Kiérünk a városból, szelíd, a bölényfűtől aranysárga dombok, ritkásan álló, haragoszöld lombú, termetes fák közt kanyargunk lassan felfelé a Sierra Nevada hegylánc déli nyúlványain. A művelt területek hamar elfogynak, egyre kietlenebb a táj és mielőtt elérnénk a gerincet, szélkerekek erdeje fogad. Nem túlzok az erdővel, amilyen sűrűn elférnek és ameddig a szem ellát, beborítják a meredek területet. A helyválasztás ideális: az uralkodó Ny-K-i uralkodó széljárás útját egyedül itt nem állják 2-3000 méter körüli hegyek. Nem tudom megállni, hogy ne jusson eszembe a hazai eset. Egy Nyugat-európai cég kért és kapott ingyen lehetőséget, hogy Magyarországon, Inota térségében a szeles tési dombon egy hasonló szélkereket állítson egyelőre széljárási adatok gyűjtése céljából, de egy kölcsönösen jó üzlet reményében. A mérések hamar bebizonyították, hogy komoly haszonnal üzemelhetne és a környéket is elláthatná tiszta energiával egy szélkerék csoport. Mit gondoltok, milyen volt a fogadtatása? A környékbeli falvak üdvözölték a lehetőséget, a zöldek azonban nehézményezték, hogy a szélkerék működése közben olyan infrahangot bocsát ki, ami zavarná a környék élővilágát és elutasították a lehetőséget! Egy füstölgő, kéndioxidot, szénmonoxidot és más gyilkos gázt levegőbe eregető hőerőmű vagy a nukleáris katasztrófa rémével meghülyített honpolgár réme, az atomerőmű bizonyára jobb megoldás lenne – szerintük. A csúcs azonban mégis Székesfehérvár néhány bölcs politikusának megnyilvánulása volt: ők a kb. 20 km-re fekvő városuk átszellőzését féltették a nagyobb számú szélturbinától. Hogy embernek ennyi esze hogy tud lenni, fel nem foghatom. A szélkerék ma is ott áll egyesegyedül, a magyar elme és összefogás mementójaként.

A hágón túl már igazi sivatagos kép fogad, ide már nem jut az óceáni párákból, itt végtelenül száraz és tiszta a levegő: ez már a Mojave-sivatag. Az elmaradhatatlan sedge brush mellett a nagyritkán látható Joshua tree az egyetlen növény, ami kibírja ezt a szélsőségesen száraz klímát. Nevét alakjáról kapta: a yucca-félék rendjébe tartozó kifejlett növény egy a karját az ég felé emelő emberalakra hasonlít, a vallásos pioneerok Józsuát látták benne. Elhúzunk a hazai vizeken is ismert nevű Edwards Air Force Base mellett, úgy tudjuk, hogy az új harcigép típusok tesztelése, berepülése itt történik. Bob szerint – és véleménye hajdani katonai repülős múltja miatt mérvadó – ide hozzák az egyelőre szünetelő kísérletek technikai eszközeit is, mert ezen a tájon nem kell a rozsdásodástól tartani. A buszablakból is érzékelhető a táj kihaltsága, emberi tartózkodásra alkalmatlan volta, de hamarosan saját bőrünkön is tapasztaljuk. A soron következő, ebéd előtti etetésre Mojave városkában állunk meg. Az indulásig adott fél óra alatt körüljárok egy néhány háztömbnyi területet. A házak kivétel nélkül földszintesek, falatnyi, szépen gondozott kerttel. Nem lehet magas a vízdíj, a fű zöld, a virágok élénkek. Az utcán is, a kertekben is egy-egy vallási idézet böhöm betűkkel hirdeti: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” vagy „Valamennyien Isten kezében vagyunk” és effélék. Itt sem lakhatnak sovány népek: vasárnap lévén szállingóznak az emberek a szintén földszintes, kívülről nagyobb családi házhoz hasonlító templomuk felé, a nők kezében finom falatokkal megrakott tálca. Vagy szentelni viszik, vagy – és ezt tartom valószínűbbnek – az istentisztelet alatti önmegtartóztatás után ilymódon jutnak a lelki után testi (hogy azt ne mondjam, hasi) üdvökhöz. A városka szélső házaitól már látni az elfekvőt: a kiszuperált polgári repülőgépek itt teszik meg utolsó métereiket a levegőben. Mondanám: rozsdatemető, de ahoz sem elég a nedvesség. A városka környékén több helyen az út menti homokba szúrt tábla hirdeti „Sivatag eladó”. Igazán kíváncsi lennék a környék ingatlanforgalmára, nem lehet valami nagy. Talán ha olaj törne fel, vagy méginkább víz…Van viszont más kincs: a borax. Ezt az anyagot, a bór egy vegyületét itt, Boron városka mellett bányásszák nagy tömegben. A külszini fejtés vakító, sárgásfehér színe és a 43 ºC körüli vibráló hőség leginkább egy izzó kemencét juttat eszembe. A Visitor Center-ben aztán láthatjuk a víztisztán áttetsző, selymes fényű, szálasan hasadó ásványt, amely modern világunkban nagy karriert fut be: használják szépítő szerek, gyógyszerek, mosószerek hatásfokozó adalékanyagaként, a Columbia űrrepülőgép hővédő pajzsának gyártásánál, üvegholmik készítésénél is nélkülözhetetlen, van, ahol talajavításra is alkalmas. Az elmaradhatatlan vetítés felvillantja a hőskort, amikor öszvérek vontatta szekérvonatok szállították a csendes-óceáni kikötőkig az értékes alapanyagot. Kinn, a Visitor Center előtti területen öt perc alatt, egy helyben állva meggyőződhetünk arról, hogy ezt a halálos nappali forróságot ember, állat aligha bírhatja sokáig.

Menekülünk a busz klimatizált hűvösébe. Eszembe jut egy vízió: mi lenne velünk, elpuhult, kényelmes emberekkel, ha útközben a busz klímája mondaná fel a szolgálatot? Ha kinn 43 ºC van, benn az utastérben hamarosan lenne 70-80 ºC is! Tovább, marad az egyhangú táj, az ember az időérzékét is elveszti, már az is eseményszámba megy, hogy elkezdünk komolyan ereszkedni. A mélyponton döbben rá az ember, hogy a Mojave sivatag bizony elég magasan van, itt lenn viszont – ha lehet – még embertelenebb a hőség. Innen északra terül el a híres Death Valley. Van képzelőerőnk, nem kell odamenni, hogy megtudjuk, milyen lehet. Ismét kapaszkodás felfelé és a hatalmas hegycsoportok közötti magas-síkságon már Las Vegas, a szerencsejáték városa felé közelítünk. Az úttal párhuzamosan húzódik a kontinenst átszelő vasút, épp egy irgalmatlanul hosszú, csaknem 100 tehervagonból álló szerelvényt húz-von 4 mozdony. Elérünk egy kisebb kaszinó-várost, Primm-et: itt lesz szállásunk a következő két éjszaka. Már messziről látszik a szállodánk 15 emeletes épülete, amelynek kontúrja a klasszikus nyeregtetős házak oromzatát formázza és a vele egybeépült, de még magasabb hullámvasút sárgára mázolt pályája. Közelebb érve kiderül, ez a legnagyobb épülete, de van pár nem sokkal kisebb is, de azokat emez takarta. A parkoló ehhez képest irdatlan méretű, elkelne egy jármű, ha a bejárattól távol sikerült csak parkolni. A buszok helyzete persze előnyös, azok a bejárat közvetlen közelében parkolhatnak. Megkapjuk a szobakulcsainkat, de kiszállás előtt Bob figyelmeztet: mint minden mást, a recepciót és a mellettük lévő lifteket is csak a kaszinón átkelve tudjuk elérni és ha nem akarunk eltévedni, legyünk nagyon észnél: kövessük mindig a futószőnyeget, akárhogy is kanyarog, az elágazásoknál meg balra tarts a szabály. A buszon mosolygunk a bajszunk alatt, de a kaszinó beláthatatlanul nagy és tényleg jó szolgálatot tesz az itiner. Szobánk ablaka pechünkre a hullámvasút pályájára néz épp ott, ahol a Nagy Halál (egy a 15. emeletnél magasabbról induló és még a föld alá is besüllyeszetett végű, hihetetlenül meredek lejtő) sikításra ingerli az elszánt hullámvasutazókat. Érkezik az első szerelvény: éktelen visongás, csattogva lezúdul a három kocsi, aztán csend öt percig és már jön is a következő adrenalinfüggő társaság.

Szicsu beül valahová vacsorázni, én ezután a tikkasztó nap után tejre vágyom, sok-sok hűvös tejre, még meleg sóskiflikkel. Nekiindulok hát Primm-et e tekintetben feltérképezni. Hát kaszinót, plázát, de még benzinkutat is többet láttam, mint élelmiszerüzeletet. Ha Las Vegas a kaszinók városa, Primm az elővárosa: itt sincs szálloda, áruház, étterem szerencsejáték nélkül. Az egykarú rablók már kimentek a divatból (tudjátok, ezek azok a karos működtetésű gépek, amik pörgetés után a három egymás melletti keréken beálló citromok, szilvák, harangok bizonyos hármasai után fizetnek), vannak viszont elektronikus csodák ezerféle játékkal, nem feledve persze a klasszikus Black Jack-et, pókert és rulettet sem. Az utcán ismét rá kell jöjjek, hogy itt a közlekedés kizárólagos módja a vezetés: nincs járda a gyalogosnak, nincs zebra, a villanyrendőr is csak a keresztező autósforgalom időleges feltartására szolgál. Kacsázok a kocsik között, néznek rám, mint aki a Marsról jött: honnan szalajtották ezt az ürgét kocsi nélkül?! Végül be kell érjem egy pohár kólával, a szendvics felhozatalból meg nincs gusztusomra egyik sem.

Bob, mielőtt elindulnánk, kéri a döntésünket: ha el szeretnénk menni a Hoover Dam-hez, tíz dollárokat kell szednie a többetköltségekre, mert ez nem része a programunknak. Persze mindenki adakozik, de rövid fejszámolás után rájövök, ez aligha a 100 km-nyi kitérő többletfogyasztására kell. Mint később kiderült, Bob így tett szert némi alaptőkére, amivel az út végén a segítségére lévőket és a kilométer-totót díjazta. Majd órányi buszozás után érünk be Las Vegas-ba. Bob a híres-neves főutca, a Strip újabban épült végéhez közel rak le. Az én vidéki szememnek ez is maga a valóra vált mesevilág: akármerre nézel, csillogó reklámfények, toronyszállodák, fényűzően berendezett kaszinók, csodás kocsik. Minthogy se kedvem, se pénzem játszani, csak végigvonulunk az egyik szálloda kristálycsillárokkal megvilágított előterén, nyüzsgő kaszinóján. A közönség korántsem frakkban vagy nagyestélyiben hajszolja a szerencséjét, a többségen a lökött meleghez igazodóan short és póló. Van ebben látszatra valami demokratikus: a milliárdos és az utolsó centjeit kockára tévő csóró, a játékszenvedély betege és a heccből egy körre asztalhoz ülő turista egyforma. Halk zsivaj tölti be az egész kaszinót, a világítás is diszkréten visszafogott. A külvilágból semmi sem szűrődik be: nem látod, nappal van-e vagy éjszaka, esik-e vagy süt: az építők mindent annak rendeltek alá, hogy figyelmedet teljesen a játéknak szentelhesd. Teszik is rengetegen és nem eredménytelenül: néha a játékgép hosszú másodpercekig önti jó csörgősen az alátett fémtepsibe a nyeremény aprópénzt, de kihallani az irígy és csodálkozó „óóh!”-kat is egy nagyobb nyeremény láttán a zöld posztóval borított kártyaasztalnál. Hamar az utcán kötünk ki, ez már a Strip! Kétszer három sávban araszolnak előre a kocsik a majd 5 kilométernyire lévő downtown felé és onnan. Minden valamirevaló kaszinó a Strip-ra nyílik, ez az előkelőség mércéje. Ezen az olcsóbbik végén találni pl. a 4 Queens, a Binion’s Horseshoe, a Fremont és a Golden Nugget műintézeteket, melyek talán csak nem annyira patinásak, mint amazok az alvégen. Az alvégiek „patinája” is friss: az irodalom szerint Las Vegas és a szerencsejáték csak a II. világháborút megelőző aranykorszakban kapcsolódott össze. Aki Európában akkoriban lett vagyonos, még javában újgazdagnak tartják, de hát minden relatív: Amerika történelmében 50 év már korszakot jelöl. Ment az üzlet fényesen, jött a befektetnivaló pénz rendesen és ebben döntő része volt az alvilágnak: Las Vegas afféle pénzmosoda volt, ahol a vérrel-mocsokkal szerzett vagyonokat tisztára lehetett mosni. A hivatalos álláspont szerint ugyan azóta sikerült a keresztapák pénzét ebből az üzletágból kiszorítani, de ebben mások egyáltalán nem biztosak. A tisztán szerencsejátékra alapuló üzlet aztán kezdett hanyatlani és más vonzerőket is be kellett dobni: a 80-as évek vége óta a szórakoztatóipar nagyjai adják itt a legjobb műsorokat. Ma Las Vegas-ban a beérkezettség jele egy show-ban fellépni. Mi pl. a párizsi Folie Berger őszi vendégjátékát láttuk mindenütt hirdetni, de a Ceasar’s Palace nagytermében szokták a hivatásos ökölvívás nehézsúlyú világbajnoki mérkőzését megrendezni és a cirkuszvilágnak is Las Vegas a központja. A show business ismét fellendítette az „ipart”, fut a szekér rendesen, játszanak az emberek, tülekednek a befektetők, bár a telkek árát ma már millió $-ban mérik. Nem volt nálam a csekkfüzetem, így nem vettem telket.

Vettem viszont egy liter tejet, de a Sors a sóskiflit már megtagadta tőlem. Ezért nem neheztelek az amcsikra: a sóskifli a nemzeti örökségünk része, igazi hungarikum. Így félig kielégülve kétszer végig grasszáljuk a fedett, kb kilométernyi hosszú Casino Center Boulevard-t. A fedett utca két kiöblösödésében együttesek zenélnek éktelen hangosan, a kaszinók hangreklámjai teszik a lármát teljessé.

A fényreklámok viszont fantasztikusak: a 4 Queens-nél pl. millió sziporkázó lámpa rajzolja ki a klasszikus alakú előtető vonalait a kaszinó főbejárata felett, a fényvonalak közeit vízként tölti fel a többi fénypont. Minden villog, mozog, színt vált, te meg állsz megilletődve, mint a tanyasi lány a diszkóban. A tető nem igazán eső ellen véd, (itt a napsütéses napok száma évente 320!), inkább a nap ellen, de az sem valami hatásos: este 9-kor 36 ºC-t mutat az óriási hőmérő. A félköríves profilú tetőt – mint később kiderül – apró kijelző lapocskák alkotják, összehangolt vezérlésükkel a mennyezet egy óriási képernyőként működik. Az esti show ezen a kilométernyi hosszú és kb. 30 méter széles grandiózus kijelzőn fut: hol megosztva, hosszában többször is megjelenik ugyanaz a kép, de a „film” alatt egy irdatlanul hosszú osztatlan felületet is alkotott. A nagyon hazafias töltésű filmen a földönkívüli betolakodók visszaverését követhetjük nyomon. Valóban lenyűgöző a teljes képernyőn folyó légicsata a „jó” és „rossz” erők vadászgépei között. Az amerikai vezérgép aztán az utolsó betolakodó levadászása után diadalittasan végigdübörög az utca teljes hosszán, az Elnök (Jézusom, most majdnem kis e-vel írtam!) pedig rádión üdvözli a hős harcosokat. Csillagos-sávos lobogók és tüzijáték képe zárja ezt a mini Csillagok háborúját a közönség szűnni nem akaró ovációja közepette. A film művészi értékéről inkább nem nyilatkoznék, de a tető szerintem azért íves, mert így a filmből a szirup nem csöpög a nézőkre, hanem az épületek falára folyik le. A közönség egyébként nyakmeresztve bámulta végig az ötperces előadást, a praktikusabbja viszont egyszerűen hanyattfeküdt a tükrösre csiszolt műmárvány járdán, mert felfázástól igazán nem kellett tartania.

Mennünk kell, Bob már indulna a busszal. Végighajtunk a Strip-on és csak most esik le igazán az állunk: a downtown fényorgiája leírhatatlan. Valamennyi valamirevaló épületen találni valami sajátos, mással össze nem keverhető jegyet: némelyik hasonlít egy klasszikus másikra, mások extra látványosságot nyújtanak vagy más módon egyéniek. Bob rutinosan lassít, sőt meg is áll akár percekre a látványosságot ígérő épületek előtt, a mögöttes forgalom dudálás és indulatok nélkül elfolyik mellettünk a maradék három sávon. A Bellagio előtt pl. az alulról megvilágított szökőkút egy szép szimmetrikus elrendezésben köpi a vizet a medencébe. Bob megáll, mi nézzük, nézzük az átlagosnál nem dekoratívabb díszletet: egyszercsak a vízsugarak mozdulnak szép szinkronban, az addig vonalas vízsugár spirált, kígyóvonalat és egyebeket rajzol vagy függőlegesen fellő egy adagot, majd mikor az esik vissza, beledurrant egy másik adagot: az eredmény egy palacsinta vízből, ami egy pillanatra remegő, fodrozódó hártyát alkot, majd cseppekre szakadva visszahull a medencébe. A The Mirage előtt épített mesterséges tóba egy vízesés zuhog több lépcsőben, körülötte mindent beborítanak az egzotikus növények. Egyszercsak a háttérben a minihegy kitör mint vulkán, a vízesésből tűzesés válik, csupa sziporka minden. Álmélkodik bennem a gyerekszem, de a felnőtt észreveszi a rejtett csöveket, fúvókákat: az ügyesen felépített pirotechnikai rendszer csak indításra vár és mindez újra és újra lejátszódik az új meg új közönségnek. Odébb a Luxor füstüveggel borított piramisa az attrakció, csúcsából az égre irányított fénysugár állítólag még az űrből is látható. Láthatod itt a Szabadság szobrot, a velencei Doge palota tornyának, a moszkvai Blazsennij székesegyháznak, egy tudjisten hova valósi operaház kicsinyített mását, van szfinksz, mesebeli vár, fekvő óriás, ülő oroszlán és álló forgalom.

Felbukkan a MGM sejtelmes zöld színben foszforeszkáló óriás szállodája a maga 4000 szobájával, a játékország tornyaival, tetőivel díszített Excalibur, a Venetian, a Ceasar’s Palace a klasszikus oszlopok és szobrok másolataival, a Treasure Island  a tengeröböl szerű medencéjével és a kalózhajóval, a Paris az Eiffel torony 140 méteres másával és a leghíresebb, az igazi CircusCircus, aztán egy pillanat alatt vége szakad a varázslatnak: egy kanyarral ráfordulunk az autópályára és hamarosan már csak egy vibráló, színes folt emlékeztet, hogy pár órára vendégei voltunk ennek a pazar kirakatvárosnak.

Primm-be éjfél körül érünk, a szállodánk kaszinójában már zárnak a vendéglők, csak a játékosokat kiszolgáló gyorsbüfé üzemel non-stop, de arra nincs gusztusunk. Végül mégis sikerül az egyik helyen valamit ennünk és lefekszünk. A hosszú nap megteszi a magáét: a hullámvasút zaja dacára azonnal elalszunk.

Van a sivatagi napfelkeltékben, naplementékben valami varázslatos: a talajmenti gyenge pára (vagy inkább poros levegő) sejtelmesen engedi látni a terepet, ugyanakkor a távoli messzeségből átsejlő hegyeket hihetetlenül élesen mutatja. Mindezt szürkére, majd vörösre, végül aranysárgára festik a kelő nap sugarai, mögötte az ég a kék ezer tónusával. Bámulom a tizedikről ezt a mindennapos csodát, sajnos fényképezni nincs értelme: a hullámvasút szerkezete ott van az ablakunk előtt.

Ma délelőtt elruccanunk a Hoover Dam-hez, a Colorado folyó völgyzáró gátjához. A folyónak ez a szakasza, ill. a duzzasztás révén keletkezett Lake Mead Nevada és a nem kevésbé sivatagos Arizona állam határa. Magáról a gátról korábban látott film keserves körülmények között végzett hősies munkáról számol be. A folyó itt a vörös és fekete számtalan árnyalatát mutató, nyaktörően szabdalt Black Canyon szurdokvölgyében folyt. A kiszemelt helyszínen előbb meg kellett faragni a sziklákat, hogy a 240 méter magas duzzasztó gát stabil kőzetre támaszkodjon. A szikla faragása 96 emberi áldozatot követelt, a gáttest vasalása, zsaluzása és a megállás nélküli betonöntés az extrém méretek és az extrém időjárási viszonyok miatt egy erre a célra kifejlesztett, de épp ezért még kipróbálatlan technológiával történt, aminek szintén megvoltak a maga mártírjai. A mesterséges tó a maga kék vizével úgy hat ebben az élettelen, vad környezetben, mintha egy őrült ékszerész egy türkizkék ékkövet kohósalak foglalatba illesztett volna. A tájat a maga bizarr formáival a „csodállak, ámde nem szeretlek” kategóriába sorolnám, és a Lake Mead partja is engem igazol: az életet adó víz sem tud életet lehelni ebbe a holdbéli környékbe, a majd hetven éve létező mesterséges tó partján nyoma sincs fűnek, fának. Igaz persze, hogy a partvonal korántsem állandó, a tó vízszintjét a tavaszi áradás emeli, a csúcsidőszakok energiaigénye süllyeszti és az ingadozás lehet vagy 10-15 méter!

Oda is, vissza is átmegyünk Boulder City-n, a kisváros lankásabb környéken épült és épül. Érdekes megfigyelni a már Kanadában is észlelt sajátosságot: az épületek váza csaknem teljesen fa, téglát, betont csak az alépítménynél használnak. Valószínűleg itt Észak-Amerikában az épületfa ára alacsonyabb, mint az Európában falazásra használt tégláé, cementé, mészé. Ahogy Briso bátyám elmesélte, más előnyökkel is jár a faszerkezet: a készen kapható, könnyen illeszthető és összeállítható elemekkel egy hét alatt állhat egy ház szerkezete.

Beérünk Las Vegasba, most programunk szerint az Ethel csokoládégyárának és a nagy karriert befutó zongorista és életművész Liberace emlékmúzeumának megtekintése következik. Hogy ez a két látogatás miként kerülhetett be a Nemzeti parkokat bemutató programba, fogalmam sincs (a Grand Canyon pl. itt van két órányi buszozásra, de az nem része a programnak), talán az utazást szervező YMT lehet elkötelezettje ezeknek, de lehet hogy egy rejtett kamerás shownak veszik fel a fintorainkat. A csokigyár még csak elmegy, annál is inkább, mert mellette egy szabadtéri kaktuszparkot is lehet választani nézelődésre. Dél van, ájult meleg, a kaktuszok a cserépbavaló apróktól a 8-10 m-esre is megnövő saguaro kaktuszokig igazán otthon érezhetik magukat. A növények bizonyára az évente előforduló pár esős nap után kivirágozva lehetnek gyönyörűek. Az utitársak zöme persze a gyomor élvezetét részesíti előnyben, benn a gyár klimatizát Visitor Center-ében potya kóstolás édesíti szegény utazók életét.

Most pár sarokkal odébb Liberace múzeumát kell megnéznünk. Kell, mondom, mert nincs más választásunk: Bob bezárja a buszt, az utcán tombol a déli hőség, egyedül a múzeum légkondicionált termei nyújtanak enyhülést. A társaság sincs oda ettől a kegyeleti látogatástól, rá van írva az arcukra. Liberace pályáját fiatal korától a tehetség, a siker és a feltűnési viszketegség jellemzték. Sikerei Hollywoodhoz és Las Vegashoz kötik, bár turnéin végigjárja az államokat a keleti parttól a nyugatiig. Koncertkörútjai sikerét az extravagáns külsővel is fokozza: a múzeum ezeknek a relikviáknak a gyűjteménye. Fényképezni nem szabad, a múzeumot ismertető fényképes füzet meg túl borsos ahhoz, hogy megvegyem, így kénytelenek vagytok az én szememmel látni a gyűjteményt. Fellépésein rendre állógalléros, földigérő palástban jött be a színpadra (olyasfélében, mint a gonosz királynőnek lehetett a Hófehérke és a hét törpe meséjében), köpenyei és az alatta lévő öltözetek drágakövekkel, arany sujtással és minden csillogóval díszített ruhaköltemények, inkább viselhette volna őket egy király. Van koromfekete, alján ezüstös sávval, lobogó lángokkal díszített, a kék és az arany árnyalataiban pompázó, levelekkel, virágokkal kivarott zöld és még ki tudja hány. Az ujjain diónyi kövekkel díszített gyűrűk, és persze karperecek, fülbevalók, nyakláncok, kitűzők: egy dúsgazdag piperkőc kellékei. Az ember nem is érti, hogyan volt képes ennyi vacakkal a kezén zongorázni. Ezt rajongói is megkérdezték, ő meg szerényen csak annyit válaszolt: „Kitűnően!” A múzeum további részében használati tárgyait állították ki végakarata szerint. Arany mosdókagyló, baldachinos ágy, kocsik rózsaszín flitteres vagy aranysárga plüss külsővel, az amerikai zászló mintájával, tükör mozaikkal, gyémántokkal borítva, ez utóbbinál még a szerszámos láda is gyémánt berakásos, gondolom a csavarkulcsok nyelei is. A tükörmozaikos kocsit nemigen használhatták esti forgalomban: a szembejövőt a saját reflektorának visszatükröződő fénye vakította volna el. A fényképekről egy hamisítatlan bájgúnár néz rád önelégült mosollyal az arcán, az életét összefoglaló film ugyanakkor egy kétségtelenül muzikális zongorista és énekes nekrológja. Anyját istenként tiszteli, rövid házasságából nem születik gyermek, 1967-ben AIDS-ben hal meg. Vagyonából fiatal művészeket támogató alapítványt hoz létre, ill. a múzeum létrehozására fordít.

A nap hátralévő része Las Vegas-i szabad program. Megtelt a fényképezőgépem memóriája, kénytelen vagyok valahol lemezre menteni az eddigi képeket, hogy újakat csinálhassak. Szicsu aranyos, segít keresni foto boltot. Nem könnyű feladat, a szállodák recepciósai, az utca embere, de még a szintén digitális géppel rendelkező turisták se tudnak segíteni. A hőség elviselhetetlen, nemcsak a nap, de a falak, a járda is sugározzák a forróságot. Csodálom Szicsut, arcán már vörös foltok jelzik, hogy rosszul van. Meg is szédül, mégis segít keresni: végre találunk egyet és semmi pillanat alatt letöltik a tartalmat: a lemezre írásra viszont egy negyedórát kell várni, addig beülünk valahová és a hüvösben jól esik inni a jeges kólát. A buszhoz visszafelé már úgy haladunk, hogy úgy ötpercenként bemegyünk egy klimatizált helyre és hüvösről hüvösre nyomulunk előre. A hőség érdektelenné tesz, a városra csak néha vetünk pillantást: így sem csúnya, de éjszakai csillogásában szebb volt. Egy élelmes vállakozó aprópénzért némi hűsítést kínál: egy fóliafalú fülkében pár másodpercig vizet porlaszt rád, aztán mehetsz ismét a kemencébe sülni. Mi már ropogósra sültünk, mehetünk haza: vár Primm-ben a hideg szobánk! Beletelik egy idő, míg a busz hüvösében eszünkhöz térünk, mint később a TV-ből megtudjuk, ez volt a nyár legmelegebb napja: 115 º F (46 ºC)-ot mértek! Áldjuk a zuhany feltalálóját, meg a friss ruháét és megintcsak eszembe jutnak a pioneer-ok: ilyen hőségben, bizonytalan vízvételi lehetőségek közepette, elemi higiénia nélkül előrenyomulni az ismeretlen sivatagban emberfeletti lelki és fizikai erőre vall. Kipróbálom a szálloda mini-medencéjét, de csalódás: vize zavaros, agyonklórozott. Beülünk vacsorázni és leesszük magunkat a sárga földig, álmodok is mindeféle marhaságot.

Reggel megyünk tovább, elhagyjuk a bűnös Nevadát és visszatérünk a szentfazék Utah területére, mai uticélunk St. George. Az út átvezet egy vízválasztón, ha ugyan van értelme ezen a kiszáradt, esőtlen vidéken vízválasztóról beszélni. Valamikor mégis lehetett itt vízfolyás, a hegységbe mélyen bevágódó völgy erről árulkodik. St. George egy viszonylag sík területen épült, környéke azonban hegyes. A sötétvörös errefelé a sziklák és a málladék uralkodó színe, ami csak fokozza a hőség érzetét. Néhány bátor tulajdonos az omladékos oldalú domb sziklás platójának szélére építette házát. Bizonyára tudnak valamit, amit én nem: vagy a geológiát, vagy Isten akaratát, hogy az omlás csak száz év múlva esedékes.

Beülünk egy gyorsétterembe ebédelni, Szicsuval ketten rendelünk egy „grand” pizzát. Mikor kihozzák, elámulunk, mert valóban óriási, ennek ellenére bedörgöljük a háromnegyedét és ezzel még ebben a falánk társaságban is tenkitélyre teszünk szert. Bár a városban lesz a szállásunk, elhagyjuk a várost, irány a Zion Nemzeti Park. Alig 20 km ide a Park bejárata, a környék azonban fokozatosan hozzászoktat a jellegéhez. Egyre magasabbak a sötétvörös és a homoksárga árnyalataiban pompázó sziklafalak és a zöld színű, néhol szelíden kanyargó, másutt szikláról sziklára bukdácsoló Virgin River völgyében nyomulunk előre. Az elmaradhatatlan Visitor Centerben megnézünk egy filmet a környék felfedezéséről. Rögtön hozzá kell tegyem, hogy ez a felfedezés afféle fehéremberes nagyképűség, a hegységben talált barlangrajzok szerint ősidőktől lakják ezt a tájat a paiute indiánok. A spanyol hódítók valahonnan megneszelték, hogy az indiánok a hegyekben aranyat találtak, de a konkvisztádorok érdekesmód nem csákánnyal láttak aranyszerzéshez, hanem karddal. A környéket aztán évszázadokig indiánok sem lakták, mígnem néhány mormon újra felfedezte a felhőkkel kacérkodó sziklák, nap nem látta kanyonok világát. Az elnevezések is erősen sugallják a felfedezők vallásos beállítottságát: találsz itt Angyalok leszállóhelyét, Katedrálist, Keleti templomot, és a Nemzeti Park névadója, Zion maga is bibliai személy volt. Ma rengeteg látogatót fogad és rémisztően magas és sima falaival, növényektől zöld völgyeivel egy üde oázis a sivatagos környéken. Bob két és fél óra kimenőt ad, csodálkozom is rajta és csak véletlennek tartom, hogy egy órával későbbi pontos időt mutat a buszban az óra. Az idő épp elégnek tűnik egy szép ösvény végigjárására, ami a folyóvölgyből a sziklafal alá visz fel és egy pár km után máshol ér vissza a völgybe. Élvezem nagyon a kapaszkodást a sziklákon, a hüvöst, a folyó völgyére nyíló egyre szélesebb kilátást. Már az égigérő sziklafal aljánál vezet az ösvény, az az ostoba kényszerképzetem támad, hogy akár egy diónyi darab is megoldaná minden gondomat ebben a rövidreszabott földi életben (nem aranyrögre gondolok, bár az se jönne rosszul, hanem a szikla tetejéről lepergő kavicsra). §HPIM0483.JPG§

Nézek fel, de úgy meg el lehet szédülni, van vagy 5-600 méter a fölém magasodó sziklafal. Egy mókus bukkan fel a bokrok közül és rám ügyet sem vetve a falhoz szökdécsel: a sziklahasadékból cseppenként szivárgó vizet nyalogatja. A völgybe aztán oldalvölgy torkollik be, utunk merőlegesen befordul és itt már nyomasztóan hatnak az oldalvölgyet keretező meredek sziklafalak. Az oldalvölgy felső végéig rövid kapaszkodó visz, szikláról sziklára lépdelve érünk fel egy kis természetes medencéhez.

A máskor nyilván zuhogó víz most csak csepeg a rémisztően magas sziklafal tetejéről, a szikla maga is helyenként mohás, ahol a víz végigcsorog rajta. Itt is, máshol is jól kivehető, hogy a hegységet alkotó homokkő hajlamos a „kiboltosodásra”, azaz sziklaívek képződésére. Ilyen jellegű képződmények sokaságát találjuk majd az Arches National Park-ban, mégis a leghatalmasabb ív ebben a hegységben a Kolob Arch, amely 94 métert (!) hidal át alátámasztás nélkül. Bár ezt a fantasztikus méretű képződményt nem volt szerencsék látni, az ember mégis el kell gondolkozzon rajta, hogy a nem túl masszívnak gondolt homokkő hogyan képes ilyen monumentális és ilyen stabil alakzatokat formálni.  Az ösvény az oldalvölgy másik oldalán ér vissza a Virgin River völgyébe és lassan ereszkedik le a folyóhoz. Még vagy 2 km-es kutyagolás a folyóparton és már látom a parkolót. Már messziről integetnek: talán mégis nyertem Las Vegas-ban a Kenó-n? Ahogy odaérek, rosszalló pillantások, fejcsóválások kísérnek és a buszon majd elsüllyedek, mikor Bob megkérdezi, miért késtem egy félórát? Mutatom az órám, azon még egy fél óra lenne indulásig, de kiderül, hogy az államhatáron előre állították az órákat, csak én épp nem figyelhettem, Szicsu meg nem szólt, mert azt hitte, hogy megtettem. Na, szépen vagyunk, megkapom a szokásos vontatott tapsot, égek, mint a Reichstag, de túlélem. Még sokáig bosszant a dolog, végül akkor lelem meg a békémet, mikor elgondolom, hogy mit is kezdett volna a társaság azzal a félórával: hát evett meg ivott volna, úgyhogy csak köszönjék meg szépen, hogy voltam olyan kedves az utitársaimat a zabálási kényszerből egy félórára kizökkenteni.

St.George-ban lecihelődönk, és bár 7 óra van, nincsenek elvonási tüneteink, mivel délben alaposan bekajáltunk. Csak harapunk a hazaiból (Pista „bácsi”, Isten éltesse az előrelátó gondoskodásodat) és elmegyünk Szicsuval egy kicsit sétálni. Óh, otthoni csendes nyári alkonyatok, fák közül, bokrok alól lopva szétáradó hűvös borzongás, Balatonon, Dunán reszkető ezüsthíd, forró nap utáni enyhülés, hol vagytok?! Itt a lenyugvó nap még vörösebbre festi az amúgy is sötétvörös dombokat, minden okádja a forróságot, talán ha reggelre lehűl 25 ºC alá, most biztosan több van, mint 35 ºC. Fuldoklunk és hamar visszamenekülünk a szobánkba, ahol belépve a klimatizált 20-22 ºC szinte hidegnek érzik. Végiggondolom, hogy ilyenkor az USA majd minden lakásában megy a klímaberendezés és minimum 1 kW teljesítménnyel, az több lehet, mint télen a fűtés, azaz nyáron lehet az igazi csúcsidőszak. Ilyenkor egy kimaradás az energiaszolgáltatásban talán több ember életét veszélyeztetné, mint télen, hiszen a meleg ellen alig lehet védekezni.

További képek:

Las Vegas:http://www.facebook.com/album.php?aid=31819&id=100001438793905&l=fd35bf60de

Zion Natioal Park:http://www.facebook.com/album.php?aid=31811&id=100001438793905&l=1a64d267ec