Nézem hát a Cseh Paradicsom képeit, olvasom az élménybeszámolókat és egyre inkább vonzónak találom, már terveket szövök, milyen útvonalon mennénk, hol tudnánk sátorozni, mit érdemes a környéken megnézni és mindez hány napba férne bele. Aztán ahogy szoktam, túratervet csinálok és szétküldöm a barátaimnak, mert az igazán jó túrához szükséges ösvény, hegycsúcs meg patak, de egy jó társaság elengedhetetlen. Na, hát ez utóbbi jött össze nehezen, nem mintha nem tetszett volna nekik a dolog, de kinek épp kampányszerűen sok munkája volt és nem mehetett szabira, kinek a diplomatervét kellett a közeljövőben beadnia, kinek meg az volt a kihívás (és persze egy kis mellékes), hogy huszonkét focista közt szaladgálva kivívja a közönség haragját. Végre összejön a dátum és kocsizással együtt 3 napra szűkül a terv. Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy ne kemping vagy parkoló keresgélésével teljen az idő, hát nekiesek a netnek és alaposan feltérképezem a lehetőségeket. Kemping van elég, a nyárvégi időpont elég üres sátorhelyet ígér, nem törődök foglalással. A turista térképeket böngészve fokozatosan ráébredek, hogy a Cseh Paradicsom turisztikai látnivalói több kisebb, de egymástól 8-10 km-nyire lévő területen koncentrálódnak és ugyan az egész gyalogosan is körbejárható egy hét alatt, de nekünk az idő rövidsége miatt célszerűbb lesz az egyes területeket kocsival megközelíteni és ott bakancsra szállni. Hogy ne tartsanak túrázásilag beszűkültnek, szerepel a tervben egy Jicín-i városnézés már csak Rumcájszra tekintettel is és egy Nova Paka-i menet, hogy csehek híresen finom söreinek egyikét ne csak a korsóban, de az erjesztő kádban is megismerjük.
Ahogy szoktam, fellapozom az Útikönyvek sorozat egy régi, még Csehszlovákiáról szóló kiadását, hogy megtudjak valamit a csehekről. Azt írja ez az okos könyvem, hogy a cseh ember vígkedélyű, vendégszerető, de a hasát is legalább annyira szereti, mint a vendégeit. Imád jóízűeket enni, pár korsó helybéli főzésű sör mellett elbeszélgetni és a híres cseh cukrászok remekei is a gyengéje. Mondjuk, ez alapján mi, magyarok is jó csehek lehetnénk, persze állampolgárság nélkül. Találóan jellemzi a csehek viszonyát ezekhez a dolgokhoz Josef Ladá-nak, a Svejk-regény világhírű illusztrátorának rajza, a címe: „A hanák mennyország”. Jól táplált morva hanákok hevernek hasmánt egy zöld réten, körülöttük hasonlóan gömbölyded angyalkák szakácskodnak, keverik a gombóctésztát, főzik a vajas knédlit, sütik a húst, forgatják zsírjában a ludat és csordítják habosra az aranysárga sört a boldog létezés mennyei fokán. Egyaránt szeretik a sertés- és a marhasültet, köret gyanánt a krumpli, de főleg a knédli jöhet szóba és mellé természetesen párolt káposzta. Nem szabad a felsorolásból kihagyni a kvarglit. Ez az Olomutz-i származású pogácsasajt aludttej túrójából készül és rúzsflórával érlelik. Alacsony zsírtartalmú, igen pikáns illatú, kissé sós, markáns ízű dolog és igen jól harmonizált íz-együttest alkot a rozskenyérrel és a sörrel.
A cseh konyha másik jellemzője, hogy a főzelékeket nem ismeri, zöldségeket alig használ, azt egyék az állatok, hogy jó porhanyós sültet lehessen belőlük készíteni. Kedvenc tálételük így áll össze: natúr sertéssült knédlivel és párolt káposztával, csehül veprové, knédlik se zelo, a kis v-betűs ékezeteket meg osszátok be, ahogy jónak látjátok. Az édességeket – bár vágytunk rá – nem volt alkalmunk kipróbálni a nagy rohanásban, talán legközelebb egy gasztro-túra keretében.
De hát hol van ez még, oda kellene érni előbb. Minthogy a csapatunk négy fős lett, cuccostól beférünk az én cet-méretű Mondeo kombimba és előreveti árnyékát részemről egy napközbeni aszkézis sörileg, ami Csehországban a jó öreg Tantalos kínjával vetekszik. Az útvonal Veszprém – Győr - Pozsony – Brno – Prága – Mladá Boleslav – Jicin, kb 540 km, ebből 478 km autópálya. A szlovák és a cseh autópálya matricákat az Autóklubnál előre és forintért megvettük időt és talán pénzt is megtakarítva.
Utánaolvasok a Cseh Paradicsom fő látványosságaként tartott sziklák geológiájának is. A szakemberek szerint ezek a homokkő sziklák a tengeri üledékként kerültek erre a területre és préselődtek homokkővé ill. töredeztek meg a rájuk nehezedő fedőrétegek nyomása alatt. Később a terület kiemelkedve helyenként megőrizte, máshol a csapadékvíz elhordta ezt a fedőréteget és napvilágra kerültek a homokkő sziklák, amiket a szaknyelv találóan kibúvásoknak nevez. Változatos formáikat már a felszíni erők (eső, szél, fagy) alakították és alakítják folyamatosan.
Sokáig vajúdtam, hogy Marcit, az én kedves kutyabarátomat hozzam-e magunkkal, de részben mert nem tudtam, hogy lesznek-e a Szlovák Paradicsomban megismert láncos, vastálcás, létrás szakaszok, amiket kutyával végképp nem lehet bejárni, ill.· hogy a Cseh Paradicsomba szabad-e kutyával bemenni, nem utolsó sorban Marci hozzászokott már az utazási komfort egy olyan magas fokához, amit a kombi teljes csomagtere nyújt. Az utóbbi szempont döntött: négyünk motyója mellett csak egy szállító ketrec jöhetett volna szóba, ami egy ekkora útra szerintem állatkínzás és csak nyomós okkal vállal be érző szívű gazdi. Mint később kiderült, a másik két tényező miatt lazán jöhetett volna ez a kutyafülű, mert sehol sem voltak számára leküzdhetetlen akadályok, egyedül a sziklák tetején kellett volna elővigyázattal lenni.
Ezúttal nem szervezkedtünk előre saját hadtáppal bográcsozásilag, hogy maradjon tere tájjellegű vacsoráknak, de amúgy önellátásra készültünk. Ez be is jött: a nem korai, de annál bőségesebb reggelikkel és útravaló szendvicsekkel ki tudtuk húzni vacsoráig.
Szombaton hajnalban indulunk, mert a délutánt már túrázással tervezzük tölteni. Megy minden rendben, a határokat csak egy-egy lassítással vesszük. Ismerősek nem lévén arra nagy megnyugvással nyugtázzuk, hogy az összes nagyvárost elkerüli az autópálya, a forgalom gyér, haladunk rendesen. Pozsony és Brno közt félúton elkezdődik a burkolat okozta ütemes, sűrű dobolás és eltart Prágáig. A Führer méter vastag betonlapokból álló Drezda-Berlin autóútja jut eszembe az illesztésnél idővel akár arasznyira nőtt ugratókkal, de ezt itt képtelen vagyok megérteni: az aszfalt színéből ítélve nem lehet öt évesnél idősebb és csak arra tudok gondolni, hogy az útépítő körhagyó úthengert használhatott és így a végső egyengetés picit barázdásra sikeredett. A Prága – Mlada Boleslav szakasz ehhez képest maga a csendes suhanás, habár szemmel láthatóan régebbi kiadás. Jók, érthetőek a táblák, időben kapunk információt a leágazásokról, egyedül Jicinnél kavarunk egy kicsit, mert Turnov helyett Trutnov-ot vesszük célba. Jinolice falucska előtt beugrunk egy kempinget jelző táblának és egy pár szilvafás telken kötünk ki, amit a tulaj kempinggé minősített művelésileg. Balázs már maradna, de fordulunk és pár perc múlva ráfordulunk a Nemeček-tó partján elterülő kempingünkhöz vezető útra. Már majdnem beérünk, mikor az út szélén egy alak megállít és egy jegytömböt lobogtatva 75 koronát kér. Csehül egyikünk sem ért, az a kevéske orosz, ami még régvolt tanulmányainkból megmaradt kevés hozzá, hogy szót értsünk, de végülis fizetés nélkül elenged. Talán egy szélhámos lehetett vagy egy a sikertelenségbe beleúnt kihelyezett horgászjegy árus, mert a 3 nap alatt többször is elgurulunk a helye mellett, de többet nem látjuk. A kemping idilli szépségű, van itt minden: tópart, fenyőcsoportok, zöld gyep, faházikók, játszótér – és sár. A jelekből hamar kikövetkeztetjük, hogy komoly eső eshetett nemrég, keresni kell a helyet, ahol nem csillog a víz a fű között. A recepción mosolygós hölgy, az angolt érti, a németet nem annyira és a mutogatásban is otthon van. Hamar tisztázzuk, hogy előre kell fizetni, megkapjuk a „Fizetve” értelmű sátor-táblácskáinkat, megmutatja a hideg-meleg vízlelőhelyet, a falatnyi vendéglőt és sörözőt, végül mutatóujját nyomatékkal felemelve mellúszó mozdulatokat végez. Csak bámulunk, talán a horgász-tó egy sportos használatára hívja fel a figyelmet vagy az alkoholos befolyásoltság komolyabb mértékénél a tocsogós helyeken a hasmánt előrejutás módját ajánlja? Nem, a lopás ősi mozdulatát mutatja, hogy óvakodjunk, csak így két kézzel, párosan mutatva félreértettük. Ennyi feszültségre a csehek a 11˚-os Gambrinust ajánlják és errefelé nincs sörpatika, ahol ne lehetne kapni. Élvezettel kortyoljuk, hamar hat, megnyugodva verünk sátrat helyfoglalás gyanánt és pár perc múlva már első túránk beszállásához igyekszünk, várnak minket a Prachov-i sziklák (Prachovské Skaly). 
Átkelünk a fölöttünk lévő Odborsky-tó gátján, körülöttünk fürdőzők, kempingezők, kocsik, kutyák, gyerekek tarka kavalkádja, néhány konténer méretű vendéglőcske jóval nagyobbacska kiülővel jelzi, hogy kínálásban, kiszolgálásban is szorgalmas nép a cseh. Futó pillantást vetünk a készételek fényképes kínálatára és máris tudjuk, hogy este nem kell vendéglőt keresnünk. A tó túlpartján az erdős oldalba kanyarodik az ösvény és 10 perc kapaszkodás után már két irányban is közelíthetjük túracélunkat. A sziklák alatt vezető, kevésbé látványos ágat választjuk, így jó dramaturgiája van a túrának, csalogatónak a fák közt villan csak ki egy-egy sziklatorony. A turistaút széles, jól jelzett (és ez igaz a később végigjárt összesre is). Álmélkodunk, hogy a fákat, növényeket kényeztető humuszréteg alig pár centis, inkább a homokkő sziklák anyaga, a hajdan tengervíz áztatta homok a talaj, amelyen kellemes járás esik. Találkozunk a sziklák néhány méretes darabjával, amely a lejtőn valahol megállt és beágyazódott, lassan a vegetáció birtokba veszi: előbb a moha lepi be, aztán már fenyők is próbálkoznak megélni a tetején, változó sikerrel. Érdekes, hogy a sziklatornyok szülte darabok méretében nincs középút: vagy szobányiak vagy homokká porladtak. Haladunk, bámészkodunk, pár, sziklák határolta, mély bevágás kivételével alig látunk valamit. Végre egy szép sziklacsoport, az erdő fáiból alig látszik ki és onnan megpillantjuk a sziklavárost, amiért jöttünk: előttünk a Prachov-i sziklák. Közelebb érve nagy parkoló bukkan ki a fák közül sok kocsival, ide ér fel a műút Prachov község felől. Az út túloldalán a természetvédelmi terület bejáratának épületei, kerítése várják a látogatókat: 50 korona a felnőtt, 30 a nyugdíjas/diák belépő, leperkáljuk és máris a paradicsomon belül érezhetjük magunkat: a parkerdősen széles turista-országút mindkét oldalán· a képről már ismerős, de élőben mégis lenyűgözően karcsú sziklatornyok csoportjai magasodnak. Csak bámulunk, aztán fotózunk megszállottan, de hamar dönteni kényszerülünk: mellékutak vezetnek a sziklák alá, közé. Persze hogy nem lehet megállni, nem szabad kihagyni, fel kell menni. Már az első bámulatba ejt: a függőleges, néhol visszahajló falú, 10-20 méteres sziklafalak valóságos labirintust alkotnak, van sima falú és egérrágta, rovásírásos és szintesen barázdált, köztük a rések az arasznyiaktól az épphogy járhatón át a még bővebbekig, a tornyok tetején csúcsos sapkát, asztalnyi sík lapot, de akár bonszáj fenyőt fedez fel a szájtáti látogató és találhatsz olyat is, mintha egy leveles pogácsát készített volna nyaktörő magasra egy őrült szakácsné. Helyenként félsz, hogy az egész torony rád dől vagy csak épp az a szobányi, bizonytalan helyzetű szikladarab zuhan mindjárt a fejedre, máshol oldalazva préselődsz át egy olyan résen, ami előtt a hátizsákodat már muszáj volt levenni és nyilvánvaló, hogy ott túl a résen nem szabad az uzsonnádat megenni, mert akkor már nem férsz vissza. A kő-csodákra szinte zavartalanul bámulhatsz, mert a homokkőbe ügyes lépcsőket, átjárókat faragtak gondos kezek, eltévedni meg lehetetlen, mert a vendég hogy úgy mondjam, meg van vezetve. A kilátás szó itt sajátos értelmet nyer, mert jórészt további sziklákra lehet fel- ill. lelátni, messzebb, a 4-500 m-es tengerszint feletti magasságú dombvidék távolabbi pontjaira alig. Ahol mégis, ott szinte bizonyosan a Trosky Hrad kéttornyú sziluettje tűnik fel a kéklő messzeségben, mint e táj szimbóluma.
Haladunk lassacskán, bejárjuk szorgalmasan a kitérőket, oldalágakat és ha a sokadiknál fásultan fel is merülne a kérdés, hogy felmenjünk-e,· érdemes-e az ikszedik sziklára felkapaszkodni, hogy újabb sziklákat láthassunk, Balázs mindig ráébreszt, hogy most vagyunk itt, ne hagyjuk ki. Balázs így a védése előtt legalább másfél diplomás szaktekintély, már csak ezért sem vitatkoztunk vele, meg aztán az tényleg axióma, hogy akkor ott vagyunk, ahol épp vagyunk, ezen nincs is mit vitatkozni. 
Csodálatunk a sziklák iránt lassan mérséklődik, de átterelődik a látogatókra. Maga a turista főútvonal is lépcsőkkel, átjárókkal, szűkületekkel tarkított, helyenként meredek, mégis szép számmal lehet látni nem sportos küllemű, átizzadt pólójú, lihegő turistákat, kerékpárosokat, babakocsit toló szülőket. Lenyűgöző és dicséretre méltó ez a népes törekvés a természetbe, a jó levegőre és jó lenne hazai erdőinkben is viszontlátni. Vissztértünkben a prachovi sziklák legutolsójáról szép kilátásunk nyílik a tavainkra, a „néplavór” kempingre, a miénket a fák miatt csak sejteni lehet.
A kempingben konstatáljuk, hogy bár a térkép szerint nem volt több a megtett táv 6 km-nél, 4 órába telt és határozottan jól esik leülni, elfáradtunk. Persze a 6 km így csalós, a sok kitérő és lépcsőzés kiszedte az erőt a lábunkból, a nézelődéssel elszaladt az idő. (Na, így magyarázkodik a fajturista…)
Mindenesetre a falatnyi vendéglő műanyag hullámlemezzel fedett teraszán bármelyik lefényképezett ételt elfogadnánk, ha azonnal tudnák hozni, mégis erőt veszünk magunkon és kérjük a cseh specialitást, a betanult vepro – knedlo – zelo-t. Kudarc elsőre, így hármasban nincs, de van két étel, amiben a három alkotó megtalálható, hát ketten-ketten így rendelünk egy-egy párt és nem bánjuk meg, csak a knédlivel körített sertéssültre öntött barna mártást nem szabad összeházasítani a húsos gombócokhoz járó tejfölös-káposztás szósszal. de belakunk rendesen, a Gambrinus is jól esik nagyon, fogpiszkálót ugyan úgy kell faragnunk fagyis falapátkákból, mégsics nálunk elégedettebb turista paradicsom szerte. Már sötétben ballagunk haza és félálomban jut csak eszembe, hogy milyen hosszú volt ez a nap.
Hajnalban, az otthon megszokott időben ébredek és ahogy szoktam, teszek a többiek ébredéséig egy rövid foto-túrát: a reggeli párák, a hajali harmat és a kelő nap néha csodákra képes. Elzarándokolok a tegnapi utolsónak megmászott sziklához, ahonnan a kempingre és környékére nyílt olyan pazar kilátás. Ezúttal alulról közelítek a járt utat a járatlanért elhagyva és lám: a szikla likas, alulról jól látszik, de ez rajta mászkálva nem is gyanítható.
Reggel frissen és éhesen ébredünk, elfoglaljuk a kemping egyetlen asztalát a konyha előtti féltető alatt. Nincs messze a sátrunktól, mégis ésszerűnek látom kocsival odaállni, nem egyenként odacuccolni. Ezek hárman meg persze hogy kikezdenek, hogy így aggkori elgyengülés, meg úgy egészségtelen kényelemszeretet, de így hamarabb készülünk el, indulás!
Mai túratervünk szerint három régióját járjuk be a Cseh Paradicsomnak. Az első a Trosky Hrad, egy domb tetején áll és két különálló tornya különösen magasnak látszik, mert egy-egy bazalt kúp tetejére építették. Bár kocsival csaknem a vár lábánál lévő fizetős parkolóig fel lehet gurulni, de mi a domb aljában lévő Klová falucska utolsó házainál hagyjuk a kocsit és fajturistákhoz méltóan onnan indítjuk a csúcs-támadást, a gyanúsítást pedig, hogy mindezt földhözragadt anyagias okokból tennénk, kikérjük magunknak. A vár maga is belépős, fizetünk és lépcsőzünk.
A két bazaltkúpot egy derekas várfal keríti körül, belül békés kép fogad: ketrecekben kacsák, galambok várják sorsukat, az ívesre hajlított ülőfák most még üresek, valószínűleg ragadozó madarak fognak bemutatót repülni, ha összejön a nép. A várfalnak sörsátor, ajándékárús bódé támaszkodik, mindez nem zavarja a várudvar hangulatát, egyedül a tető helyett katonai álcahálóval leborított hajdani épület rí ki ebből a környezetből. Csak nem hadban áll a várúr és az ellenséges légi felderítés dolgát van hivatva megnehezíteni ez a terepszínű „patchwork”? Mi azért megtámadjuk az egyik tornyot és jelentős szuszogás árán be is vesszük. A falak szépen rendbehozva, a zászló kitűzve, gyönyörű körpanoráma kínálja magát a bámész látogatóknak, sűrűn csettegő fotósoknak. Így, madártávlatból látszanak igazán a dombság szelíd lankái, a békésen kanyargó Libunka folyócska és még meglepőbb a közeli „sziklaváros”-nak, utunk következő állomásának bizarr sziluettje. Bár a kilátás a másik toronyból csaknem ugyanaz, mégis le- és felmászunk és rájövünk, hogy tényleg. Belegondolok, mi szaladgálnivalója lehetett anno egy apródnak, ha a feledékeny várúrnak az egyik torony tetején jut eszébe, hogy pipája ugyan ott lóg a szája sarkában, de a tűzszerszámot a másik torony párkányán hagyta, dohányért meg le kellene ugrani a faluba. Nehéz lehetett régen az apródi élet.
Lenn a társaság komlós, alkoholos üdítővel jutalmazza magát, én csak belekortyolok, hogy mégis legyen fogalmam, mit veszítek.
Átgurulunk a Turnov városkához közeli hegyi parkolóba, lepengetjük a tökéletesen kecskepásztor kinézetű hegyi embernek a szükséges koronákat és innen már gyalog kapaszkodunk fel a Valdstejn-kastélyhoz. A névadó a magát a harmincéves háborúban kitüntető Wallenstein tábornok, aki Jicin városát is felvirágoztatta. A kastély nevének szimpla v-s, j-s elírásmódján a precíz német bizonyára kiakadna, de ez így csehes és kész. Látszik, hogy építtetője hadvezér volt: a kastély védelmileg egy jókora sziklatömbre épült az erdő közepén, bejárati útja hídszerű és pillérei is sziklák. A klasszicizáló kastély és a bejárati híd oszlopsora, rajtuk szentek szobrai stílusos egységet alkotnak. Innen többfelé mehetünk, mi az ide 3 km-nyire lévő erdei kastély, a Hrubá Skála irányában megyünk a csaknem tökéletesen szintes, széles erdei úton.
Az erdő szép, gondozott, itt is sok a gyalogos, kerékpáros túrázó és félúttól egy-egy rövid kitérő csodaszép kilátásokat kínál a dombságra és az előttünk – alattunk húzódó „sziklavárosra”. A tegnapitól annyiban különbözik ez a kilátás, hogy távlata is van, itt nem jutna eszedbe, hogy a másik toronyra pár méter kötél és sok-sok bátorság árán meg lehetne spórolni a leereszkedést és a felmászást a másik tetejére. Sok a szép kilátás, lassan haladunk, még egy csinos erdészházat hagyunk el egy rét közepén és felbukkan a Hrubá Skála kastély tornya, aztán a dugig telt parkoló és a vásárosok, büfék és kegytárgy árusok során tolongó nép. Ülünk picit, harapunk párat, megcsodáljuk a kápolna nemesen egyszerű, mégis áhitatot fakasztó belsejét, de megyünk is tovább: ez a tömeg valahogy nem illik érzésünk szerint a túránk hangulatához.
Most végigcsodálhatjuk alulról, a sziklák tövéből azokat a tornyokat, amelyeket az imént még felülről, oldalról láttunk: csak a perspektíva más, a bámulat ugyanaz, gyönyörű és ámulatba ejtő. Egy sziklatorony tövében a homokkőbe mélyen bevágódó kéznyom mutatja, hogy nem csak az időjárás képes bámulatos formákat létrehozni a homokkő szapora koptatásával. Vagy ez az útvonal rövidebb vagy már kevesebb időt töltünk egy-egy képződmény fotózásával: hamarabb érünk a parkolóba. 
Előbb hosszasan tanulmányozzuk a térképmásolataimat, hogy különösebb látnivaló híján hogyan kellene célszerűen átkelni Turnov városán és megtalálni mai harmadik túracélunk, a Klokocské Skaly turistaútjának kezdetét Záholice község határában. Ha eddig nem, most nagy hasznát vesszük a kölcsön GPS-nek, mert a város túlsó fele fel van túrva, a dombok felé vezető utak szinte mindegyike le van zárva. A GPS rekedtre ismétli, hogy áttervez, végül jelentős vargabetűvel elérünk egy kereszteződéshez, ahonnan már nem lehet messze Záholice. Kérdezősködünk, két hölgy is csak a vállát vonogatja, hát találomra, csak az irányt tartva elindulunk és pár perc múlva, egy métert sem tévelyegve ott a jelzés! Már 4 óra van, kongatnak odabenn rendesen és nem mindenkinek vannak deréktájra beépített tartalékai, most már muszáj enni, hát kicuccolunk és egy lapos, de szobányi kő öblében megmelegítünk pár ebédkonzervet és amúgy nomád-magyarosan belakunk. Szerintem nem nagyon kellene erőltetnem, hogy már forduljunk hazafelé, mégis nekiindulunk, lássuk milyenek a klokocskai sziklák! Ebben a körzetben sem kell sokáig menni, egy oldalági kitérő kivezet egy sziklacsoport tetejére, ahonnan idilli kilátás nyílik a Jizera folyócska völgyére, aztán legömbölyítetten sima hátú, az eddigieknél jóval nagyobb területű homokkő kibukkanások következnek, de ezek mellől a víz még nem tudta lemosni a homokot, alig állnak ki a talaj szintjéből. Szórakoztatóak, de picit már únjuk a köveket és a homokot, még tisztességből elmegyünk a kilátópontnak jelzett következő csoportig, de a túra csúcspontját, a fényképekről izgatóan bizarr formájúnak látott Rotstejn megmászását közös elhatározással töröljük a mai programból.
Hamar kocsiba ülünk és egy kiadós terelés árán megmenekülünk a lezárt utcák környéki tévelygéstől: irány haza. Elhajtunk Rovensko falu bejárója előtt és nekem eszembe jut az okos könyvemben olvasott történet a falu harangjairól (úgy látszik, még nem vagyok elég fáradt). A falucska lakói az ellenreformáció idején kicsit megszurkálták a visszatérítéssel próbálkozó jezsuita pátert és ráadásul elkergették a császári csapatokat is. A dolog azért nem ment simán, a harangtornyuk tüzet fogott és leégett. Szorgalmas és hívő protestánsok lévén építettek hamar újat, de a császár a harangokat fordítva, nyelvvel felfelé engedélyezte csak beépíteni. Nyilvánvaló tanulsága az esetnek, hogy a fehér ember nem felejt, pláne ha bécsi, ill. hogy hiába van nyelve valam(k)inek, hangja mégsem lesz, ha a hatalom úgy akarja. Mindezt hiába meséltem el az utasaimnak, tudatilag visszafogottak voltak a sok kőtől (vagy a sok sörtől).
Nem szöszölünk sokat a kempingben az átöltözéssel és a sminkkel, a késői ebéd dacára szemünk előtt a kisvendéglő tálétel fotói jelennek meg és pár korsó sör gyors egymásutánban. Jót eszünk, iszunk, némi időeltéréssel bezuhanunk a sátorba és most nem érdekel, hogy én alszom el elsőnek: akinek nem tetszik a horkolásom, vessen magára, ivott volna tempósabban.
Másnap számot vetünk a környék még nem látott látnivalóival és hamar úgy döntünk, hogy a sörfőzés Nova Paka-i technológiájára nem vagyunk kíváncsiak. Tudat alatt talán az is munkál bennünk, hogy a mondás, miszerint aki „fogyasztani” akarja a párizsit és a törvényeket, az ne nézze meg, hogyan készülnek és lehet, hogy ez a sörfőzésre is vonatkozik. Ma már nem túrázunk, egy kiadós reggeli után szedjük a cókmókunkat, leadjuk a vizesblokk kaucióra megkapott kulcsait és már sajnálom, hogy nincs a kulcscsomómon pár felesleges darab, 100 koronáért igazán jutányos lenne azokat is leadni.
Mai első látnivalónk Jicín történelmi belvárosa. Az okos könyvem nem túloz: nemcsak szépen rendbehozott és történelmi leheletű, de hű képét mutatja a cseh és a közeli német befolyás keveredésének. A város főutcájának középületei klasszicizáló stílusban épültek, az ennél jóval régebbi főtéren a német történelmi városmagok köszönnek vissza, és a pinceszinten hamisítatlan svejki hangulatot árasztanak a sörözők. Ődöngünk, fényképezünk másfél órányit, aztán enyhülés gyanánt a várható hőségre beülünk egy „cukárna” teraszára. Lehet, hogy nem néznek minket fizetőképesnek, de az is lehet, hogy a kisváros álmos hétköznap délelőttjébe nem fért bele a mi célirányos sietségünk, de 20 perc nem elég, hogy a pincér ránk kérdezzen, mit is szeretnénk: egy pohár alibi-szóda mellett napozással eltölteni az időt egy kései felkeléstől ebédig, mint a szomszéd asztalnál a helyi színház bonvivánja vagy futtában felhörpinteni egy pofa sört. 
Elunjuk a hiábavaló várakozást és meglátogatjuk a szomszédos sörpincét. A boltíves teremben meccsjelenetek és labdás csapatfotók jelzik a falon, hogy a közönség az egykaros súlyemelésen kívül a focihoz is szorosan kötődik. Érdekes azt is megfigyelni, hogy a hazai kocsmológiai divattal ellentétben a vendégek hosszú asztaloknál, összeülve tárgyalják meg a helyi sportélet aktuális kérdéseit. Mindezt alkalmi Sherlock Holmes–ként a körülményekből vezetem le, mert az ivó amúgy bántóan üres. Végre előpenderedik a csapos néni, érdeklődésünkre lelkesen magyaráz valamit a képekről, aztán megkóstoljuk a Staropramen különböző alkoholfokú változatait. Jól esik a pince hűvöse az utcai meleg után és a habos hűvös a torokbéli szárazság után.
Az alkohol megvilágosítja az elménket, rádöbbenünk, hogy főutca végén ott a főtér, csak a toronyszerű városkaputól nem láttuk. A csinos, árkádos házakkal szegett négyszögletű területen annak idején igazán nagyszabású vásárokat lehetett tartani és Rumcájsznak se volt nehéz a tömegben elvegyülni, hogy a "gvóf" ne találja meg. Ma már könnyebb a dolog, sok plakátról és pár kirakatból is visszaköszön a csehek Sobri Jóskája.
Elrobogunk Mladá Boleslav-ig, ahol a GPS hathatós segítségével megtaláljuk a Skoda-gyár múzeumát. Sajnos, a kiállítási anyag most a látogató központ épületének felújítása miatt jóval szűkebb, erre tekintettel a belépő is mérsékeltebb árú. Bámuljuk az alapítók rátermettségét, kitartását, ahogyan a hajdani kerékpár készítő műhelyből modern autógyárat hoztak létre, miközben az épületek és a gyártósor jelentős része egyszer leégett. Utána Józsi kitartásának köszönhetően jó messze találunk egy jó kis éttermet a belvárosban, ahol megismerkedünk a szegedinszké gulas harmonikus ízeivel és az sem zavar, hogy a mi székelykáposztánkhoz hasonlító étel káposztája nem savanyított, hanem cseh ízlés szerint csak párolt. Iszom egy kávét, hogy tele hassal és a későnyári lüke melegben ne aludjak el, mert a volán mellett az még az álmoskönyvek szerint is rosszat jelent és nekivágunk a hazaútnak. Megy minden rendben, Prága után ugyan kifogunk egy jó órás dugót, de hát végülis egy kalandtúrába ez is belefér.
Hogy elmennék-e mégegyszer? A kihagyott Rotstejn talán megérne egy misét és persze a tágabb környéken ott lenne látnivalónak az Adsprach-i és a Teplice-i sziklalabirintus és picit távolabb az Elba menti Szász-Svájc híres sziklatornyai, a hanák falucskák csinos faházai, akinek a kövekből ennyi sem elég, annak néhány ásványmúzeum és egy termékbemutató reményében a Nová Paka-i sörgyár.
További fényképek:
https://picasaweb.google.com/fpetya314/CsehParadicsom?authuser=0&;authkey=Gv1sRgCPeOj9iE38vs8wE&feat=directlink
https://picasaweb.google.com/fpetya314/CsehParadicsomII?authuser=0&;authkey=Gv1sRgCIC_sbqA94SrhwE&feat=directlink
Hivetkozások:
Turista térképek:········ www.mapy.cz, a bal felső sarokban a Zmenit mapu ablakban a turistická opciót választva
Utikönyvek sorozat Csehszlovákia c. kötete 686-688 old.
Kemping: Chatovy Tábor Jinolice
