SZLOVÁKIA Kirgizkével...

Ilyen körülmények közt épp a legjobbkor jött a négy napos szlovákiai kikapcsolódás ötlete. Persze, kedves munkásaim már jó előre azzal bíztattak, hogy „úgyis akkor és pont ott fog esni, amikor a Főnökasszony nyaralni lesz”. Én kedvesen mosolyogva konstatáltam minden ilyetén aggodalmaskodást, de azért volt bennem félsz, hogy még a végén bejön nekik.

Augusztus 3-án, kora reggel indult kis csapatunk: két autóba kényelmesen befért a társaság. Rajka – Rusovce határátkelőnél léptük át a magyar – szlovák államhatárt, rövidesen Pozsony mellett gurultunk el. Gyorsan haladtunk, bár többször lassítottak minket a hatalmas szálfákat szállító teherautók, és olykor útépítések is visszafogták haladási sebességünket. Stóla falucskába igyekeztünk, itt egy magánházat foglaltak számunkra.

Stóla egy egészen iciri-piciri falu Poprádtól 15 km-re nyugatra, a Gerlach lábánál. A kora délutáni órákban értünk oda, mivel a falunak össz-vissz kb. 550 lakója van, könnyen rátaláltunk a házra. Rövid telefonálgatás után előkerült a bérbeadó nénike, és ha emlékezetem nem csal, 350 SK/fő/éj árban sikerült megalkudni vele. Ezért cserébe egy vadonatúj építésű, többszobás házat kaptunk. Minden szobához saját fürdő és toalett is járt.

Lepakolás után rövid sétát tettünk a faluban, mondjuk, méretére való tekintettel nem is lehet nagyon hosszasan bolyongani, vagy eltévedni. Feltérképeztük az egyetlen vegyesbolt helyét és a szórakozási lehetőségeket. A falu szélén egy igazi szocreál kocsmánál állapodtunk meg. Szerencsére az árnyas fák közötti kiülős rész jóval hívogatóbb volt, mint maga a létesítmény. A sört is jó áron csapolták, így ott „ragadtunk” egy kicsit.

Este elindultunk szétnézni a Gerlach irányába. A 2004-es orkán pusztítása itt is szívet facsaró látvány: egész hegyoldalakat tarolt le a szélvihar, ezek most mint feltépett sebek tátongnak a hegység csúcsai alatt. De még így is, megsebzetten, tépetten is gyönyörű!

Az egykori erdei túraútvonal most a pusztában vezet, itt-ott meredezik egy-egy túlélő fa egy eltűnt korszak tanújaként. Ez bizony csak a katasztrófaturisták szívét dobogtatja meg…

Hazaindulunk, vacsora és kiadós kártyaparti után mindenki nyugovóra tér. Éjjel hallom, hogy esik az eső.

Másnap reggel gyönyörűen süt a nap, minden rendben.  Irány Tátralomnic!

Az üdülőtelepülés egy régi pásztorfalucska helyén épült ki. A Palota Szálló mellől indul a függővasút (lanovka), mely 1937-ben épült. Némi hezitálás után sikerül megvenni a jegyeket, s a társaság több turnusban feljutott a Kőpataki-tóhoz (Skalnaté pleso). Mi nagyon élveztük a lanovkás utazást, még akkor is, mikor egyszer csak megálltunk, és hosszasan lebegtünk kis kabinunkkal a hegyoldal felett. A fenyőfák közt köd gomolygott, némelyiknek már a tetejét sem lehetett látni, sőt, egy idő után annyira besűrűsödött, hogy még a szomszédos kabinokig sem lehetett ellátni. Egyik útitársunkra ekkor jött rá a szívbaj… közben valóban szívbeteg férje odalent várta, nem mert feljönni, aggódván a szokatlan megterhelés miatt. Ha tudta volna, hogy másnap ő maga mibe ugraszt bele minket ….de ne vágjunk a történtek elébe…

A lanovka egyszer csak elindult, s pár perc múlva már fent is voltunk 1750 m magasan, az átszállóállomáson. Körbesétáltuk a Kőpataki-tavat, ha nem lett volna annyi turista, szinte misztikus hangulatot árasztott volna. Az állomáson ittunk egy jó forró kávét. Itt már elkelt a kabát vagy a vastag pulóver. Megcsodáltuk, amint a Lomnici-csúcsra (2634 m) tartó kabin elindult néha-néha. Nem sok volt a jelentkező, az emberek többsége megelégszik 1750 méterrel, általában nem kell nekik a csúcs élvezete is. Mi  - a társaság két fiatal tagja - az ugyan alacsonyabban fekvő (2220 m), de annál izgalmasabban megközelíthető Lomnici-gerincet szemeltük ki. Ide libegő visz fel, azaz nem zárt kabinban utazik az ember – amiben szinte nem is érez semmit –, hanem egy hinta-szerű építményben, melyben aztán valóban ki lehet élvezni az utazás „sava-borsát”.

Szóltunk a többieknek, hogy fellibegőzünk a gerincre, ők pedig közölték, hogy lent, a faluban megvárnak. A libegőre - ha lehet mondani – még kevesebben vállalkoznak, így nem kellett sorban állni, hogy felférjünk rá. Beültünk, és következtek a pár napos pihenés legjobb percei. A szél az arcunkba vágott, egyre szédítőbb magasságba emelkedtünk. Alattunk egy mormotát láttunk futkározni.

Nemsokára közeledett a kiszállás. Már indulás előtt elmagyarázták, hogy ki kell ugrani, majd gyorsan félrelépni (na nem úgy….), nehogy a következő ülés fenékbe, rosszabb esetben kupán billentsen. Az ugrás helyét szép nagy betűkkel festették föl: HOPP! Na, mi itt hopp, kiugrottunk, majd szerencsésen oldalra manővereztük magunkat, ki – ki a saját térfelén.

A gerincen sétálgattunk, nézelődtünk egy ideig: szép volt a kilátás az alant elterülő vidékre. Nem is nagyon figyeltük az idő múlását. Leérve, egy alapos letolást „nyertünk”, hogy hol a fenében voltunk idáig. Ja, hát aki nem mer semmire sem vállalkozni, az unatkozhat, míg mi jól szórakozunk.

Kissé paprikás hangulatban indultunk Késmárkra.

A város nevének eredetét többféleképpen mesélik: egyesek szerint eredetileg Käsemarkt (Sajtpiac) volt. Mások szerint Tirolból érkeztek ide telepesek, s egyik tájegységük nevét hozták volna magukkal. Vannak, akik a Kaisermark (császári határőrvidék) szóból származtatják.

Késmárkot Nagy Lajos király emelte szabad királyi várossá, 1430-ban már vára is volt.

A várhoz vezető utcában reneszánsz – barokk eredetű polgárházak állnak: három ablak, magas oromzat és kisablakos, keskeny tetőhomlokzat jellemző rájuk.

Tettünk egy sétát a Thököly-vár udvarán is. Itt székeltek a szepesi grófok, főispánok a Thökölyek személyében. A vár belső falán sgraffitókkal van díszítve. Belsejében helytörténeti múzeum látható, ezt mi kihagytuk, hiszen már igencsak megéheztünk.

A várhoz vezető utca bal oldalán találtunk egy szimpatikus vendéglőt, ahol egy jó ebédet költöttünk el. Bendőnket minden finomsággal teletömve indultunk Szlovákia egyik leghíresebb, s legnagyobb fatemplomát megtekinteni. Az evangélikus fatemplom fehér vakolatával kívülről nem sokat mutat, de belseje megéri a belépőjegyek árát.

1690 és 1717 között épült fából, vasszögek nélkül, mivel a császári rendelet csak fából ácsolt templomot engedélyezett a protestánsoknak utcavonalban, kőalapzat nélkül. A hagyomány szerint készítői a svéd király hajóácsai voltak. Belsejét festett ószövetségi jelenetek ékesítik.

Az új evangélikus templom 1896-ban épült a régi mellé. A templomban helyezték végső nyugalomra Thököly Imre fejedelem hamvait. A fejedelem a törökországi Nikodémiában halt meg, maradványait 1906-ban hozták Késmárkra.

Gyors bevásárlás után hazafelé vettük utunkat, legyen idő rápihenni a másnapra tervezett túrára.

A harmadik napon a Szlovák-paradicsom (Slovenský raj) csodáit fedeztük fel szívbeteg útitársunk javaslatára. Szerintem ő sem gondolta, hogy a lanovkázás az itteni túrához képest jelentéktelen megpróbáltatás.

Már megérkezéskor gyanakodva nézegettük, hogy szinte mindenki profi túrázó felszereléssel és öltözékben indul útnak. Én azonnal aggódni kezdtem, hiszen Apu egy profinak aligha mondható „made in China” minőségű sportcipőt viselt. Minket leszámítva – akiken legalább túrabakancs volt – a többiek is hasonlóan elégtelen (bár utóbb szerencsére elégségesnek bizonyult) felszereléssel rendelkeztek.

Induláskor kaptunk egy tájékoztató prospektust, melyen egy térkép ábrázolta a különféle túraútvonalakat. Ez nagyon hasznossá vált: segítségével szerény személyem sikeresen lenavigálta a kiindulópontra a végkimerülés határait pedzegető kis csoportunkat.

Négy színnel jelzett, négy különféle nehézségű útvonalat lehet teljesíteni. Kezdetben kellemes erdei sétára emlékeztetett a dolog: gyönyörű virágok, meseszép természeti környezet – a természetfotósok paradicsoma.

A Hernád-áttörés már nehezebb falat volt: a sziklafalba épített fémlépcsők látványa megakasztotta a szuszt egy pillanatra bennünk. Remegő lábakkal lépdeltünk egymás nyomában a lépcsőkön. Erősen kapaszkodtunk a vasláncba, s igyekeztünk minél kevesebbet pislogni a mellettünk levő szakadék felé.

A fémlépcsők ill. függőhíd után meredek emelkedő kezdődött. Itt kaptatva olykor minden aprószenteket idéztem sűrűn közénk, különös tekintettel (egyébként tényleg sajnálatosan) szívbeteg és a lanovkázástól tartó társunkra, szoros kapcsolatba hozván ezáltal a természetfeletti és a nagyon is valóságos világot.

Szerencsére, kifulladás előtt elértük a Klástorisko/Vörös-kolostor (Menedékkő) romjait. A Szepességet jóformán teljesen elpusztító tatárok elől, aki csak tehette, ebben a természetes sziklaerődben keresett menedéket. 1305-ben fogadalomból karthauzi kolostor épült ezen a helyen, ezt azonban sokszor elpusztították, majd újjáépítették. Az 1530-as, ’40-es években egy hírhedt rablóvezér fészkelte be ide magát. Miután őkelmét lefejezték, a rablófészekké avanzsált klastromot is lerombolták.

Itt kifújtuk magunkat, megtekintettük a szlovák kollegák klastromban folyó kutatásait, majd a kezembe vettem az irányítást és a térképet, s átvezettem csapatunkat a rengetegen. Természetesen a legkíméletesebb útvonalat keresve.

A nap végén meggyötört csapatunk jókat nevetgélt a megpróbáltatásokon, sőt még egy kis szalonnasütésre is jutott maradék erőnkből.

Utolsó napunkon felcihelődés után a Csorba-tavat (Štrbské pleso) kerestük fel. Szép-szép, de sok a turista, és eléggé kiépített a tó környéke. Azért egy kellemes sétával körbekerültük a tavat. A központban kisebb „bazár” épült ki, itt lehet megvásárolni az otthon maradottaknak szánt bóvlit. Ha valaki még egzotikusabb élményre vágyik, befizethet egy kis lovaskocsikázásra is. Jól szórakoztunk, mikor egy népes arab család megrohamozta az egyik ilyen „hintót”. Mindenki fel akart férni, ez a fiataloknak könnyűszerrel sikerül, ám a nagymami lenn maradt a kocsi mellett. Némi tanakodás, és helycserés támadás után a nagyit szó szerint fellökték a kocsis mellé. Már mindenki a szekéren volt, mikor mi elindultunk hazafelé. Azóta sem tudom, szegény paripa el bírta –e húzni őket…

© Kirgizke

Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd.