Fél 8 körül végre megérkeztünk az Otogarra, itt a buszból átszállítottak minket egy kisbuszba, ami bevitt Sultanahmetbe. A kisbuszban legalább fél órát kellett várakozni, nem is értettük miért nem indulunk el végre. A járműben rettentően meleg és levegőtlenség volt, a gyomrom ekkor kezdett el kavarogni.
Végre-valahára elindultunk, s az iszonyatos reggeli forgalomban lassan bearaszoltunk a városba. Az Aya Sofya mellett tettek ki, itt elbúcsúztunk a francia családtól, majd a Rose Hotel felé vettük az irányt. Itt csak fél egytől lehetett a szobát elfoglalni, a cuccokat lepakoltuk, és felkerestem a mellékhelyiséget. Ekkor már tudtam, hogy gondok lesznek….
Egyre pocsékabbul éreztem magam, de azért levánszorogtunk a tengerpartra, onnan meg a Topkapi kertjébe. Gondoltuk, hogy ott pihengetünk egy kicsit. Itt bizony a kisrókák is kikéredzkedtek belőlem (lehet, hogy ezért sem kedvelem a Topkapit?!), s mire dél lett, már csak L. támogatásával jutottam vissza a Rose-ba.
A szoba pocsék: egy rendkívül forgalmas útra nézett az ablak – sőt, azzal egy szinten helyezkedett el -, meleg és kicsi volt, légkondi nuku, az ágynemű és általában véve az egész lyuk koszos. De nem volt erőm cirkuszolni…innentől kezdve amúgy is a WC-n ülve töltöttem/tük a délután és az éjszaka nagy részét.
Délután még elvánszorogtunk boltba, majd vacsi után L. is kezdett rosszul lenni. Az éjszaka borzalmas volt, amikor épp nem a toiletten ültünk, próbáltunk kicsit aludni, de a dübörgést még füldugón keresztül is „élvezhettük”. Ez volt az a szituáció, amikor egy illemhely majdhogynem kevés 2 embernek… Nagyon aggódtam, L.-n sokkal drasztikusabban jelentkeztek a tünetek, igazán féltem, hogy kiszáradunk. Próbáltunk sokat inni, és kapkodtuk be a Bolus Adstringenst, de mindhiába. Hamar rájöttünk, hogy ez itt nem fog segíteni, s valami más, erős gyógyszert kell szereznünk….
10. nap – Aug. 28.
Amint reggel magunkhoz tértünk, levánszorogtunk reggelizni. Elég szegényes volt a választék – nem mintha nagy étvágyunk lett volna -, s a hideg narancsléért még lett volna képük extra 2 lírát elkérni. Én egy kis vajaskenyeret majszoltam, L. pár szem olívabogyót erőltetett magába.
A táplálékkal bevitt energia kb. pont arra volt elég, hogy valami gyászmenet-szerűen elvonszoljuk magunkat a sultanahmeti villamosmegállónál levő gyógyszertárhoz. Itt – mint az Activityben –elmutogattuk, hogy mi a gondunk. (Senki nem beszélt angolul, de mindegy is, mert nekünk meg a hasmenés szó nem jutott eszünkbe angolul. ) A gyógyszerész ugyanezt elmutogatta nekünk, s valamit karattyolt hozzá törökül. Mivel a „nemzetközi nyelv” jelzései ugyanazok voltak, megállapodtunk abban, hogy valószínűleg értjük egymást, s megvettük a pirulákat. (Reflor – kb. 7 YTL) Még ott helyben be is nyomtunk egyet-egyet.
Ezek után visszatámolyogtunk a hotelhez, összepakoltunk, kijelentkeztünk, s elindultunk az Aganhoz. Nem egy hosszú út, de jó párszor meg kellett állni pihenni. Az Aganba érve lesújtó hírt közöltek velünk: nincs szoba, de van cserehotel. Először élénken tiltakoztunk, aztán mondtam L.-nak, hogy legalább nézzük meg. Jó döntés volt, mert a cserehotel (Best Nobel Hotel) nagyon szép volt. Korábban, amikor az isztambuli szállást kerestük, már jártunk ott. Akkor 70 EUR-ért akartak adni egy szobát, most az Agan árán aludhattunk a szállóban. Még a recepciós is megismert minket, s rá is kérdezett, mi emlékszünk –e ? Naná.
A szoba itt volt a legszebb, legigényesebb kialakítású, és nagyon csendes (az ablak egy szellőzőaknára nézett). Végre aludtunk egy jót. Délutánra annyira felszívtuk magunkat, hogy elvillamosoztunk a Nagybazárig. Jó élmény volt, de nekem valamiért a tuniszi jobban tetszik. Pedig itt is van minden, mi szem-szájnak ingere…
Végül a család kiskorú tagjainak vettünk egy-egy törökországos-macis pólót, a barátoknak almateát. Alkudni nagyon kell. Pl. a pólók esetében előttünk egy üzbég család 1 pólót vett ugyanazon az áron, mint amennyiért mi hármat. Az almateákkal viszont mi is buktunk: másnap jóval olcsóbbal találtunk ugyanolyat az Istikal Caddesin.
Én most viszonylag hamar elfáradtam a bazározásban, L. viszont nagyon jól bírta. Bezzeg Tuniszban fordítva volt!
Gyalog ballagtunk vissza a hotelbe, s hamar be is aludtunk.
11. nap – Aug. 29.
Az éjszaka folyamán még párszor futni kellett a toilette-re, de ezt leszámítva, a Best Nobelben aludtunk a legjobban. Reggeli után kijelentkeztünk, majd megpróbáltuk a következő napi pozsonyi repülőjáratot leellenőrizni a neten. Persze még nem volt kiírva…
A mai napi programmal kapcsolatban volt némi vitánk. Én a Herceg-szigetekre szerettem volna menni, de L. kijelentette, hogy ő a hajókázást nem bírná a meggyötört bendőjével. Én meg úgy éreztem, hogy Beyoğlu gyalogos felfedezéséhez nem vagyok elég fitt. De hát ugye „teher alatt nő a pálma”: így az én teljesítőképességem is kénytelen volt megsokszorozódni. Elindultunk a Galata-toronyhoz. A tetejében valami puccos kávézó vagy étterem van, s jó pénzért fel lehet liftezni megtekinteni a kilátást, de mi ezt kihagytuk. A torony környékén sajnos elég sok a kéregető, ezért hamar továbbindultunk az Istikal Caddesi felé. Ez egy – a Váci utcához hasonló – sétálóutca, rengeteg üzlettel, kávézóval, pezsgő hangulattal. Sokkal kevésbé koszos és büdös mint pl. Sultanahmet vagy Sirkeci. L.-nak nagyon tetszett.
Dél körül már rettentően kiéheztünk, de a török ételekre sajnos ekkor nem is bírtunk gondolni. „Szégyenszemre” a McDonald’s-ban kötöttünk ki: még talán soha nem esett ennyire jól a sültkrumpli és a hamburger. (Azóta sem voltam ebben a gyorsétterem-láncban, sem bármelyik hasonlóban – mielőtt valaki átkot szórna a fejemre…de ott és akkor életet mentett.)
L. már teljesen fitt, az én vérnyomásom még mindig a béka feneke alatt lakozott. Azért sikerült eljutni a Taksimig, majd visszaindultunk. Útközben benéztünk egy templom udvarára, ahol meglehetősen vérmes ludak őrizték a bejáratot. Az Istikalról nyíló egyik kis utcában ittunk egy török kávét: itt mindjárt megugrott a vérnyomásom, mikor kihozták a számlát: 10 YTL/2 kávé. Hát ezt bebuktuk, de ennyi belefér egy utazás alatt.
Gyalog visszaballagtunk a Galata hídon, az egyik pillérnél fényképezgettünk, mikor megpillantottam három delfint. Épp előttünk bukkantak fel a habokból, majd el is tűntek. L. le is maradt róla, mert a fényképezőgéppel vacakolt.
A hídon átérve benéztünk a Fűszerbazárba. Én ettől sokkal többet vártam: lényegében ugyanaz volt, mint a Nagybazár vagy az Arasta Bazár, igaz, talán valamivel több édességet és a fűszert láthattunk. A jordániai fűszerkavalkádnak azonban a poros nyomába sem érhet…
A bazárból kikeveredve a szállodába mentünk, ittunk egy teát, megnéztük a neten a gépindulást. A 18:10-es komppal átkompoztunk Kadiköybe, a 19:00-e E10 busszal kivergődtünk a repülőtérre.
A busz iszonyat lassan ért ki, vagy másfél órán keresztül kavarogtunk Isztambul külvárosaiban. A légkondi ráadásul már teljesen lefagyasztott, alig vártam, hogy kiszállhassak. A repülőgép indulásáig még jócskán volt időnk.
12. nap – Aug. 30.
A repülőnk csak hajnalok-hajnalán indult, addig olvasgattunk a reptéri váróban. Pihenni nem igazán lehetett: kevés ülőhely jut sok várakozó utasra, az ember körül állandó a zsibongás. Becsekkoláskor a visszautazó törökök rengeteget problémáztak, volt asztalcsapkodás, ordibálás is. Egyesek
Az út tulajdonképpen eseménytelen volt, egyszer kerültünk egy kisebb légörvénybe, ekkor bekapcsoltatták az öveket, de szerencsére csupán ennyi történt.
Pozsonyban a csomagokra kellett több mint fél órát várni: egy utánunk érkező chartert pakoltak ki előbb.
Összességében nagyon jól sikerült az utazás, jól éreztük magunkat, sok szép élménnyel gazdagodtunk, de a végén jó érzés volt a vén Európába hazaérkezni.
