előlegként befizetett pénzünk is. Így most 114 helyett 200 Euróba kerül már a kocsink, de ha ezt lebontom tíz napra, még akkor is napi 20-22 Euro jön ki, ami jó ár. Nem csak a pénzről, hanem elvekről van itt szó! Mivel már este 9 van és be is kell vásárolnunk kajákat, a végén már nincs kedvünk vele vitatkozni. Elmegyünk az autóval. 20 perc alatt beérünk Puerto de la Cruzba, ahol a várt üzlet nincs nyitva, de egy másik igen (vasárnap este fél 10-ről lévén szó). Be tudunk vásárolni kenyeret tejet a kávéhoz, zöldséget, sajtokat…és irány a szállás. Jó érzés bármit azonnal megtalálni, tudni, hogy melyik utca lehet zsákutca, melyik bolt hol van…mintha századszor járnánk már itt.  

Több recepciós hölgy is van, de aki most fogad, őt már ismerjük régebbről, és ami meglepő, azonnal megismer minket arcról és már veszi is elő a papírjainkat és mosolyogva mondja, hogy ugye a „10401-es szobát kérték?” – amit meg is kapunk. Visszatérő vendégként kapunk egy ajándékbont másnapra reggelihez. A szobában szokás szerint egy üveg bor fogad az asztalon és a lelkünk megnyugszik, úgy érezzük hazatértünk. Egy különös meleg érzés árad szét bennünk a szeretett helyre érkezve, és a személyzet meglepően kedves fogadtatásától. Éjfélkor kerülünk ágyba és olyan nyugalommal alszunk el, mintha csak otthon a saját ágyunkban feküdnénk.   

2010. október 18. hétfő

Reggel szörnyen kábán  ébredek. Borús, hűvös idő fogad. Lemegyünk reggelizni. Étlapból lehet négy féle reggeli közül választani. A pincér nagyon kedves, a kaja átlagos, nekünk csak teher, mert időhöz van kötve és jobban szeretünk az erkélyünkön ücsörögve, pizsamában :-) azt reggelizni, amit jól esik.

Fél 11-kor indulunk el, még nem tudjuk, hogy hova, mert a rossz idő kedvünket szegi. Végül La Laguna városát választjuk célul, ott még nem jártunk az előző 3 alkalommal. Egyből belekeveredünk a nagy, belvárosi forgatagba, dugóba és parkolóhelyet lehetetlen találni, végül egy tér alatti mélygarázs mellett döntünk. Jó másfél órát bandukolunk a borongós, de nem hűvös időben ebben a különös városban, ahol az óváros - engem Meridára (Mexikó) emlékeztető hangulatos utcácskái - pillanatok alatt keverednek az újvilági modern nagyváros képeivel, ahol német villamos jár. A szép házsorok aljában kis üzletek sokasága bújik meg, ahol mindent, de mindent lehet kapni, főleg háztartási, lakásdekorációs cikkeket, ruhákat. Sok a kávézó, kis büfé jellegű falatozó. Sajnos a szürkeség nem kedvez a fényképezésnek, pedig téma van bőségesen. A parkolásért nem fizetünk sokat és fél 2-kor elindulunk dél felé, szép strandot keresni.  

Elsőként El Medanonál  állunk meg, és mivel itt körbejárjuk jó másfél óra hosszán át az egész partot, így máshova már nem is megyünk. Itt már kisüt a nap, és fülledt, párás hőség fogad. Nem fürdünk, csak sétálunk a parton és fotózok, fagyizunk. Az idő gyorsan eltelik és már indulunk is visszafelé. Az Alcampoba (Auchan megfelelője) megyünk bevásárolni. Itt hatalmas nagy friss halas pult van. Halat és garnélákat veszünk vacsorára és bevásárolunk a következő napokra elegendő élelmiszert, innivalókat is. Otthon elkészítjük a vacsoránkat. A hal „Lachsforelle” (magyar megfelelőjét nem tudom, szószerint „lazacpisztráng” – tengeri hal) és nagyon finom. Mindketten iszonyú fáradtsággal küzdünk egész nap. Tévéznénk, de ma élő zene van a zárt udvarban, ami persze nagyon hangosan felhallatszik.  

2010. október 19. kedd

7:40-kor felébredek, itt ilyenkor még korom sötét van. Csak egy órával később kelünk fel, de akkor is még éppen csak kezd világos lenni. Fura, de emlékszem régebbről is erre. Amíg nem ér a nap az erkélyünkre, addig nagyon hideg is van a kinti reggelihez, mégis kint vacogunk inkább, a látvány és hangulat miatt. Túrán gondolkozunk, de nekem nincs nagyon kedvem. M. szerint lusta lettem és ne is csodálkozzak, hogy csak nő a seggem. :D Van benne valami igazság. Mivel ma nagyon szép idő van, inkább strandra vágyok. Végül kiegyezünk abban, hogy délelőtt megnézzük La Orotavát, ahol 2004 óta nem voltunk (akkor pedig nagyon rossz időben, esőben) és utána strandra megyünk.  

A csodaszép és varázslatos hangulatú La Orotavában sokkal több időt töltünk el, mint terveztük és közben gyorsan húzódnak (az itt minden délutánra kialakuló) passzátfelhők a hegygerincen lefelé, felénk. Mire elindulunk innen, már annyira beborul, hogy nem éri meg strandra menni máshova, így inkább a szálloda medencéjéhez megyünk le, ahol nagyon kellemesen el lehet lenni. Idáig nem érnek el a felhők, így itt éget a nap. Nagyon élvezzük az úszást, a napozást, a pihenést, a nyári meleget a tél kezdetekor.  

2 órát maradunk és utána lesétálunk a városba halat venni vacsorára. Két rózsaszín Sama nevűt veszünk. Fél 6-ra megyünk hátmasszázsra a nőhöz, akinél már az elmúlt években is voltunk. Kellemes, de most nem találom olyan nagy számnak, mint korábban. Utána elkészítjük a finom vacsoránkat, a Sama a legfinomabb húsú hal nekünk, egyben kijönnek a gerincével a szálkák és egy milligramm zsír sincs benne, szín hús és isteni íze van. Utána tévét nézünk (az évek során kicserélték plazmatévére és legalább tíz német adót lehet fogni). Itt nem szeretünk este a városban sétálgatni, mint Görögországban, meg hideg is van este rendesen.  

2010. október 20. szerda

Ma nem ébredek fel magamtól, a telefon ébresztője kelt fel 8:30-kor. Szép idő ígérkezik mára, de a lustaságom még nem múlt el, túrázni ma sincs kedvem. Tízkor felsétálunk a botanikus kertbe. Negyedszerre is ad újat, hiszen minden évszakban, hónapban valami más virágzik. Hosszú időt töltünk el benne és szokás szerint rengeteg fotó készül.  

Dél felé felmegyünk a szobába, ebédre szendvicset eszünk és készülődünk a Las Teresitas strandra. Oda semmit sem viszünk a strandholminkon kívül, (így sajnos fotók sem születnek, de teszek be régit), mert az autófeltörésről és lopásokról híres a strand. Nincs sok ember és szerencsénk van a felhőkkel is, amik a strand mögötti Anaga-hegység felett vastagon úsznak, és a szélük a strandig lóg ki, de nekünk szikrázik a nap. Az óceán vize meglepően meleg, kellemesen langyos, ilyen még sosem volt egyik ittlétünkkor sem. Tiszta is a víz, nagyon élvezzük a fürdőzést. Minden csodálatos. Egy pálma árnyékába telepedtünk le, kellemes pihenéssel telik az itt töltött jó 2 óra. 4-kor elindulunk vissza. Bár két óra elég kevés volt itt, de erős szél támadt, amitől libabőrösen fagyoskodunk a homokon fekvő törülközőnkhöz simulva és vásárolni is kell még vacsorára valót.  


Otthoni zuhanyozás után az Alcampoba megyünk, hiszen itt van a legnagyobb választék halban és mi igyekszünk minden nap valami újat kipróbálni. A 400g nagy méretű garnéla csak 3,50 Euróba kerül. Iszonyú, hogy milyen gyorsan elmegy az idő. Csak 8-ra érünk haza. Az udvarban megint szörnyen idegesítő élő zene szól. A garnálékból kínai fűszerkeverékkel és rizzsel, zöldséggel, egy paella szerű egytálételt főzök, a halat lefagyasztjuk másnapra.  

Vacsora után, elmegyünk fél tíz körül az óvárosi részbe, ami jó 15 perces sétára van tőlünk és nem kevés lépcső és meredek lejtő megmászásával van tarkítva. A német Teneriffa-fórumon megismertem egy 69 éves férfit, aki 26 éve jár vissza minden évben a szigetre túrázni, megbeszéltünk vele egy helybéli bárban egy találkozót. Maga a bár is egy élmény, mert helyi zenészek játszanak tipikus spanyol zenéket, és többször is fellépnek egyszerű emberek a törzsközönségből. A bár zsúfolásig tele van, jó a hangulat (csak beszélgetni egy szót sem lehet) és egy újfajta, különleges élmény nekünk ez innen, mert a szigeten nem jellemző ránk, hogy bárhova is beülnénk. Nevezzük emberünket eme írásban Herbertnek – ő minden este ebben a bárban ül a törzsasztalánál. Nagyon vicces fazon. Mivel az élő zene mellett nem halljuk egymás szavát, még elsétálunk Herbert hotelébe, hogy megbeszéljünk egy közös kirándulást péntekre. Innen aztán jó hosszú az út hazafelé és felér maga egy túrázással, a lábamban izomláz is lesz a sok lépcsőzéstől. Éjfélre érünk haza és még 23 fokot mutat az utcai hőmérő. Kellemes az éjszaka. Még hosszú ideig az erkélyen ülünk és kockázunk, sörözünk, élvezzük a nyaralást.  

2010. október 21. csütörtök

Ma sokáig alszunk és csak tötyörgünk, már szinte betegessé vált a lustaság rajtunk, gondolom, most jön ki a munka utáni fáradtság, és nem vágyunk sok aktivitásra, csak pihenésre. 11 körül elindulunk a közeli El Sauzal településre, mert onnan 2004-ből szép emlékeink vannak, bár akkor nagyon rossz idő volt itt. Ez a település a gazdagok „tanyája”. Csupa-csupa gyönyörűséges villa, virágerdők, nagyon meredek utcák és eléggé kihalt is az egész. Csodás kilátás az északi partra, a Teidére. Egyedi ez a sziget. Leírhatatlan a természeti szépsége. Szeretnénk egyszer több időt (hónapokat) itt tölteni. Ez az a pillanat, amikor kimondjuk egyszerre, hogy nem is kérdéses, hogy 2012-ben ismét jönnünk kell. Az érzékszervek megbolondulnak a látványtól: leírhatatlan sokszínű trópusi növényzettel borított vadul lejtő hegyoldalak, sziklás vad partok, mélykék óceán és a vele valahol, a felismerhetetlen határán összetalálkozó ugyanolyan kék ég, a távolban úszó felhőpamacsok fehér foltokként tükröződnek a simának tűnő víz felszínén. Ámulatba ejtve bámészkodunk hosszasan. Nem kell kérdés, de válasz sem, minden egyértelmű: ez a mi lelkünk otthona, a sziget örök rabjai lettünk.  

Ezután a La Lagunánál lévő  hatalmas nagy Decathlon áruházba (ezt nem lehet összehasonlítani az otthonival választék terén) megyünk. Mikor a parkolóba érünk, szólok M-nek, hogy adja oda a napszemüvegét (mert itt vettük anno, nehogy gond legyen) és az enyémmel összefogva bedobom őket a kesztyűtartóba.

Kis kitérő: a szigeten borzalmas „lopási hisztéria van”. Németországból ezt nem is merjük (mármint a biztonsági őröket és a mágneskapukat sem), de Magyarországról már igen, de onnan sem ilyen extrém módon. Itt nagyáruházakban (de még kicsikben is) vagy el kell zárni a saját holmidat egy szekrénybe, vagy „leheggesztik” azt, azaz vagy összeragasztják egy plombával a hátizsák cipzárjait, vagy az egészet beleteszik egy nagy nejlonzsákba és forrasztógéppel összevasalják a nejlon széleit. Mindennek ellenére, hogy az üzletben csak a ruhám van rajtam és semmi táska, mindenütt úgy tapadnak ránk a biztonsági őrök, hogy direkt pár méterre mellettünk állnak és árgus szemekkel bámulnak. Nagyon idegesítő.

A tenerifei Decathont nem bírjuk kihagyni sosem, mert nagyon nagy a választék ruházatban, és sokkal olcsóbb, mint otthon. Most is jó 2,5 órát töltünk el itt és rengeteg pólót és egyéb ruhát vásárolunk össze nagyon olcsón.  

Mikor kijövünk, sajnos borult ég és hideg szél fogad. Beülünk a kocsiba és azonnal nyitom a kesztyűtartót a szemüvegekért. Egy megmagyarázhatatlan fenomén fogad: az én szemüvegem nincs ott, csak M-é. Soha nem derül ki, mi történt, csak a találgatások idegesítő sora marad. Ami legjobban bánt, hogy az idén nyáron a görög nyaraláson szétesett a szeretett napszemüvegem és ott muszáj volt egy újat venni. És most is muszáj újat venni, mert anélkül nem tudok létezni. Teljesen lehangolódok, mert ezt annyira szerettem.  

Hazaérve eszünk apróságot és lemegyünk a medencéhez. Itt ismét tűz a nap, míg máshol felhőtakarók  úsznak a sziget felett. Később elmegyünk a városba, a parti butikokhoz napszemüveget keresni. Sajnos mindenhol csak az olcsó bóvli van és mind borzalmasan giccsesek, szélesek, rondák, nekem pedig valami komolyabb, sportosabb kell. Sok idő elmegy ezzel és teljesen lehangolódunk, mert nem találunk semmit sem és az egész délután hangulatát megpecsételi a morcos kedvem. Muszáj felmenni ismét az Alcampoba. Ott van egy szemüvegüzlet, de csak márkás cuccok vannak, 80-100 Euróért, annyit ugye meg nem adok ki érte. Végül egy sportboltban találunk, középáron egy komoly, fényvédős szemüveget.

Sajnos fél 9-re érünk csak haza és így megint jó későre csúszik a vacsoránk, ami a tegnap lefagyasztott hosszúkás formájú hal. Ez nem ízlik annyira, mert tele van zsírcsomókkal, de eszméletlen sok hús van rajta. Simán jóllakunk vele ketten.  

2010. október 22. péntek

Fél 8-kor kelünk és még tök sötét van. 9-kor vesszük fel Herbertet egy megbeszélt helyen és indulunk el az Anaga-hegységbe, egy kisebb túrára. M. a tavaszi síbalesete és térdműtéte óta nem csinált semmit sem, nem tudjuk, mennyire bírja a strapát, fájni vagy dagadni fog-e a térde, így egy könnyű túrát választunk ki. Herbert három hetet tölt a szigeten és minden nap túrázik. A 69 évével fittebb, mint mi a magunk harmicközepével, meg sem kottyan neki semmi sem és minden évben felmászik a Teidére is, ráadásul éjjel, amikor –15 fok van, hogy fentről láthassa a napfelkeltét (meg ahogy azt itt a többség csinálja, hogy lejöhessen az első felvonóval a hegyről, amivel a nemzeti park őrök felmennek, mert akkor már csak írásos állami engedéllyel lehet felmászni a kráterhez). Szuper napos időt fogunk ki, a táj, mint mindig lenyűgöző. A Roque de Taborno nevű sziklához megyünk, azt fogjuk az azonos nevű, Taborno falutól körbetúrázni.

A tűző napsütésben megerőltető nekünk még ez a kisebb emelkedőkkel bíró 2 órás túra is. A természet viszont mindenért kárpótol, szépségével alig lehet betelni.  

A túrácska után a közeli Chinamanda faluba autózunk, ahol egy kicsi, hangulatos, helyi étterembe ülünk be, mert Herbert itt ebédelni akar, mi nem, mivel hoztunk szendvicseket. Azért mi is iszunk üdítőt és csurgatjuk a nyálunkat az ő sült nyulára, amiből kapunk is kóstolót. Új italmixet ismerek meg tőle, mégpedig fele vörösbor és fele Fanta narancs formájában, ami egy kellemes, Sangria ízű italt eredményez. Jó recept, megjegyzem magamnak, mert a szálláson kapott ajándékbor nagyon száraz és ahhoz jó lesz pont az édes Fanta. Az ebéd után még kisétálunk a hegyoldalban egy kilátóhoz. Mesés az egész táj. Ekkor rám tör a hirtelen, migrénszerű fejfájás és egy kegyetlen erős bágyadtság, hogy minden küzdelmem ellenére sem tudom a szemeim nyitva tartani az autóban. Megállunk még egy kilátónál és elindulunk haza. Kitesszük Herbertet és pontban 4-kor megyünk is le a medencéhez fürdeni. Nagyon felfrissítőleg hat ránk az úszás. Fél 6-kor megyünk fel, de mindketten hullák vagyunk, kifacsart citromok. Biztosan az erős nap szívott ki ennyire. Később lesétálunk halat venni, egy doradát és két kicsi piros valamit veszünk, meg szürke langusztákat, amik jó nagyok és a sütés folyamán azonnal rózsaszínűvé válnak. A vacsoránk nagyon finom és bőséges. Tízkor leragadnak a szemeim, nem bírok már ébren maradni, le is fekszem.  

2010. október 23. szombat

Ma tovább alszunk és viszonylag későn elindulunk északnak, Garachico felé. Ma is szikrázó napsütés fogad. Ritka az, hogy egyhuzamban ilyen jó idő lenne a sziget északi oldalán, ahol gyakorik az esők. Szóval, szerencsénk van és ezt nagyra értékeljük. Gyönyörű tiszta is az idő, nem olyan párás, messzire el lehet látni. A hegyeken keresztül megyünk át a déli part nagy üdülővárosaihoz, hogy egy kellemes strandon tölthessük a délutánt.

Több helyen is lemegyünk a partig, de nem találunk tetsző strandot. La Arena nagyon tetszik, de ott hatalmasok a hullámok. San Juan strandja kifejezetten ronda, és nagy köves, a víz ott viszont nyugodt.

Igazi forróság van és hihetetlen sebességgel rohannak el az órák. Már 2 van és még mindig csak keresgélünk. Végül lemegyünk arra a partrészre, Costa Adejenél, ahol 2006-ban voltunk, a delfinleső hajókirándulás előtt. Itt mesterséges hullámtörők védik a parti vizeket. Az egyik sarokba megyünk, ahol semmi hullámzás nincs, a víz kristálytiszta, nem is langyos, szinte már meleg, a homok fekete, a sziklaszirtek alatt van pár napozóágy napernyővel, oda telepszünk le és különös szerencsénkre ma senki sem jön pénzt szedni érte. Nagyon élvezzük az itt töltött időt, a nyarat, a pihenést. 5 után cuccolunk össze és végigsétálunk a parti sétányon, egy Mekiben eszünk egy életmentő szendvicset és 6 körül indulunk el haza, a déli autópályán, ahol pontosan egy órába telik a hazaút. A déli reptér után egyre felhősebb az ég, és az északi reptérnél már szakad az eső. Tömör ködfelhőben autózunk. Ismét az Alcampoban vásárolunk be, mára megint Sama halat. Szombatnak köszönhetően rengeteg ember van a bevásárló központban.

8-ra érünk haza és elkészítjük a halat rizzsel, salátával. Odalent megint ordít a zene, nem halljuk tőle a tévénket. A vacsoránk szokás szerint nagyon finom. Éjfélig ébren vagyunk.  

2010. október 24. vasárnap

Korán kelünk, mert ma ismét nagyobb túrára készülünk. Idelent esik az eső, ilyenkor legjobb felmenni a Teide Nemzeti Parkba, ami a passzátfelhők felett van, és ahol majdnem mindig süt a nap. Ma nem egészen így van, mert a szokott helyen, ahol át szoktunk autózni a felhőkön, most belemegyünk, de nem jövünk ki belőle, egészen a kalderáig a felhők gyomrában haladunk. Az erdő látványa lesújt. Valami betegség támadhatta meg az eddig szép, dús zöld lombú fenyveseket, most mind rozsdabarnák – már amelyiken még van tűlevél – de a legtöbbjük már lekopaszodott és száraz kefeként ágaskodik a végtelen kihalt erdőben. Hosszú kilométereken át ez a látvány tárul elénk, ami borzalmas. Kihal az egész erdő, mi lesz ebből? Szinte fáj, a természetet így haldokolni látni és két évvel ezelőtt ennek még nyoma sem volt. Vajon mi lehet ez?

Felérve a kalderába még mindig vannak felhőfoszlányok, nem látni a várt kék eget. Az első  parkolóban kiszállunk, és iszonyatos hideg van, jegesen metsző, tépő szél. Azonnal előkerül a pulcsi, a széldzseki, sál. Az ujjaink és füleink pillanatok alatt lefagynak. 0 és 10 fok között lehet valahol. Azután lassacskán eloszlanak a felhők és kisüt a nap, de a szél nem szűnik, a csontig hatoló hideg marad. Mire odaérünk a kaldera másik oldalára, a Parador Nacional-hoz és leparkolunk, már tűrhető a hideg, biztosan vagy tíz fokkal melegebb lett negyed óra leforgása alatt, de így is alaposan fel kell öltözni. Elindulunk a már (2008-ból) ismert parkőr úton a Guajara hegy derekához. A Guajara a Caldera de las Candas legmagasabb hegye, azaz a régen beomlott ősvulkán hatalmas peremkaréjának a legmagasabb pontja, a tengerszinttől 2.715 m, a kaldera aljától pedig 600 méterre emelkedik ki. A hegy nyergéig ismerjük a járást régebbről, onnan pedig új ösvényen mászunk erősen felfelé a hegyháton. A nap melengetni próbál, de a szél nem engedi ezt neki. Irdatlan hideg van, elkelne a kesztyű is. Nagy örömünkre, M. lába jól bírja a megpróbáltatást, azaz semmi baja sincs. Csak hát a kondíciónk az nulla az idei év nagy semmittevése után. Jövőre újra el akarunk kezdeni túrázni és mászni is.  

Útközben folyton látni, hogy a lentebb felhős az ég továbbra is. Amerre csak nézünk, felhőtakaró terül el alattunk, csak a kaldera ez alól kivétel, de nagyon érdekes, ahogy a hegyoldalon felfelé törekedő felhők, a kaldera alacsonyabb peremeinél betüremkednek a hatalmas nagy vulkáni krátermaradványba. Mesebeli az egész. Végül felérünk a hegy tetejére, ahonnan szavakkal leírhatatlan a kilátás. Lent a megdermedt lávafolyamok, mint valami hatalmas nyelvek, szemközt a Teide gigantikus tömege, szerteszét a kalderát szabdaló autóutak és rajtuk a hangya méretűnek tűnő csillogó autók. A kalderakaréj, mint valami, a belét kihasított fél cipó, védelmezőleg öleli körbe az őskrátert és idefent minden vakító napfényben úszik, míg a kaldera széleken nyomulnak fel a fehér habos felhők. Az ember átszellemül. Meghökkenve szívjuk magunkba hosszú perceken át a látványt, a természet munkáját, csodáját.  

A Guajara tetején van egy nagy kövekkel körberakott menedékhely, mint egy tető nélküli ház. Ennek közepén egy nagy kőasztal és kőszékek, itt belül széltől védve van az ember és a besütő nap kellemesen melegít. Itt esszük meg szendvicseinket egy nagy csapat francia társaságában. Mivel csurom vizesre izzad a hátunkon a póló, most a dermesztő hidegben jeges ruhaként tapad ránk. Nagyon kellemetlen.  

Hamarosan elindulunk a hegy másik, azaz kalderára néző, meredek, sziklás oldalán lefelé. Itt nincs ösvény, nagy szikladarabokon kell átmászni, majd egy meredek, szögegyenes sziklafal tövében egy lábat nem kímélő és végtelen hosszú görgeteglejtőn menetelünk nagyon sokáig. Újból és újból megállunk bámulni a gyönyörű tájat. Boldog vagyok. Kimondhatatlan életöröm jár mindkettőnkön át. Ezek azok a pillantok, amiért érdemes élni.

Nagyon kipurcanva és összesen 5,5 órával az indulásunk után érjük ismét el a Parador parkolóját. Itt van egy étterem, kiülünk a napra egy-egy italra és élvezzük a kék eget, mert azt tudjuk, hogy ha lemegyünk a hegyről, odalent ismét szürkeség és eső fogad majd.

Szó szerint így is lesz, ég és Föld között járunk, azaz lemegyünk az égből a Földre, a felhőtakaró sűrű, áthatolhatatlannak tűnő masszájában. Mivel nem látni pár méternél messzebb, nagyon megvisel lefelé a hosszú szerpentin, erősen küzdünk, hogy bent tartsam a rókakomát.  

Hazaérve, beáztatom magam nyakig a kádba, kezemben bögrés levessel és utána mélyfagyasztott pizzát vacsorázunk. Idelent egész nap esett az eső, most este is szakad.  

2010. október 25. hétfő

Sajnos ismét elérkezett az utolsó nap. Reggel még borús az idő, ezért nem is sietünk. 11-kor elmegyünk az Alcampoba megvenni, amiket otthonra kell (egy karton cigi pl. 9.90 Euro, meg polip és szardella konzerveket…). A halpultos nő nagyon megkedvelt miket, mindig mosolyog, amikor M. mutatja saját magának, hogy kérjük a halat „kiharakirizni” (azaz kipucolni). Nem tud angolul, mi meg spanyolul nem. Mondom neki, hogy manana finito és mutatoma kezemmel a felszálló repülőgépet. Valamit kérdez, mivel nem tudom, mit, válaszom: alemania. Ismét kérdez, valahogy ráérzünk, hogy azt érdi, mikor jövünk újra. Megáll egy idős férfi mellettünk és lefordítja a nőnek angolról, hogy 2012-ben szándékozunk ismét jönni. Lelkesen búcsúzkodik tőlünk, pedig csak egy eladó egy arctalan nagyáruházban, mi meg a vevők vagyunk.

Ebédre friss baguettet és finom parasztsonkát, még finomabb helybéli,a parmezánhoz hasonló ízű sajttal eszünk. Utána az egész, hosszú délutánt a medencénél töltjük el. Elégedettek vagyunk. Kevés időnket is hasznosan és örömmel teli pillanatokkal töltöttük el az ezerarcú szigeten, ami negyedik alkalommal is sok újat adott. Fál 6-kor jövünk fel és megcsináljuk utolsó halas-garnélás és finom vacsoránkat. Bepakolom a bőröndöket, majd lemegyünk hazatelefonálni, és az internethez is online becsekkolni. Ma is élő zene szól odalent. Sokáig tévézünk.

2010. október 26. kedd

Korán kelünk, 9-kor kell elindulni a reptérre. 20 perc alatt ott is vagyunk, minden gördülékenyen megy, csak a bőröndöt itt nem tudják feladni Münchenig, hanem Madridban fel kell venni és újra feladni. Kellemes a repülés, Madridban most is mindent simán megtalálunk, időnk van bőven, 3 óra a két gép között. Aztán amúgy is késéssel szállunk fel. Este 9-re érkezünk Münchenbe.