Okosan szerkesztette meg az utazási iroda a programunkat: másnap ismét a saját tengerpartunkkal ismerkedünk. Élvezzük, ahogy bennfentesként vonulunk el a „napozz magad” felszerelésünkkel a fizetős szektor gazdája előtt és lenéző mosollyal gondolunk tegnapelőtti aggodalmas lopódzásunkra. Marcsi elterül a homokfészkén, én olvasok egy darabig Roald Dahl meghökkentő történeteiből, de aztán én is lehanyatlok a fövenyre. A működésünk végletesen leegyszerűsödik: hason, háton, izzad, fürdik. Már lófrálni sincs kedvem, a víz langymeleg, de csaknem sima, a nap éget, nehéz műszaknak nézünk elébe. Lehet, hogy mégsem egészen hülyék az olaszok ezzel a napernyő bérléssel?

Lassan beérünk Riminibe. A város maga nem az olasz építészet ékköve, már hogy ilyen virágnyelven mondjam, mert lapos, unalmas és alig van benne látnivaló. A véreskezű Malatesták uralták a középkortól a reneszánsz derekáig. Hatalomvágyuk, pénzéhségük, de még szerelmük útjába sem állhatott senki és semmi, ugyanakkor bőkezűen pártolták a művészeteket. A fülledt emlékű belvárost elkerülve jutunk a part közelébe. A szállodák, panziók, hotelek sakktáblaszerű, szabályos rendben épültek több tízkilométeres hosszban a part mentén. A tenger örömeinek hódolók tömegei kapnak itt szállást, többnyire ugyanabban a minőségben. Itt nincs luxushotel, de nyomorúságos garniszállót se találni: a szállásadók a széles középrétegben találták meg a számításukat.