Megnéztük a Nagypapa és a Nagymama sziklát, vigyázat: északról dél felé haladva nincs kitáblázva, pontosabban a táblának csak a déli felén van felirat, a másik oldalán nincs. Simán túl lehet robogni rajta. Rögtön a sziklák után jelöl a térkép egy utat fel a Magic Gardenhez, ami kezdetben betonos, aztán földes-kavicsos, aztán járhatatlan. Na ezen ne menjen senki, még kocsival sem. A soron következő – hasonló vastagsággal jelölt út a járható, végig betonos, jól ki is van táblázva. Halkan jegyzem meg, felkészült turistaként több térképpel is rendelkeztünk, de két egyforma nem volt köztük – mármint precizitás tekintetében. Például következő úti célunk a Wat Khunaram a térkép szerint a 7eleven és a benzinkút előtt van, valójában túl kell menni rajtuk. Azért sikerült megtalálnunk a mumifikálódott szerzetest, minekután pont az út mellett volt a temploma.

 

 

 

 

A túloldalon van egy quad-pálya és az elefánt trekking kiindulópontja, valamint a cabel-ridinghoz és a Magic Gardenhez vezető jó út is. A robogózás fel a hegyre izgalmas, a kilátás, a dzsungel elképesztő. A szoborkert szép, bár szerintem csak egy töredékét engedik látni, én valahogy úgy képzeltem, hogy barangolunk és magunk fedezzük fel, nem pedig kiépített útvonalon megyünk egy rövidke kört. Mindenesetre megérte felmenni a kilátás miatt is. Hazafelé menet szándékosan kihagytuk az aquariumot, a pillangó kertet és a majomszínházat, mert jövőre már gyerekkel szeretnénk visszajönni és akkor ezek a programok érdekesebbek lesznek vele. Ezen okból nem mentünk elefánt trekkingre sem. Viszont szerettük volna megnézni a Buddha lábnyomát, amit azonban nem sikerült becserkésznünk – nem tudom, hogy bénaságunknak vagy inkább a térképnek köszönhetően - nem baj, majd jövőre!

 

Hazaérve volt még időnk mártózni egyet a tengerben, épp a medencét vettük célba, amikor hirtelen óriás cseppekben eleredt az eső – de mire a bungallónkhoz értük már szinte el is állt. Ez a néhány perces zuhi azonban elég volt ahhoz, hogy kinn az utcán álljon a víz, a boltosok akkor terelgették a csatornák felé, amikor elindultunk vacsorázni a Crystalba. Az éttermet egy kínai-thai család viszi, a gyerekek is besegítenek. A tulajnak felderült az arca (hihetetlen memóriája lehet!), amikor meglátott minket, pedig akkor még csak másodszor jártunk náluk. Az étlap igen széles választékkal bír: a hagyományos thai kajákon (30-80 bath) kívül, olasz tészták (100-150 bath), európai ételek (100-270 bath) és desszertek (40-70) is vannak. Mi leginkább a thai ízeket favorizáltuk, közös kedvencünk volt az üvegtésztás marhahúsleves (45) és a bundás-haltál (150), nekem bejött még a kivájt ananászhéjban felszolgált tojásos rizses csirke(50), a rákos padthai (60) és a cápasteak (160) is. Természetes volt, hogy a visszatérő vendégeknek a számlával együtt gratis gyümölcstálat is hoztak.

 

A következő nap csak pihiztünk a strandon és azon igyekeztünk, hogy hülyére égessük magunkat. Délutánra ez nagyjából sikerült is, úgyhogy átrobogóztunk Chaweng Noi-ra és belógtunk az Imperiál szálló tengerparti teraszára, ahol jól beleintegettünk a webkamerába, úgy ahogy azt korábban lesmseztük az otthoniakkal. Aztán felhúztunk még a Tescohoz megújítandó nasi és Chang készleteinket. Visszafelé jövet meglepődve láttuk, hogy a tó délkeleti csücskénél lévő nagy köves placcon thai lányok-asszonyok aerobikoznak, nem is kevesen. Nem tudom miért hökkentem meg ezen annyira, hisz nincs az sehol előírva, hogy Ázsiában csak tai-chizni lehet. Vacsora után visszavittük a robogót, mert másnap nem volt rá szükségünk: az egyik kis utazási irodában befizettünk másnapra az Anghtong Marine Nemzeti Parkba egy egész napos speedboatos túrára (GrandSea Discovery, 1800 bath/fő).

 

 

 

 

Reggel fél nyolcra jött értünk a transfer és felvitt minket Mae Nam kikötőjébe. Míg összegyűjtötték a népeket, addig a GrandSea saját kis bárjában kaptunk reggelit, valamint gratis tengeribetegség elleni tablettákat. :) Zöld karszalagjaink azt jelezték, hogy kajakozni is szeretnénk. Az idegenvezető (végre!) kiválóan beszélt angolul és remek humora volt. Első megállónk a szigetcsoport északi részénél volt, ahol lehetett snorizni (felszerelést, törölközőt adtak). Aki volt már Phi-Phin hasonló túrán, az itt csalódni fog. E célnak sokkal jobb választás a másik speedboatos túra, ami felvisz Nang Yuan-hoz vagy csak simán felmenni hajóval Koh Tao-ra. A nemzeti park sziklaképződményei (hasonlatosak a tavalyi James Bond túrán látottakhoz) tényleg érdekesek, a belső-tó nagyon szép kilátással bír. Délben egy „lakatlan” sziget tiszta vizű öblében kötöttünk ki, ahol a hajó személyzete szervírozta a magukkal hozott meleg(!) ebédet: sült csirke, valami szószós halacska, rizs, tészta, saláta, gyümölcs, üdítő – a sörért kellett csak fizetni.

 

 

Ebéd után egy kis szieszta következett, ki mivel töltötte el az időt: napozás, úszkálás, kagyló- és korallgyűjtés vagy éppen hintázás (asszem kb. 20 éve nem hintáztam és akkor sem pálmafák árnyékában). Innen kb. másfélóra után mentünk tovább egy közeli szigetre, ahol a piros karszalagosok kivételével kétszemélyes műanyag kajakokba szálltunk (ez azért lényeges, mert láttunk olyanokat, akik félig leeresztett felfújható csónakokkal próbáltak partra evickélni) és irány a tenger! Megkerültünk egy kisebb szigetet, félúton kikötve egy kis fürdésnek álcázott pihenőre, majd elindultunk vissza. Az idegenvezető generált némi versenyhangulatot, amit fokozott az erős ellenszél és a hullámok. Egy ausztrál pár bizonyult kellő ellenfélnek, de azért párommal bebizonyítottuk, hogy mégiscsak „nálunk” születtek az elmúlt évek világklasszis kajakozói és elsőként értünk partot. Nekem ez a kajakozás volt a nap legjobb része, közvetlen megelőzve a legrosszabbat, a haza utat. Bár nem idegen tőlünk a motorcsónakozás és az idegenvezető is figyelmeztetett, hogy Samuiig másfélóra „lovaglás” következik az ellenszélben igen magasra felcsapó hullámokon, alig vártam már, hogy szilárd talaj legyen a lábam alatt. Úgy véltem, egy jó darabig nem fogok vízre szállni.

 

 

Ehhez képest a másnapi parti henyélés közben arra jutottunk, hogy este jegyet kéne váltani a következő reggeli hajóra és átruccanni a közeli Koh Phangan-ra. Hát persze… (returjegy 500 bath/fő transferrel együtt).

Hajnali 6-kor csörgött az óra, gyors zuhany és kiszaladtam a 7elevenbe az én életem párjának egy kis jegeskávéért. Gyors transfer és már ott is voltunk Bo Phut-i nagykikötőben „felcímkézve”. A hajó nagy és szerencsére a víz sima – egyelőre. Bár akadt hely a légkondis, tv-s belsőfedélzeten, mi inkább kiültünk a tatra nézelődni. A félórás út „zökkenő” mentes volt. Phangan kikötőjében rögtön megrohantak az egynapos szigettúrát, szállást és taxit ajánlgatók. Mi berongyoltunk szembe a kisboltba és jól bereggeliztünk csirkés és tonhalas szendvicsekből. Béreltünk egy robogót, tankoltunk és a full moon partyjáról elhíresült Had Rin felé igyekeztünk.

Samuihoz képest „kihaltak” az utak, csak néhány robogós jött velünk szembe – hol nyeregben, hol tolva a motort maga mellett, attól függően mennyire bambulta el az előtte álló dombot. Mert hát meredek domb akadt bőven, kanyarokkal spékelve, hogy az úthibákról már ne is szóljunk – pedig kishazánk útjain edződtünk! De épp ezek a természeti adottságok, az öblökkel tagolt part, a dimbes-dombos táj, a buja növényzet teszi lenyűgözővé a szigetet. Had Rin zsúfolt, zegzugos, épp csak szusszanunk, irány vissza a kikötőig a part feletti úton, ahonnan remek kilátás nyílik végig a sziget keleti öbleire. Innen észak felé megyünk tovább, de nem a part mentén, hanem a Phangant kettészelő középső úton. Közeledve a sziget belsejéhez nem látni mást, mint pálmák rengetegét, néha egy-egy ösvényt, amik a vízesésekhez vezetnek. Na ez az! Ilyenkor lesz gombóc a torkomban, hogy de jó itt lenni. Közben megérkezünk a Kínai templomhoz, ahol rajtunk kívül senki sincs, pedig az egyik fő látványosságként jegyzik a szigeten. Nyugodtan lehet fotózni virágot, gyíkot, buddhát, pálmaerdőt, horizontot, a panoráma elsőrangú. Lassan indulunk tovább, meg szeretnénk nézni a felső öblöket, különös tekintettel Had Salad-ra. A sziget északi, északnyugati csücske hangulatában szöges ellentétben áll a délebbre eső részekkel: békés öblök, puha homok, kristálytiszta víz, rendezett szállások – maga a nyugalom. Párom szerint túl nyugis is, nekem bejön, talán az nem tetszik egyedül, hogy egyes részeken dagály idején szinte teljesen eltűnik a part. Amikor tervezték a part menti szállásokat, valószínűleg apály volt :) De az Asia bungik valóban nagyon klasszak. Vadul építik az öblöket összekötő utat, kicsit tanakodunk, hogy kimenjünk-e a főútra, de végül bevállaltuk az építés alatt levőt és nyeltük a vörös port. Volt még pár óránk a délutáni hajóindulásig, jó lett volna felderíteni a keleti partot is, de információink szerint az robogóval jórészt megközelíthetetlen. Valahol Ban Tai beachnél lementünk a partra és találomra leültünk az egyik bungitelep éttermében. Meglepő módon itt ettem életem eddigi legjobb spagettijét, nem holmi konzervpürével lelocsolt darált húst, hanem friss paradicsomból készített, remekül fűszerezett tésztát. Párom hunyt még egyet a beachen, míg én sétáltam egy kicsit dél felé a parton, de a foghíjas telkeken összegyűlt szemét és a gondozatlan partszakaszok látványa hamar visszafordított. Visszavittük a robogót a kölcsönzőbe és kimentünk a kikötőbe. Pont akkor kikötött egy elég nagy komp, rengeteg hátizsákos fiatalt és kevésbé fiatalt hozva magával, akik zöme a két nap múlva esedékes full moon partyra érkezett. Samuira tartó hajónkon felfedeztünk reggelről pár ismerős arcot, ők Koh Taoról jöttek vissza és igen elégedettek voltak az ottani búvárkodási lehetőségekkel.

Ahogy vittek vissza Chawengre minket, ismét elmentünk a tó mellett, ahol nagy készülődés zajlott: két nagy félig fedett színpadot építettek, sátrakat állítottak, székeket és asztalokat tettek ki. Ismét a szokásos helyünkön vacsoráztunk, ahová elcsaltuk azt a helyes magyar párt is, akik előző este költöztek két sorral mögénk. Ők már lassan 1 hónapja járták Thaiföldet és Samui volt az utolsó állomásuk. Megosztottuk egymással élményeinket, esténként a bungalló teraszán a fiúk söröztek, mi lányok rumos kólát iszogattunk.

Mivel már csak 2 teljes napunk volt (plusz az indulás napja) nem terveztünk semmi különöset, csak élveztük a thai feelinget: nappal a tengert és a pihenést, este az utcai nyüzsit és az alkudozást. Búcsúesténken lesétáltunk a tóhoz, ahol igazi vurstli-hangulat volt: bazár, célba dobás, vattacukor(!), csapolt sör és persze az elmaradhatatlan kajaárusok (roston sült töltött tintahaltól kezdve a sült bogarakig minden, ami ehető(?)

 

 

 

Utolsó nap reggelén fájó szívvel összepakoltam, gondosan ügyelve arra, hogy az a csomó hasznos és haszontalan dolog, amit a két hét alatt összevásároltunk beleférjen a 40 kilós súlyhatárba. A nehezebb faragott fadísztárgyak illetve a törékeny dolgok (órák, ajándékok) a kézipoggyászba kerültek, a többi ment a bőröndökbe. Csomagolás után lementünk még a strandra és jórészt a jövő évi nyaralásunk tervezgetésével töltöttük az időt. Délben felszaladtunk a recepcióra, kicsekkoltunk és átvittük a cuccunkat újdonsült ismerőseinkhez, mert értünk csak este 8-ra jött a taxi. Délután még ettünk egy utolsót a kedvenc tengerparti sütögetős néninknél: pálcikás csirkemell, sült rizzsel, csípős szósszal. Belefért még egy jó kis olajos masszázs a parton, egy uccsó lubickolás és már el is telt a nap. Zuhany, öltözködés, búcsúzkodás, irány a reptér.

 

 

Az utolsó előtti 21.30-as járatra volt jegyünk Bangkokba, de azt törölték. Végül 22.25-kor szálltunk fel, addig élveztük a reptér semmihez sem fogható hangulatát és nem próbáltunk gondolni az előttünk álló „végtelen” útra. Éjfél körül landoltunk, a kievi gép indulásáig még volt 6 óránk L. Párom „felborult” a legközelebbi szabad padsoron és aludt, én konkrétan szenvedtem. Hajnali ötkor becsekkoltunk, korrektül működött a már előre befoglalt vészkijáratos dolog, bár a repjegy vásárláskor ezt nem tudták garantálni csak előjegyezni. Háromnegyedórás késéssel indultunk, nem tudtam mi vagyok jobban álmos vagy éhes, pedig betoltunk két hot-dogot indulás előtt. Valahogy utazáskor mindig rám jön az ehetnék – valószínűleg pótcselekvés. „Etetés” után sikerült végre elaludnom pár órára, aztán előkaptam a könyvemet, amivel nem jutottam sokra a tengerparton, azt most volt időm bepótolni. Pilótánk behozta a késést és így nem késtük le Kievben a budapesti csatlakozást. A mögöttünk álló hosszú út után ez a kétórás repülőút már semminek tűnt.

Egy hét telt el hazaérkezésünk óta, de csak a barnaságunk kopik az emlékek nem. Fények, színek, illatok, hangok, mosolyok. Viszlát Thaiföld jövőre!