Leballagtunk a közeli piac bejáratához. Az egyik – kezdetben – szimpatikusnak látszó süteményárusnál vettünk két méretes, szirupban álló péksüteményt (40 SYP). Azért írom, hogy kezdetben szimpatikusnak látszó, mert amint kifizettem a sütiket, megláttam, hogy egy méretes csótány sasszézik a falon. Innentől kezdve valahogy nem tudtam a bizalmam visszanyerni a sütikkel szemben – bár az éhség nagy úr, s eszegettem is belőlük – de a nap végére mégis a kukában végezték. Következő felvonásként 5 kiflit vettünk a pékségben (25 SYP), 4 banánt (70 SYP), különféle zöldségeket (130 SYP) a piacon.

Miután feltöltöttük az élelmiszer-ellátmányunkat, visszamentünk a hotelbe, ahonnan 9-kor indultunk a kirándulásra.

Egy kedves, udvarias ember volt a sofőrünk, inkább a (taxisoknál ritkán előforduló) tartózkodóbb fajtából. Első állomásként Qala’at Sheisar volt feltűntetve. Kevés autókázás után megálltunk a kocsival, a sofőr mutatta, hogy „Itten a vár!”, pár gyors fotó, s indultunk tovább. Nem tudom, ha ragaszkodunk hozzá, felvitt volna –e minket, hogy ne csak békaperspektívából bámuljuk a várat, de sem mi, sem Karl nem reklamáltunk, így tovább folytattuk az utat. A következő állomás Apamea volt.

Apameát Kr. e. 300-ban alapította Seleucos Nicator, az első szíriai szeleukida király. A várost felesége után nevezte el Apameának, s ez nemsokára Antiochiával és Szeleukeiával együtt a szeleukida királyság egyik legnagyobb központjává vált. A fél milliós lakosú település Kr. e. 64-ben lett a Római Birodalom része, a ma látható építmények legnagyobb része ebből a korszakból származik. Több földrengésnek is áldozatul esett a gyönyörü város, az egyik legnagyobb 1157-ben döntögette le az épületeket, oszlopokat.

Kezdésként az egykori színház mellett álltunk meg, itt elég nehéz a terep, oda kell figyelni, hogy merre ugrándozik nagy lelkesedésében az ember. Innen már látható volt a város többi része, de a nagy távolság miatt inkább úgy döntöttünk, hogy visszasétálunk a taxihoz, s azzal közelítjük meg. A taxis a cardo maximus északi végénél rakott ki minket, s közölte, hogy a délinél fog várni. Gyorsan jegyet kellett venni – ill. ez gyorsan csak Karlnak ment, mert én itt megint rákérdeztem a régész-igazolványra. Egy fiatal srác volt a jegyárus – s róla is kiderült, hogy csak beugró -, megpróbált lewalkietalkie-zni az igazi árusnak, de nem volt vétel. Ezután mobilozott volna a szívem, de az sem sikerült. Végül biztos álltam ott vagy 20 percet mire előkerült a jegyárus, s még 10 percig tartott mag mindent kikérdezett tőlem. Honnan jöttem?, hol dolgoztam?, dolgoztam-e Szíriában? stb. Utóbbi kérdésnél kezdtem feladni, de aztán B. jótanácsára megemlítettem, hogy ha én nem is, de B. – nem mellesleg az én kedves barátom! (megfelelő hangsúllyal nyomatékosítva J!- bezony Szíriában dolgozik. Láss csodát, ez bevált! Előkerült egy baromi vastag könyv, oda szép míves macskakaparással be lett vésve, hogy ez a kis szerencsétlen – mármint szerény személyem – régész, s – miután kiállt minden próbát, keresztkérdést - ingyenes bebocsátatást nyert Szíria egyik legszebb látványosságába. L.-nek meg megvettük a szokásos 150-es jegyet.

A cardo északi végétől keletre jelenleg is folynak a régészeti munkálatok, itt egy ideig „elbeszélgettünk” az ásatási munkásokkal, de a kollega nem került elő. Ezután nekiindultunk az 1,85 km hosszú cardonak. Ez elképesztő látvány, szerintem szebb mint Palmyra, de hogy legalább annyira szép, az bizonyos. Útközben aztán megtaláltuk a másik helyszínen dolgozó régészt is, épp egy népes turistakülönítmény állta körül, s hátráltatta a munkában. Arra gondoltam, hogy kb. pont olyan érzés lehet így dolgozni, mint ahogy az állatkertben élnek az állatok: sok idegen körüláll, fényképez százezerrel, elsuttogja jópárszor „Óóóó, ez milyen érdekes!”, aztán jön a következő csapat.

Szóba elegyedtünk a kollegával, s miután kiderült, hogy ők is, és Karl is belga, mi meg pont régészek vagyunk, kaptunk egy kis extra idegenvezetést, miután a csoport elhúzott.

Az idő már szorított minket – a régészeket sem akartuk hosszasan fenntartani, így elköszöntünk, s kisétáltunk a cardo déli végéhez, majd be a kávézóba, ahol a taxisunk várt. L. ivott egy kávét (55 SYP), majd ismét útra keltünk.

A túra következő állomása Musyaf ill a musyafi vár volt. A kutatások szerint bizánci alapokon nyugszik. A keresztesek 1103-ban foglalták el, de nem volt elég erejük a megtartására, ezért át kellett adniuk a misztikus asszasszin-szektának. L. már nagyon rá volt készülve erre a látványosságra ill. leginkább az asszasszinokról szóló történetek indították be a képzeletét. A várba meglepő módon csak 75 SYP/fő volt a belépő. Ide elkelhet egy zseblámpa – mi persze a szállodában felejtettük, de később Damascusban nagy hasznát vettük, mikor nem volt villany a hotelben. Mindenhová felmásztunk, minden lyukba benéztünk – már ahová mertünk. Az egyik felső emeleten letáboroztunk – rajtunk kívül a kutya sem volt ott -, előszedegettük az elemózsiánkat, és bevágtuk a kifliből-sajtból-uborkából-banánból álló fejedelmi ebédünket. Még Karlt is sikerült rábeszélni egy banánra. Szegény nagyon szégyenlős volt, nem mert elfogadni semmi mást, pedig nem hozott kaját magával.

Musyafból egy keskeny kis pántlikaúton ellavíroztunk Krakig (hányósok Dedalont készítsenek be!), a kilátás és a táj kárpótolt az esetenkénti gyomorfelkavarodásért.

Krak de Chevalierst én úgy képzeltem – nem tudom milyen alapon-, hogy a nagy síkság közepén van egy bazi nagy hegy, annak a tetejében egy bazi nagy vár. Ahogy Krak feltűnt a látómezőnkben, kiderült, hogy nincs bazi nagy síkság, hanem lankás domboldalak, meredekebb hegyvonulatok vannak; Krak nem is a legmagasabb hegycsúcson van; és valahogy messziről nem is tűnt olyan nagynak. De azért határozottan tetszett.

Itt is leszurkoltuk a szokásos belépőárat, s nem sokkal később összetalálkoztunk az első magyarral Szíriában. P. diák Damascusban, épp kirándulni volt. Én szólítottam meg, mert észrevettem, hogy a Rozvány-könyvet tanulmányozza lelkesen. Már korábban feltűnt, hogy ő is nagyon nézett minket, mikor elment mellettünk. Hosszasan elbeszélgettünk, sőt még egy találkozót is megbeszéltünk Damascusban, amire végül különféle viszontagságaink ill. időhiány miatt nem került sor. A világon fennmaradt egyik legjelentősebb, középkori hadiépítészeti műemlék felfedezése több órát vesz igénybe.

1031-ben Homsz emírje építette az erődítményt, hogy ellenőrzése alatt tartsa a tengerpartot a belső országrésszel összekötő útvonalat. 1110-ben a keresztesek foglalták el, 1150 és 1271 közötti időszakban Krak des Chevaliers a johanniták főhadiszállása volt. Az erőd mintegy 3000 négyzetméteres alapterületét 3 méter vastag külső fal veszi körül 13 bástyával. II. András király rendszeres adományával támogatta a vár építését és a vár védőinek ellátását miután ott járt 1218-ban.

Krakban kicsit hűvösebb volt az idő, mint egyébként; ill. inkább csak nagyobb szél fújt, ami a bástyákra kimászva orkán erejűvé duzzadt. Volt alkalom, hogy én két pislantás után inkább visszamásztam a bástya belsejének védelmébe, annyira erősen fújt.

Kb. fél hétre értünk haza meglehetősen elfáradva, de még vacsit kellett szereznünk. Megkérdeztük a recepción, ajánlanak –e egy gyorskajálós helyet, s mondtak is egyet lejebb az utcában.

A buszpályaudvar irányába indultunk, találtunk is egy shawarmát árusító gyorstalpalót – azt nem tudom, hogy a hotelben erre gondoltak-e – de mi végül itt kötöttünk ki.

L. egy shawarmát, én – igen nagy bölcsességgel – egy falafelszendvicset kértem. A falafel egész finom volt, így L. is bevágott egyet. Két teával öblítettünk. Mindezért 150 SYP-et fizettünk. A hely egyébként már akkor szembeszökően tiszta volt, legalábbis annak látszott. Na, de nem mind arany, ami fénylik, mert ebből is „szarany” lett a végére.

Este besétáltunk Hamába, a tegnap kinézett Oriental Battman-ba, ahol megismerkedtünk egy olasz régészlánnyal ill. a kedves és rafinált öreg boltossal. Az öreg árul sok szép, érdekes dolgot, régiségeket, csecsebecséket. Mikor a Szíriában ásó lány elment – s rólunk kiderült, hogy mi nem itt dolgozunk – előszedte a titkos tartalékait is. Vsz. ásatásokról „eltűnt” vagy egyszerű fosztogatásból származó műtárgyak voltak ezek. Sajnos ez a szakma mindenhol virágzik. Pl. a damascusi Nemzeti Múzeumban is van olyan tárló, amiben csak a (illegális) műtárgykereskedelemtől visszavásárolt tárgyak voltak.

A régészlánnyal még megbeszéltünk egy találkozót a Le Jardin-ben, de végül nem találtuk meg, pedig becsülettel visszavánszorogtunk. Sebaj, újra megnézhettük az éjszakai Hamát, mely egyértelműen a kedvenc szíriai városunk lett. 

Május 24. 

L. éjjel hascsikarásra ébredt, s innentől kezdve az ágyat a WC-re cserélte. Mivel már korábban felfegyverkeztünk Ercefuryllal, így gyorsan bevett egy szemet, de nem használt. Pár óra kivárás múlva kevertünk egy fincsi Smecta-koktélt (ezt meg még nekem írta fel tavaly a doki a török f..sás után), s ez már hatott is valamelyest, ezért egy második koktélt is leküldött utána. Így már huzamosabb időre is ki mert jönni szegénykém a fürdőből, s 11 körül még a szobából is bátorkodtunk kijelentkezni. Nekem ezúttal mázlim volt: a falafeltől semmi nyavalyatörést nem kaptam be. Legalább most tudtuk, melyik kaja volt a bűnös…

Kijelentkezéskor a tegnapi shawarmástól kapott 500-assal akartunk fizetni, mikor megkérdezte a recepciós, hogy honnan szedtük ezt a pénzt. Mondtuk, hogy attól akitől a dögkórt is: a csirkejelű gyorstalpalótól. Nézett egyet a pasas, s kijelentette, hogy ez a fajta pénz már rég nincs forgalomban. Azért elvette tőlünk, s gondolom utána lement „kiverni” a csirkéstől az érvényes bankjegyet. Remélem, hogy legalábbis elküldte a búsba!

Ez például nem volt egy kellemes momentuma az utazásnak: ott állsz egy átf.sott éjszaka után egy érvénytelen 500-assal a kezedben, amit szemrebbenés nélkül nyomtak a kezedbe, miután ott költötted a pénzedet…. Szóval javaslom, hogy ezt a shawarmázót kerüljétek el.

Hívtunk egy taxit, ami 40 SYP-ért volt hajlandó elvinni a buszpályaudvarra. Itt összefutottunk az olasz régészlánnyal, aki épp Tartusba indult. A mi buszunk Damaszkuszba épp délben indult (Al-Ahliah). Ez kicsit nyúzottabb volt, mint amilyenekkel korábban utaztunk, de azért fél háromra sikerült Damaszkuszba érni. Itt a Harasta állomáson tett le a busz. Lélekben már igyekeztem felkészülni a taxisok rohamára, így valamelyest felvérteződve hárítottam az első – 10 USD-s – ajánlatott. Kisebb licitálás alakult ki ránk, s végül egy 200-as bekiabálás győzött: irány a Ghazal Hotel. /Utóbb kiderült, hogy a kétszáz is pont a duplája a Harasta-belváros árnak: még egy szívás mára./

Már tegnap felhívtam a hotelt, hogy érkezni fogunk (e-mailben foglaltam korábban), magyaráztak ugyan valamit a telefonban, de végül azt mondták, hogy minden rendben, így nem aggódtam.

Mikor odaértünk, leültettek, s kezdődött a többfázisú szivatás:

1. fázis: lesz szobánk, de meg kell várni, hogy a spanyolok kicuccoljanak – kontra: a spanyolok még véletlenül sem kerültek elő
2. fázis: aludjunk a tetőn – kontra: ja, persze, ilyen szétf..sott állapotban…
3. fázis: ők ajánlanak egy hasonló árú szállodát – kontra: fel is hívott egyet, de az 2500 SYP lett volna az 1700 helyett. Ennyit a hasonlóságról…
4. fázis: menjünk másik szállodába - kontra: itt volt a mélypont, L. szerintem ölni tudott volna, s ezt egy jól irányzott pillantással tudatta a hotelos fickóval
5. fázis: mégse menjünk sehova (mivel B. barátai vagyunk, akik az ő barátaik is így…hmmm…), adnak egy egyágyas szobát – kontra: részünkről ok., de a szoba valamiért mégsem állt elő
6. fázis: az éjszakás recepcióst kirugdosták egy egyébként üres kétágyas szobából, végre lett szobánk – kontra:  se ágynemű nem volt, se takarítás, de már örültünk, hogy a történet végére értünk, így végre becuccoltunk

A szoba egyszerű, két ágy, egy éjjeliszekrény, asztal. Ablak van ugyan, de kb. 2,5 m magasan, kinyitni, elérni nem lehet, előtte sárga függöny fogja el a természetes fény útját. Van egy másik ablaksor is hasonló magasságban, ez egy másik szobára „néz”. A szoba egyik szélén – mint egy baromi nagy szekrény – áll a fürdőszoba. Ezt tényleg úgy kell elképzelni, mintha belépnél a szekrénybe zuhanyozni. J A „szekrény” tiszta, angol wc-vel ellátott. Van egy ventillátorunk és egy légkondink is – utóbbi vsz. megint központi szabályozású -; hűtő, TV ez estben nem doppingolja életkörülményeinket.

Miután estére sikerült csekély mértékben lelket verni magunkba, besétálunk a városba, s teszünk egy kört a bazárban. Gyalog kb. 10 perc a híres damaszkuszi bazár. Az aleppóival ellentétben itt szerintem sok a bóvli, a csilli-villi csecsebecse. Viszont gyerekruhák nagyon aranyosak vannak, ha lenne egy „törpe” otthon, vennék neki egy zsák ruhácskát. Mivel apró utód még nem vár haza, így erről csak elméleti síkban ábrándozunk, s inkább a praktikus oldalon maradva egy gyógyszertárban orvosi alkoholt veszünk a Tatonka alkoholos főzőnkbe. A főzőhöz megalkuszunk egy kis vízmelegítő ibrikre. Ezzel előáll a mai vacsorakészítés teljes felszerelése. Hazaérve üzembe helyezzük a „konyhát”, s nemsokára iszogatjuk a finom-finom zacskóslevesünket. Milyen jól is esik ez a tegnapi éjszaka ill. a mai koplalás után! Mondhatni, a nap fénypontja.

Mivel ez a nap eléggé megtépázott minket, gyakorlatilag a tyúkokkal feszünk. L. éjjel felkel, hogy meglátogassa a „szekrényt”. Én újabb őrjöngésre ébredek: nincs áram, tök sötét van a szobában és az egész hotelben. L. a vaksötétben motoszkálva megpróbálja kitúrni a nagyhátiból a zseblámpát (ha már egyszer oda nem vittük, ahol tudtuk, hogy szükségünk lesz rá, akkor legalább itt vegyük hasznát!), de persze nem találja. Eddigre már az összes aprószentek a mi szobánkba gyűlnek, s L. dörgedelmes átkai alapján a hotelnek mentén el kellene tűnnie a föld színéről, de legalábbis a porba omlania. Zseblámpa helyett végül is a kártyaolvasó romantikus fényénél talál be a „szekrénybe”, s ott is a megfelelő helyre. 

Május 25. 

Reggelire befalatoljuk a szokásos „papírkenyeret”, sajtot, olívabogyót. L. szóvá teszi az éjszakai áramszünetet. Állítólag az utcában romlott el valami, de dolgoznak a kijavításán. Azért L. – biztos, ami biztos alapon-, s kissé cinikusan kér egy gyertyát mára. Húúú, láttam, nagyon hízott a mája, amikor ezt előadta! J De hipp-hopp, már elő is kaptak a szekrényből egy gyertyát, így romantikus este elé nézünk.

Mára egy laza bazári tekergést és a Nemzeti Múzeumot terveztük be. A bazárban a tegnap már felfedezett Souq al-Hamidiyyán indulunk befelé, a tömeg most elviselhetőbb mértékű, mint este. A Souq al-Hamidiyya II. Abdul Hamid török szultánról kapta a nevét, ugyanis ő építette újjá egy nagy tűzvész után. Kb. egy másodperces óvatlan bámészkodásnak az lett a vége, hogy egy magyarul folyékonyan beszélő! árus beinvitált minket az üzletébe „csak nézni”. A „csak nézninek” persze „csak kicsi vásárolni” lett a vége, de végül is ráálltunk az alkura, mert az otthon maradottakra is gondolni kell. Két darab damasztterítővel és egy darab selyemsállal lettünk gazdagabbak, közben majd szívrohamot kaptunk a méregerős „gratis” teától. Az árus pasi valaha egy magyar lánynak csapta a szelet, évekig élt Magyarországon a nőci kitartottjaként, innen a nyelvtudás. Sok dolga nem volt Magyarországon, ill. csak egy, de abban remekelnie kellett. J Aztán a szerelem véget ért, a pasi meg visszaköltözött Szíriába kb. 5 éve. Nagyon örült nekünk, hogy gyakorolhatja magyar nyelvtudását + még el is adhat valamit.

A Souq végén található a Jupiter Damascenus-templom maradványa, e mögött pedig az Umayyad Mecset bukkan fel. A tegnap esti kivilágításban is nagyon tetszett a mecset, ha nem felejtjük otthon a kendőmet, be is megyünk. Mivel elfelejtettük, így mára maradt a mecsetlátogatás. Belépő 100 SYP/fő (én kapok gúnyát is). Egyes útikönyvek szerint ez a nagymecset a mekkai, medinai, jeruzsálemi után a negyedik legszentebb hely az iszlámban, bár 2007-ben, mikor Tunéziában voltunk, a kairouani nagymecsetről is ugyanezt olvastuk. Végül is mindegy, hogy hányadik a sorban, nekem nagyon tetszett. A római időkben a helyén a Jupiter-templom állt, ezt a bizánciak lerombolták, és a IV. század végén Nagy Theodosius idején ráépítették keresztelő Szt. János bazilikáját, azóta itt őrzik szegény fejét is. Az arabok 635-ben foglalták el Damascust, s közel 70 évig - rendkívül civilizált módon - a keresztényekkel együtt imádkoztak a templomban. Ezután valakinek eszébe jutott, hogy hát a templomot el is lehet foglalni (s akkor már miért is ne tegyék meg?!), így kiűzték a keresztényeket, s megkezdődött a világszép mecset kialakítása. Az udvar egyszerűen lenyűgöző, többször is körbejártuk. A keskenyebb mecsetrészen vmi. nagy szentnek van ereklyéje, mert mindenki sírva-ríva csókolgatta a szentségeket körülvevő kerítést. Egészen megható volt az az igazi áhítat, szomorúság, fájdalom, ami ezt a helyet körüllengte. Biztos öregszem, de nagyon meghatódtam, akár még be is tudtam volna szállni pár krokodilkönnyel a többiek közé. Végül mégis inkább megtartottam őket magamnak. A nagy imateremben az őrök külön tereltek L.-től, de mivel mindenki össze-vissza mászkált, így én sem aggódtam ezen nagyon. Leültem, pihengettem, nézelődtem, olvasgattam, L. fotózgatott, aztán amikor kipihentem magam, felkerekedtem, és megnéztem Keresztelő Szent János fejét. Ill. csak az azt őrző sírhelyet, merthogy nem sok mindent látni egyébként.

A mecset után meg akartuk nézni a Szaladin mauzóleumot, de az felújítás miatt zárva volt. Ezután tovább csavarogtunk a bazárban, a cél az volt, hogy visszafelé úton kijussunk az Egyenes utcára. Ez több-kevesebb megtévelyedés után sikerült is, s legalább találtunk egy jó kis pékséget, ahol végre finom péksüteményeket lehetett kapni.

Végigcsattogtunk a híres utcán, de ez valahogy nem olyan hangulatos, mint a souq többi része.

Már fél négy volt, mire a múzeumhoz értünk. Vacilláltunk, bemenjünk-e, de helyesen döntöttünk, hogy igen, mert ugyan csak 6-ig van nyitva, de ennyi idő alatt is meg lehet nézni. A feliratok eléggé kaotikus elrendezésűek, néha angolul, néha arabul, néha franciául szólnak, így egy idő után már ezeket sem nézegettük. Az egyik őrnek nagyon szimpatikusak lettünk, ahogy bogarásztuk a tárlókat, s felengedett az egyébként lezárt pattintott kőkori részbe. A római részleget épp borzalmas munkatempóval tatarozzák. Miután kinézegettük magunkat, kiültünk a múzeum kávézójába. Kellemes kertre néző intézmény, de a számlánál leesett az állunk: 150 SYP-ért kaptunk 2 teát (itallap nincs, vigyázat!).

Bosszúsan indultam a múzeum két betűs helyiségébe. Persze ez is fizetős. Nem volt apróm, de gondoltam majd lesz valahogy, bementem. Két pasas volt bent, előadtam nekik, hogy csak nagy pénzem van, de nagyon kell. A fiatalabb nagy durrogva közölte, hogy akármi lesz, márpedig itt fizetni kell. Miközben folyó ügyeimet intéztem, a háklis manusz szerencsére odébbállt, s az idősebb intett, hogy menjek csak, ne is foglalkozzak vele.

A múzeumozás után hazaplattyogtunk, s romantikus gyertyafénynél megvacsoráztuk a következő zacskósleves-adagunkat. 

Május 26.

A mai napon Boszrába készültünk. Indulás előtt a szállodában leírattuk egy papírra hová akarunk menni, azt is ráírták, hogy mennyiért (100 SYP). Miközben igyekeztünk taxit fogni, szóltam L.-nek, hogy csak ötszázasom van. L. rávágta, hogy mindegy, sietnünk kell, különben lekéssük a buszt. Én mondtam neki, hogy ennek csúnya szívás lesz a vége…sajnos így is lett.

Leintettünk egy taxit, mutogattuk neki a papírunkat, az meg bólogatott, hogy „oké, oké!”. Na, kb. 20-25 perc után a klasszikus átverés áldozatai lettünk: a buszpályaudvarra érve L. adja az ötszázast, a muksi meg mutogatja, hogy nem tud visszaadni (vagyis legfőképpen nem akar). Mi próbáltunk angolul feleselni, erre meg azt mutogatta, hogy nem beszél angolul, meg egyébként is süketnéma. Az idő meg csak telt… A fickó kezében ott volt egy százas, a pénztartó helyén egy ötvenes. L. kikapta a kezéből és a pénztartóból a lóvét, majd a taxis felmenőinek sűrű emlegetése közben rávágtuk az ajtót.

Az 500-asból sikerült 150-et visszaszerezni, de így is 350 SYP-be került az egyébként százas értékű út. Alighanem ez volt az a pont, amikor L. végképp eldöntötte, hogy lerövidítjük Szíriát, és két nappal korábban megyünk vissza Törökországba. Már én sem éreztem értelmét a tiltakozásnak.

A taxis affér után jött a következő. Alighogy kiszálltunk a kocsiból, megrohantak minket a felhajtók. Tulajdonképpen még kettőt sem pislogtunk, máris baksist követeltek valamiért, amiről fogalmunk sem volt, hogy miért is járna, merthogy nem történt semmi…az egyik végül leintett egy épp kigördülő buszt, és gyakorlatilag a még mozgó járműre fellökött minket. Utóbb belegondolva, szerencse, hogy nem a kerekek alatt kötöttünk ki. A buszon csak néztek, ahogy szó szerint beestünk az ajtón.

Miután helyet foglaltunk, igyekeztük a felpaprikázott hangulatunkat kissé jegelni. Ebben egy kedves lány volt a segítségünkre.

Egyébként ez minden egyes alkalommal így ment: volt valami csúnya szivatás/átverés (vagy annak vélt esemény), ami nagyon kiborított, és utána jött egy kedves ember, aki segítőkézségével helyrebillentette lelki békénket.

A lány is mondta, hogy maximum egy százast ér a belváros - Harasta táv, helyieknek 75 SYP: Egész jól beszélt angolul, így gyakorlatilag végigbeszélgettük az utat. Meglepő volt, hogy először L.-t szólította meg: szokatlan gesztus ebben az országban, hogy idegen nő csak úgy leszólít egy európai pasast. A mi csajszinkat nem kellett félteni, osztotta az utaskísérőt és a sofőrt, intézte a mi ügyeinket is. Felajánlotta, hogy körbevezet Boszrában, de ezt udvariasan igyekeztünk elhárítani. Végül valamivel Boszra előtt szállt le, mi meg tovább utaztunk.

Boszrában a busz a színház mellett rakott ki, már itt is vártak a busztársaságok emberei. Másodpercek alatt becserkésztek minket, s pár perc múlva megvolt a visszaúti jegyünk. Közben segítettünk egy ultraszerencsétlen japócának tolmácsolni, mert vele is jegyet akartak vetetni, de a srác nem értette, mikor megy vissza a busz. Az arab számokat meg nem tudta elolvasni, így mikor mi leírtuk az Európában használt „arab” számokkal, nagyon megörült, bár a kommunikációban ez továbbra sem jelentett előrelépést közte és a jegyárus fickó között. Az arab már a fejét fogta, és nagyokat sóhajtozott, mi meg a röhögőgörcs kitörése előtt elhagytuk a terepet.

Boszra i.e. 71-ben a Nabateus királyság északi részének fővárosa lett, majd 106-ban a rómaiak a Birodalomhoz csatolták, s Arabia Provincia székhelyévé tették. A bizánci uralom után arab foglalás következett, a hagyomány szerint itt térdelt le az a teve, amely a Korán első példányát hozta Szíriába. A keresztes háborúk folyamán Boszra többször volt csata színtere, de a római színház köré emelt erődítménnyel bevehetetlen város maradt. Végül ami a kereszteseknek nem sikerült, sikerült másoknak: a pusztai beduin törzsek állandó támadásai miatt a karavánok és a zarándokok Boszrát elkerülő útvonalakat választottak, így a nagy múltú város jelentéktelen faluvá sorvadt, a lakosok pedig beköltöztek a római és a kora keresztény épületek maradványaiba.

A város épületei fekete bazaltból épültek. Elsőként a színházat kerestük fel, melyről már sok ígéretes fotót láttunk. A sötét – (mű)fáklyákkal megvilágított - folyosókon bolyongtunk, majd egy néprajzi kiállítást néztünk meg, s csak ezután kerítettünk sort magára a színházra. Ez meglepően jó állapotban maradt fenn, ugyanis amikor az arabok erődítménnyé alakították, a nézőteret földdel töltötték fel. Kezdetben rajtunk kívül senki sem volt ott, majd jött egy amerikai vagy angol egyetemistákból álló csoport. Egyikük kiállt a színpadra, és vmi. operaáriát trillázott el, kezdetben még egész elfogadható módon, majd egyre inkább rossz macskavernyogásra hasonlítva. Mindenesetre arra jó volt, hogy a színház remek akusztikáját érzékelhessük, ezért a csoport tapsvihara mellett mi is erőtlen tapsikolással jutalmaztuk a produkciót. Miután bejártuk a színházat, megkerestük a WC-t. Ezt senkinek sem ajánlom - max. szkafanderben -, ugyanis amint beléptünk ötmillió kiéhezett szúnyog támadta a ruhák alól kilógó testrészeinket. A szúnyogok ősanyjára tett cifra megjegyzések közben megint megemlékeztem arról, hogy mennyivel könnyebb a férfiak élete ilyen téren… Ja és, hogy a pálya még egy kicsit nehezítve legyen, egy méretes varangyot is kerülgetnem kellett a budiajtóban.

A színház után bebandukoltunk az egykori városba: a római termákhoz, a Decumanuson keresztül a Tetrapylonig. Itt a „szokásos” hamispénz és antikvitáskereskedők rohamát ügyesen hárítottuk, s közben magunkban jót nevettünk az orosz nőn, aki vett vagy egy tucat gagyi pénzt jó áron.

Sajnos a város maradványai gyakorlatilag egy szemétkupac tetején/közepén állnak, így ez sokat ront az esztétikai hatáson…

A buszjegyárusok azt mondták, hogy 3-ra menjünk vissza, és akkor még (csak úgy mellékesen) tudunk vásárolni ezt-azt a boltjukban. Na nekünk eszünk ágában sem volt vásárolni, ezért kissé arrébb, egy nem működő szökőkút káváján üldögélve csaptuk agyon a maradék időt. A busz végül háromnegyed négykor indult vissza. A színház mellett elkanyarodó úton, a kanyarban kell ácsorogni, ott veszi fel a turistákat. Két óra múlva már Damascusban voltunk. Alighogy kiszálltunk a buszból, L.-t megrohanták a taxisok, én - a nagyobb bajt megelőzendően – elkezdtem hajtogatni az egyetlen megtanult arab számot, és a taxis arcába betűztem tagoltan: „Míííjjja khamszííín!!!, „Míííjjja khamszííín!!!”

Az nézet rám hülén, és kérdezte, hogy mi a fene „Míííjjja khamszííín? Na vajon mi? Mit akarhat egy szerencsétlen turista a várostól kb. 10 km-re levő buszpályaudvaron? Talán bizony egy zsák krumplit? Neeeeem. Mindössze egy elfogadható árú fuvart. L. jót röhögött, és mondta a pofának, hogy a belvárosba akarunk menni. Végül nem „Míííjjja khamszííín!!!” lett a fuvar ára, hanem 200 SYP, de legalább jó fej volt az ürge, L.-el végigdumálták az utat.

Egész nap nagyon kiéheztünk, s elhatároztuk, hogy este a bazárban kerítünk vacsorát: nem gondoltunk bonyolult dolgokra, mindössze kiflit, sajtot, uborkát akartunk venni. Mindez kb. 3 órás ügyintézést vett igénybe, már csak az uborka hiányzott, de azt egyszerűen nem találtunk sehol sem. Fáradtan ballagtunk hazafelé, mikor L. a szeme sarkából meglátott az út szélén egy öreg bácsit, akinek a kordéján vagy 3 zsáknyi uborka volt felhalmozva. Gyorsan választottunk is 4 szemet, az ötödiket meg ajándékba kaptuk, így mára is megvolt a „finom” vacsora. 

Május 27. 

Mivel tegnap elhatároztuk, hogy ennyi elég volt Damaszkuszból, s Seidnayya, Maalula felkeresésétől eltekintünk, így reggeli után kijelentkeztünk a hotelből. Még pénz kellett váltanunk, így gyorsan elcaplattunk a városba. Ez volt a 4. napunk Damaszkuszban, s már nekem is fájt a levegővétel, L.-nak meg szép óvatosan, de biztosan és folyamatosan vérezgetett az orra a szmogtól. Én személy szerint már nagyon vártam Palmyrát, hogy ott kipihenhessük a nagyvárossal járó kellemetlenségeket.

Visszaérve a hotelbe, telefonáltunk a követségre, az entry card ügyében. Ott nem volt senki, aki beszélt volna magyarul (Jó, hogy Magyar Nagykövetség…), angolul próbáltuk körülírni több-kevesebb sikerrel a történteket. Végül a szállodás pasi arabul magyarázta a nagykövetség képviselőjének, hogy mi a gond. Sokra azonban ő sem jutott, így abban maradtunk, hogy bizonyára nem lesz gond. Legalábbis, reménykedjünk benne…

Elbúcsúzkodtunk, majd fogtunk egy taxit a Harastára. Sikerült Damaszkusz legkisebb, de egyben legbecsületesebb taxisát megcsípni. Szó nélkül kapcsolta be a taxamétert. Az autó annyira pirinyó volt, hogy én magam alig fértem be a hátsó ülésre, a nagyhátikat meg rám tuszkolták be. Iszonyatos forgalomban araszoltunk, mindenki dudált ezerrel, sofőrbácsink meg nyomta a kicsi kocsin, ahogy kifért. Háromszor akkora Range Roverek és szuperluxus terepjárók elé vágtunk be. Néha úgy éreztem, menten matrica lesz belőlünk, de legalábbis mindjárt beleáll a hátsómba a „lenyomott” terepjáró vadrácsa.

Szerencsére ezt az utat is sikerült túlélni, s láss csodát, mit mutat a taxaméter: a belvárostól a buszpályaudvarig 65 SYP. No comment… L. végül 100-ra kerekítve jutalmazta a bravúros fuvart.

A buszpályaudvaron át kellett menni egy fémdetektoros kapun. Előtte persze minden fémes cuccot levetni, letenni. Mi legalábbis így próbálkoztunk, a helyi erők meg csak özönlöttek át a kapunk, ami persze folyamatosan csipogott, vijjogott, szirénázott. Ha az őröknek vkit sikerült megállítani a nagy kavalkádban, azt kézi fémkeresővel is megcsipogtatták. Persze az is visított mindenféle hangokon; remek, minden rendben, legalább tudjuk, hogy működik mindkét berendezés: lehetett tovább menni.

Buszunk (Kadmus) fél egykor indult Palmyrába, viteldíj: 175 SYP/fő.

Fél négykor érkeztünk meg a „sivatag királynőjének” nevezett Palmyrába. Mivel a Lonelyban már olvastunk az itteni taxisok pofátlanságáról, így lelkileg felvérteződve léptünk ki a buszból a sivatagi forróságba. Rögtön le is támadtak minket, általában 50 SYP-ért akartak fuvarozni a városba. Dacosan felpakoltuk a táskákat, és látványosan vonulni kezdtünk a város irányába. Erre mellénk gurult egy fickó, aki rájött, ha kicsivel kevesebbet mond, nyerő ügye lehet. 35 SYP-ért ráálltunk a fuvarra. A Lonelyból a Sun Hotelt néztük ki, így először oda vitettük magunkat. Megnéztük a szobákat, bagóért lehetett volna egy koszos kis lyukban aludni, de én megmakacsoltam magam, és közöltem L.-el, hogy eszem ágában sincs itt maradni. A szállodás egyébként rendes volt, még próbálkozott pár kedvezményes árral, de miután látta, hogy esélytelen a dolog, mondta, hogy hagyjuk ott a hátikat, míg kerítünk megfelelő szállást. Átballagtunk az Ishtarral szemközti Bel Hotelbe, itt is megnéztünk pár szobát, s végül megegyeztünk egy 1200 SYP árú szobában. Sajnos naivan utcára néző szobát választottunk….

Este sétálni mentünk a romokhoz, visszavertünk pár bóvlit eladni szándékozó árus és baksiskuncsorgó gyerek támadását, majd naplemente után hazaballagtunk. Már nagyon éhesek voltunk, ezért vacsibeszerzésre indultunk. Beültünk a Lonely által ajánlott, legolcsóbb helyre (Traditional Palmyra Restaurant), ahol kiderült, hogy sokkal drágább a kaja, mint az aleppói ill. a hamai 5 csillagosban. Egy db. falafel 150, 1 db. shawarma 300 SYP-be került volna (csak úgy emlékeztetőül: Hamában a Le Jardinban fizettünk mindenért 500 SYP-et – szervízdíjjal, borravalóval, öt csillagos minőséggel és kiszolgálással). Ebben a „resztorant”-ban meg szinte a poros utcán kellett ülni, és durván túlárazott ócska kaják közül válogatni. Egy-egy mikronnyi lencselevest vágtunk be (50 SYP/fő), majd otthagytuk őket. A felszolgáló bosszúsan meg is jegyezte: „Ez aztán gyors volt!”.

Ezután egy egyszerű falafelt akartunk keríteni, de hiába tettünk meg vagy 3 kört Palmyra New Townban, az egész porfészekben nem lehetett falafelt kapni. L. kiakadt, s közölte, hogy nem hajlandó tovább keresni, hazamentünk. Nekem ekkor jött a mélypont, s - szégyen-nem szégyen – a pokolba kívántam egész Palmyrát összes lakójával együtt. Amikor kb. 4 héttel ezelőtt a kórházban feküdtem, nem erről ábrándoztam…kibőgtem magam, aztán bekanalaztam a jól bevált zacskóslevest, majd aludni próbáltunk.

Na, ekkor következett a „hely szellemének bosszúja”, ugyanis Palmyrában egyszerűen nincs mit csinálni. Napközben van vagy 40 fok, mindenki alszik, csend van és nyugalom. (Ez tévesztett meg minket!) Aztán este – ahogy lehűl kissé a levegő – előveszik a kínai robogókat, és fel-alá cikáznak a városban. A gyerekek vsz. számháborút játszanak, üvöltve rohangálnak a poros utcákon, a felnőttek meg – ha nem robogóznak – akkor vmi. szintén üvöltő zenére dajdajoznak. Mindezt kb. éjjel egyig élvezhettük az utcára néző szobánkból. 

Május 28. 

Hajnalban óracsörgésre kelünk, hogy a napfelkeltét a romoknál nézhessük meg. Egy szál pulcsiban indulunk, de hamar kiderül, hogy még a kabát is elkélt volna, mert hideg van, és a szél is borzasztóan fúj. Én pl. papír zsebkendő-galacsinokkal tömködtem be a fülemet, mert egy idő után fájt a széltől. A huzatra amúgy is érzékeny vagyok, frissen műtve meg úgy látszik minden egyéb nyavalyája is előbb előkéredzkedik az embernek.

Palmyra – az UNESCO világörökség helyszíne- olyan hely, amit egyszer az életben látni kell! Maga az oázis már ősidők óta lakott, de különösen a Kr. e. 1. században nőtt jelentős településsé. Zenobia királynő uralkodása idején (235-273) érte el dicsősége csúcsát, s tett szert legendás hírnévre. A 3. század közepén Zenobia férje fellázadt Róma hatalma ellen, halála után Zenobia tovább folytatta küzdelmét, s meghódította Szíriát és Kis-Ázsiát. Aurelianus császár hadat küldött ellene, s a római győzelem után maga Zenobia is fogságba került. Végül Rómában halt meg 272-ben. A palmyraiak ennek hírére újra fellázadtak a Birodalom ellen, aminek persze egy újabb kegyetlen megtorlás lett a vége: a rómaiak 273-ban lerombolták a várost.

Utunkat a várost elhagyva, a Zenobia Hotel közelében fekvő Baal Shamin-templomhoz vettük. Baal Shamin Zeusz palmyrai megfelelője volt. Ezután a különböző romok közt átbaktatunk az oszlopsoros főutcához, mely Palmyra egyik leglátványosabb műemléke, több mint egy km hosszú. Diocletianus táboránál már tegnap jártunk – „meg is támadtak minket kedves” helyi gyerekek, akik épp a kővel célbadobás ősi sportját gyakorolták (volna) rajtunk -, csak szerencsére mi meg egy másik sportban voltunk jobbak: a gyorsgyaloglásban.

Mire a főutcán végigértünk, már felébredtek a kevésbé elszánt turisták és a „hiénák” is. Tényleg olyan érzése volt az embernek, hogy van egy pici békés „nyájacska” (mi, turisták), ami kedélyesen „legelészve” emésztgeti az ókori világ egyik legszebb építményegyüttesét, és vannak a körülöttük köröző „hiénák” (palmyrai bóvliárusok), akik várják az alkalmat, hogy egy-egy egyedet megkaparintsanak a tömegből. A „ragadozók” olykor teveháton ülve, de többnyire motorokon cikázva portyáztak a „nyáj” körül.

Elébb elsétáltunk a Baal- templomig. Már nyitva voltak, épp mások is azon tanakodtak, bemenjenek-e. Mivel tulajdonképpen egyikünk sem kifejezetten rommániás, végül egy pénzfeldobás segítségével eldöntöttük, hogy visszamegyünk a színházhoz, s inkább azt nézzük meg belülről. Visszabaktattunk a színházhoz, de a nyitvatartási idő ellenére sem volt ott senki, így nem sikerült bemenni. Én felvetettem L.-nek, hogy akkor mégiscsak tegyünk egy próbát a Baal-templomnál, de L. inkább még a környéken akart sétálgatni, fotózgatni (agora, tetrapylon).

Jó pár dolog maradt még Palmyrában, amit meg tudunk majd nézni, ha még egyszer erre vetne minket a sors, de bennem tulajdonképpen így sincs hiányérzet. Örültem hogy eljuthattam ide, s akkor és ott örültem, hogy pár óra múlva ismét Hamában leszünk, abban a városban, ami végül is Szíriából a szívünkhöz nőtt.

Hazapucoltunk, megettük a már tegnap este óta az asztalon fonnyasztott reggelinket, közben a szállodaszemélyzet jót horkolt a fogadóterem ágyain végigdőlve. Vsz. egyedül mi voltunk az egész hotelben. Diszkrét tányércsörgéssel végre sikerült felébreszteni a recepciós fiút, aki álmosan főzött egy teát, s kb. 3 másodperc alatt főzött tojást. Na, ezt nem mertük megenni, mert nincs az a tojás, ami 3 másodperc alatt megfő (akár lágyra is).

Gyorsan összepakoltunk, majd kijelentkeztünk a hotelből. A recepciós persze hívni akart taxist (50 SYP-ért), s közölte hogy ennél csak drágábban visznek el, ha csak úgy fogunk az utcán egyet (már ha egyáltalán találunk, mert szerinte ilyenkor nem lehet taxit találni, mivelhogy minden normális ember alszik). Kb. a hoteltől 10 méterrel már rá is leltünk egy üres taxira, ami 40 SYP-ért vitt a buszpályaudvarra. Egyébként a Homsba induló buszokhoz teljesen felesleges taxival menni, mert ez a pályaudvar benn van valahol a városban, s nem ugyanaz, mint ahol a damaszkuszi busz kirakott minket. A taxis kicsit csalingázott erre-arra, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy szinte a következő sarkon van a pályaudvar, de nem tudott sokat szépíteni a dolgon – meg hát New Palmyra alaprajza sem túl bonyolult -, így hamar rájöttünk, mi újság van.

A következő busz 12:15-kor indult, megvettük a jegyeket (100 SYP/fő), s vártunk a lepukkant állomáson. Mivel csak két busz állt benn, s az egyik ajtaja + csomagtartója nyitva volt, a másik meg teljesen zárva, így nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik lesz a mi buszunk. Egy kamaszgyerek és egy hapsi mutogatni kezdte, hogy az előbbibe rakjuk a cuccunkat. Mintha nem lett volna ez amúgy is logikus… Amikor odacipeltük a hátikat, L. rakná be a csomagtartóba, a középkorú hapsi valamit súgott a gyereknek, aki erre rögtön 25 SYP baksist (/csomag) kezdett követelni. Mi erre kórusban mordultunk fel: „Baksis? Why?” A hangsúly egyértelmű volt, a csomagokat L. berakta a csomagtérbe, a kölök arcáról lefagyott a művigyor.

Nem sokkal ez után jött két újabb európai arc: Diane, egy ausztrál lány és egy srác. Odamentünk hozzájuk, és szóltunk, nehogy bedőljenek a baksis-trükknek. Miközben a srác próbált jegyet venni, elbeszélgettünk Diane-nal, akiről kiderült, hogy egyedül utazik, s a sráccal azért társult, mert Palmyrában könnyebb volt kettesben boldogulni. Diane is panaszkodott arra, hogy itt minden csak baksisért működik, s ebből a szempontból neki sem volt túl pozitív élmény a hely. A srác közben nem tudott jegyet szerezni a 12:15-ös járatra, csak az azt követőre, így kénytelenek voltunk búcsút venni, de megbeszéltük, hogy találkozunk Hamában a Cairoban.

Dél körül felkászmálódtunk a buszra, ahol kb. 60 fok volt. Kiderült, hogy a női szekció elől van, de oda L. nem ülhet, így engem raktak hátra, a férfiak közé. Közben szépen tele lett a busz, a folyosóra kis vasszékeket hajtogattak ki, így gyakorlatilag egy tűt sem lehetett leejteni. Mivel a forróságban hamar „bebüdültünk”, a kölök – akiről kiderült, hogy ő lenne az utaskísérő -, körbejárt s „illatosító jellegű” ablakmosó-folyadékkal körbespriccelt mindent. Mikor hozzánk ért, két jól irányzott fújással az arcunkba nyomta az ablakmosó szert. Na ja, édes a bosszú…és közben kaján vigyorral nézte a reakciónkat.

Végre elindult az autóbusznak álcázott konzervdoboz. Ablakai végig le voltak sötétzöld függönnyel függönyözve, nehogy besüssön a nap, előttünk meg két jól megtermett fickó ült, így előre sem láttam ki. A meleg és a levegőtlenség is egyre nyomasztóbb lett, így kevéssel indulás után már csak arra volt erőm, hogy a zöld függönybe görcsösen kapaszkodva üljek, mint egy zombi, s közben mindenféle buszbalesetes-buszkigyulladásos látomásokat vizionáljak. L. próbált szóval tartani, de nem nagyon tudott lelket önteni belém. Utólag mesélte, hogy úgy kapaszkodtam a függönybe, mintha azon múlt volna az életem…

Hát igen, eddig még sehol sem volt klausztrofóbiám, se egyéb hasonló bajom, de itt kifejezett halálpara jött rám. Tényleg baromi rossz lehet, ha az ember klausztrofóbiás vagy tömegiszonyos…

Az előttünk levő ülésen a pasik végig szőke, nagymellű nőcis videoklippeket nézegettek a laptopjukon, engem meg egy másik manus fixírozott a mellettünk levő sorból.

2 órányi „élvezetekben gazdag” utazás után érkeztünk meg Homsba.

Homsban hálát adtam az égnek, hogy végre kiszállhatunk a „konzervdobozból”. A buszpályaudvaron jött a szokásos taxisroham, de még Palmyrában kiszúrtam egy fickót, aki tudott angolul, így gyorsan utána léptünk, s szóltunk neki, hogy segítsen megtalálni a hamai minibuszállomásra vivő microbuszt. A pasas még egyszer megkérdezte, biztos nem taxival akarunk-e menni, s miután mi újfent kinyilatkoztattuk, hogy minibusszal szeretnénk, az össze nyomunkba loholó taxis próbálkozását félreseperte. A mikrobusz már eléggé tele volt, de még szorítottak nekünk helyet a sofőr mögötti üléssoron. Velünk szemben két fiatal srác ült, egyikük elég jól beszélt angolul, így szóba elegyedtünk. A srác ügyvéd volt. A városon belüli út meglehetősen hosszú volt, kb. fél órás, így még arra is jutott az időnkből, hogy megnézegessük a felesége fotóit. A mikrobusz ugyanúgy működik mint Tunéziában a luázs, vagy Törökországban a dolmus: pénz előread, sofőr visszaad, utastársak adogatnak. Mivel mi ültünk a sofőrhöz legközelebb, így macerás volt rajtunk keresztül átnyújtani a pénzt, de L. gyorsan nyújtotta is a markát, adta hátra a sofőrnek az aprót, majd a visszajárót a többi utasnak. Nagyon-nagy tetszést aratott a rendszer ismeretével, mindenki elégedetten vigyorgott és bólogatott. Az ügyvéd sajnos nem jött végig a minibuszállomásig, de rábízott minket a másik srácra, aki a egyébként musyafi származású volt, s jót nevetett, mikor L. beszélgetés közben kiejtette Musyaf nevét. Bizonyára a kiejtés okozott derültséget. J A srác a minibuszállomáson elkísért a megfelelő stációig, aztán sajnos elköszönt. Ezután magunk próbáltunk jegyet venni a jegyirodában a Hamába induló minibuszra. Első körben 200 SYP-et kértek a két jegyért. Már ekkor gyanús volt az ár, de ezt még kipengettük. Megyünk a buszhoz, szállnánk be, de visszaküldtek, hogy még a hátiknak is vegyünk jegyet. Vissza a jegyirodába. Ott álldigált egy pasi, aki végignézte az egész színjátékot, s mikor a hátikért is le akartak rólunk gombolni egy 100-ast, megkérdezte, hogy a jegyeket mennyiért vettük. Mikor mondtuk, közölte, hogy a normál ár 30 SYP/fő. Erre persze kiakadtunk, s visszaléptünk a jegyirodába. Kérdeztük, hogy mire föl gomboltak le rólunk ötször annyi pénzt?! Erre folyékony angolsággal(!) közölték, hogy nem beszélnek angolul. Végső elkeseredésünkben az előbbi pasashoz fordultunk, hogy segítsen. Ő ezután szót emelt az érdekünkben. A jegyirodások ráförmedtek, hogy minek üti bele az orrát olyan dologba, ami nem rá tartozik. Erre a mi pasink is berágott, s pár perc emelt hangú szóváltás után egy 100-ast sikerült visszaszerezni, így a Homs-Hama út 300 SYP helyett csak 100-ba került végül. Persze az általunk megvett +1 helyet (ami a hátiknak lett volna) újra eladták, így egy kiscsaj még felfért mellém, mi meg a hátik alatt nyögve gubbasztottunk Hamáig.

Ezen a minibuszon is találkoztunk szerencsére egy kedves bácsival, aki a jegyár megtudakolása után közölte, hogy a kiscsaj a táskáink helyére ült. Mondtuk, hogy részünkről a csajszit tekintve „no problem”, szegény feje nem tehetett arról, hogy milyen „rendesek” voltak velünk a minibuszállomáson a jegyárusok. A bácsival is egész jól elbeszélgettünk – hja, Hamához közeledve szaporodott a kedves, jóindulatú emberek száma -, s Hamában segített taxit fogni a belvárosba. A taxis persze itt is kapásból 50 SYP-et mondott az útra, de a bácsi közölte vele, hogy ez nem a normál ár. A taxis felháborodva utasította helyre: „De hát ezek turisták!” Végül szó szót követett, s 40 SYP-ért vitt be minket a Cairo Hotelhez.

Már régi ismerősként fogadtak, s a legfelső emeleten kaptunk egy jó kis szobát. Végigdőltünk az ágyon, fújtunk egyet, aztán lemásztunk netezni. L. közben lefotózott egy csomó extra szobát, ezek tényleg nagyon klasszak voltak, és az áruk is rendben volt. A szállodást megkértük, hogy ajánljon egy olyan helyet, amitől nem fo…uk szét az agyunkat. Ő az Orient House éttermet javasolta. Szerencsére nem gyalog indultunk neki, mert nem túl ismert hely. A taxisok közül is csak a harmadik tudta merre van. Az Orient House egy nagyon elegáns étterem, a kapu előtt épp egy diplomata rendszámú terepjáró parkolt, a német nagyköveté lehetett. Gondoltuk, ha a német nagykövetnek jó, akkor talán nekünk is megteszi. Az étterem egy gyönyörű palotában van, egy kellemes belső udvaron foglaltunk helyet. Igazából a hely és a környezet eleganciájának fényét mi csorbítottuk ici-picit a gyűrött vászonruháinkkal. Volt egy főfőnök, volt egy étteremvezető, volt egy főpincér, volt pár pincér és volt pár tanonc. No, ezek mind körülöttünk ugráltak. Nagy nehezen sikerült választani: rendeltünk egy-egy dzsúzt, levest és főételt. A dzsúzt jégkockákkal hozták, de szerencsére ettől sem lett bajunk. (Mondjuk, kb. annyi is lenne a jó hírüknek, ha a német nagykövetet megfuttatnák a kétbetűs helyre a jégkockák miatt…J) Finom volt a vacsi, teljesen jól laktunk. Fizetni szerettünk volna, mire a főpincér srác: „Hát azt nem lehet!” Mi csak néztünk mint ama Jenő a moziban, s kerekedett a szemünk. Erre a srác somolyogva folytatta: „Addig nincs fizetés, míg el nem fogyasztjuk a ház ajándékát, egy gyümölcskelyhet.” Megkönnyebbülten egymásra nevettünk, de a kaja már a fülünkön folyt ki, így a „kötelezőt” lealkudtuk egy „szimpla” teára. Teázgatás közben én addig mocorogtam, míg a pincér megint oda jött, s megkérdezte, hogy mit szeretnék. Merthogy látja, hogy nagyon szeretnék valamit. Hát én azt akartam, hogy engedjenek fel a tetőre, hadd fotózhassam le az étterem udvarát. Persze az óhajra „Természetesen.” volt a válasz, így felmásztunk az épp felújítás alatt álló tetőteraszra.

Összességében 600 SYP-et fizettünk a fejedelmi vacsoráért. (Érdemes visszagondolni a palmyrai árakra….)

Annyira tele voltunk, hogy nem volt kedvünk taxiba ülni, ezért gyalog sétáltunk vissza a hotelbe. Párszor meg kellett kérdeznünk jó –e az irány, de nagyjából stimmelt, így a kellemes langy éjszakában andalogva ballagtunk a belváros felé. Már majdnem a hotelhez értünk, mikor fotózgatás közben lestipistopizott minket két idős bácsi, s behívtak a fodrászműhelyükbe. Egy mukkot sem tudtak angolul, de mégis remekül elbeszélgettünk. Viccelődtek a rövid hajamon, fotózkodtunk, a „májsztró” főzött nekünk egy igazi arab kávét, képeket nézegettünk….

Nekem ez jelenti a legendás „szír vendégszeretet”, és borzasztóan jól esett, még ma is - ahogy írok róla - balzsam a lelkemnek. Én ilyennek képzeltem egész Szíriát; erről szövögettem szép színes álmokat, mikor itthon betegen feküdtem; erre vágyakoztam, mikor a napi taposómalomban gürcöltem. Ezek azok az élmények, amelyekkel egy rommező sem ér fel…