Indulásom napján (valamikor májusban) már 72 órája egyfolytában esett NY-ban, ami nem zavart a múzeumlátogatásban, de idegessé tett a vízesésre gondolva. Azzal nyugtattam magam, hogy a csaknem 500 km-s távolság elegendő az ottani más-időjárásban való reménykedéshez. Este 10-kor indultam, és valamikor hajnalban érkeztem Buffaloba szakadó esőben, ahol át kellett szállnom. Az új sofőr kedvesen érdeklődött az útlevelemről, majd megnyugodva vette tudomásul (legalábbis nekem az volt a benyomásom, nem egészen értettem mit mondott), hogy csak az amerikai oldalra megyek.

Egy merő esőfüggönyben érkeztem meg korán reggel Niagara Fallsba (én szálltam ki egyedül, mindenki más a kanadai oldalra igyekezett), aminek buszállomása kb. egy magyar vidéki kisváros kihalt pályaudvarára emlékeztetett. Gondoltam még csak reggel 7 óra, 9-re eláll az a dög eső. Mert el kell állnia, ha már én, szegény magyar turista eljövök ide, a világ végére egy halom pénzért egyetlen napra, és kész!!! Ráadásul cefet hideg is volt. Csak egy kis kitérő az időjárásra. Elképesztően gyorsan tudott változni. Azt mondták nekem, azért mert a kanadai hegyekből akadálytalanul zúdul le a hideg, ha dél felé akar jönni. Egész Philadelphiáig akár egyetlen óra alatt tudott 20 fokos melegből hó esni. Ilyet kétszer tapasztaltam: egyszer NY-ban, egyszer Phillyben. De mint az előző topikban írtam, áprilisban már megfürödtem az Óceánban, még ha majd bele nem fagytam is, viszont leégtem a napon, de ezekben a napokban vissza kellett vennünk a télikabátot, ami természetesen nem volt, úgyhogy széldzseki két-három pulóverrel dívott a hideg napokon.

Az alatt a két óra alatt rendbe szedtem magam (egész utam alatt még a mosdók miatt is irigyeltem az amcsikat: nemcsak hogy vannak mindenhol és – természetesen, sőt szerintem számukra elképzelhetetlen az ellenkezője – ingyenesek, de igen kulturáltak is), megkerestem a turista-információt és ellenőriztem a menetrendet. Sehol nem találtam a jegyemen szereplő „vissza-járatot”. Ekkor lett tiszta számomra a menetjegyemen írt Niagara Falls után szereplő „On.”. Valószínűleg nekem kellett volna mondanom a jegyelárusító hölgynek, hogy a vízesés melyik oldalára kérem a jegyet, de azért ő is rákérdezhetett volna a dologra. A lényeg, hogy az a két betű Ontariót jelentette, vagyis Kanadába kaptam a jegyet. Amint kinyitott a Greyhound-iroda, azonnal rákérdeztem a dologra. Egy fiatal srác ült a pult mögött, őt elsősorban az érdekelte, hogy a csudába jutottam ide ezzel a jeggyel. Percekig áldottam neki a sofőrt, aki ezek szerint csak magán szorgalomból csinálta meg miattam a kitérőt. Majd tisztáztuk a visszaút lehetőségeit, ez került nekem +$2-ba. Szívén viselte a sorsom, mert még később is utánam jött azzal, hogy éjjel majd csak aprópénzzel tudok fizetni a buszon, de a pénzváltó automata zárva lesz, úgyhogy most szerelkezzek fel érmékkel, ha nem akarok problémát a vezetővel. Majd kicsit később, hogy ne ijedjek meg, ha éjszaka ide visszajőve csak sötétséget találok, csak az állomást zárják be, a busz jönni fog, csak várjam nyugodtan. Majd utoljára felvilágosított, hogy Ő délután 4 óráig lesz itt, ha bármi problémám adódna. Akkor teljesen el voltam hűlve a lelkiismeretességétől – gondoltam a NY-i kolléganője tévedéséért exkuzálja ennyire magát – bár most így visszagondolva, más is lehetett a dologban, de engem akkor csak egy dolog érdekelt: mikor áll már el az a fránya eső (mert eláll…). Később a turista információban – sok egyéb hasznos tudnivaló és prospektus mellett – azt is megtudtam, hogy semmilyen „melegedő” helyiség nincs a vízesésnél, az éjszakai fényparádé, vagyis a vízesés különböző fényekkel való megvilágítása este 9-kor kezdődik. Kezdtem kétségbeesni.

Fél 10 tájban aztán csak rászántam magam és szakadó esőben elindultam a világ legnépszerűbb vízeséséhez. A kapott térképről könnyen meg is találtam. Nos, tényleg igaz: mivel a vízesés szinte teljes egészében az amerikai oldalon található, az igazi látványosság Kanadának jutott. Ezt úgy kell elképzelni, hogy épp a folyó mély völgye a határvonal, két oldalon a magas parttal. Egyik oldalon zúdul a víz a folyóvölgybe – ez USA, és ez szemből nyújt parádés látványt –ez Kanada. Így aztán az amerikai oldal egy parknak lett kialakítva, hogy mégis kezdjenek valamit az ajándékba kapott szenzációval, míg a Kanada lefölözi a látványosság adta lehetőségeket: az ő oldaluk csupa szálloda, egyéb turistacsalogató, köztük egy toronnyal, melynek falán üveg lift tör a magasba ezért fizetni hajlandó kíváncsiskodókkal. Éjszaka még szembeötlőbb a két part közti különbség, mikor felgyulladnak a neonok, mármint odaát, az innenső oldalt „romantikus” sötétség jellemzi. Ezt én úgy értelmeztem, hogy kár belé, úgyis mindenki a kanadai oldalra megy, több pénzt nem feccöltek a dologba.

Azért ennek az oldalnak is megvannak a maga előnyei. Például maga a folyó, kis szigeteivel, amiket szép fahidak kötnek össze. Elképesztő sebességgel, zajjal, erővel áramlik a víz a zuhatagba. Illetve zuhatagokba. Mert több is van. Amit mi ismerünk az a patkó alakú vízesés a Niagara Falls (ennek egyik vége már átér Kanadába), de amellett van még egy kicsit kisebb, cikk-cakkban futó, ezt American Falls-nak hívják, meg egy pár jelentéktelenebb (csak a nagyokhoz képest, magyar mértékkel mérve azok sem elhanyagolhatóak). Miután én ott álltam, ahol ezek a csodák voltak, csak oldalról láthattam őket, a teljes látványosság valóban Kanadáé. Na de a zuhatagok állandó moraja, illata, vízpárája. Mióta ott jártam, különösen felfigyelek, ha épp a TV-ben mutatják ezt a látványosságot, de még soha nem láttam akkora vízpára-függönyt egyetlen felvételen sem, amelyet akkor én ott, élőben. Nem akarok túlozni, de esküszöm 10 méter magasra is felszökött a zuhatag felett. Ennyi előnyöm származott az esőből, gondolom. Fantasztikus látvány volt, már amit láttam a kapucni alól. És mindeközben fáztam. Rászántam $2-t egy forró csokira, ami – már megszokhattam – túl édes volt. Bármilyen csokoládéval kapcsolatos dolgot ettem náluk, mind olyan émelygős volt számomra, akár a táblás csoki, akár a csokis péksütemények, vagy a kakaó. Persze, hogy az itt járt amerikai unokatestvéremnek nem ízlett a magyar édesség. Ők még azt is édesebben eszik, mint mi: mernek nagyot álmodni, a fene esne beléjük (azért szeretem őket, csak irigykedem és nem a csoki miatt).

Aztán gondoltam egy merészet, és $6-ért leereszkedtem az egyik vízesés tövéhez. Ez a „cave of the wind” program. Azzal kezdődik, hogy jegyvétel után kap az ember egy esőkabátot és egy posztó cipőt. Sokáig néztem a lábbelit és nem akartam elhinni, hogy ezt kell felvennem, de a többiek is ezt csinálták: viszonylag száraz, meleg cipőt, zoknit le; rögtön átázó posztót, hajszálvékony nylonkabátot fel. Mire a lifthez elértünk az ömlő esőben a tócsákon keresztül, tropára ázott a cipő, ennyi erővel mezitláb is szaladgálhattam volna a kb. +10 C fokban (nem találom a fok jelét a billentyűzeten). Még mindig nem hittem el, hogy így megyünk neki a zuhatagnak, de mire leért a lift minden kétségem elszállt: ha még nem voltam életemben felfázva, majd most. Túravezetőnk persze gumicsizmában és vastag gumi (?, mindenesetre vízhatlan) kabátban volt. Csapattársaim kizárólag japánok, akik híresek az eszméletlen mennyiségű fénykép-készítésről, még vezetőnk is kiakadt tőlük, hát még én, amikor fáztamban már a sírás határán álltam. Mert hogy kilépve a liftből egy direkt erre a célra épített lépcsőzeten, állványzaton jártuk körbe a zuhatagot, ami nem hiszem, hogy abban az órában több lehetett 5 C foknál. Ezt onnan tudom, mert volt olyan rész, ahol combig csapott át rajtunk. Azt nem mondtam, hogy az az elvileg bokáig érő nylonkabátka az első pillanatban a nyakunkba szaladt, később cafatokra szakadt a hatalmas szélben, és el ne felejtsem: az eső mindvégig kitartóan. Bár ez ott teljesen mindegy volt. Eltekintve az „apró” kellemetlenségektől, örülök, hogy nem hagytam ki, azért felemelő látvány volt a túlcsorduló energiától habzó, törtető víz erejét közvetlen közelről megérezni. Csak a hidegét szívesen kihagytam volna, de a kettő ott és akkor együtt járt. Visszatérve az öltözőbe, sokáig ültem a padon, hogy most mi lesz: a nadrágomból a fenekemig csavarni lehet a jeges vizet, és – ismerve a hajszálcsövesség jelenségét, tudtam, hogy csak idő kérdése és feljebb kúszik a nedvesség - másik nadrágom nincs (ha valaki arra jár, neki ne vágjon váltás alsóruházat nélkül!!! Én – mint aki csak a Ram-szakadékba megy kirándulni – több pár zoknit vittem, de eszembe nem jutott más.), az eső szakadatlan, az este 11-s buszindulás elérhetetlen messzeségben, és még az sem megoldás a vészesen közelgő felfázásra. És akkor eszembe jutottak az áldott amerikai mosdók: a legtöbbjében van kézszárító. Az elsőben találtam, kb másfél órát vett igénybe, míg az utolsó vastagabb varrást is megszárítottam nadrágomon, akkor már a dzsekimen, pulcsimon is. Mint akit kicseréltek vágtam neki a parknak.

Természetesen ez is tele van az elhagyhatatlan mókusokkal, én pedig az elhagyhatatlan magjaimmal. Bohóckodtam velük egy darabig fényképezni akaró turisták örömére. Sajnos épp én nem tudtam megörökíteni a csak ott látott fekete fajtát, dehát el lehet képzelni, hogy esőkabát, alatta hátizsák, annak a zsebében a gép, ne ázzon el, miközben minden tapad, ragad az esőtől, szememben a kapucni és az elázott hajam, egyik kezemben a mogyorós doboz, a másikkal próbálom az esőkabátot igazgatni, hogy ne úgy álljon már, hogy épp a frissen megszárított nadrágomra – mint egy csatornából – folyjék róla a víz. Mire előkaptam a gépet, már messze jártak: nem tudtam egyszerre etetni és fotózni is. Úgy általában kezdtem a hiszti határára kerülni úgy délután 3 tájban. Intéztem egy-két szót a teremtőhöz, jobb is hogy nem értették a többiek, bár szerintem mindenki illette őt aznap arrafelé egy-két „kedves” szóval.

Ekkor döntöttem úgy, hogy akkor most mozizok egy kicsit, amint a jegyet megvettem az időjárás pedig megelégelte az esőt. $2-ért George Pataki (mitől is voltam büszke a név hallatán?), New York Állam kormányzója mesélte el a park történetét kb. félórában. Pesszimizmusomban úgy gondoltam, pont erre a félórára állt el csak az eső, de nem. Csak kibekkeltem a végét! Miután semmi egyéb látványosság nem akadt – a hajó, ami közel vitt volna a zuhataghoz, sőt jó időban állítólag egészen alámegy, ezen az oldalon nem járt, az amúgy ingyenes sétabusz sem közlekedett – gondoltam megnézem azt a kanadai határt, hátha terem ott számomra babér. Nem termett, de legalább megpróbáltam.

Átmentem a másik oldalra, ahol kettőnket állítottak félre a tömegből: én voltam a no visa, a másik – mint később megtudtam Steve Philadelphiából – volt a no ID, ő csak otthon felejtette. Egyikőnk sem nyert. Én ugyan kaptam egy papírt, melyet csak le kellett volna bélyegeztetnem a határ innenső oldalán, és egy napra megkaptam volna a belépési engedélyt Kanadába, de az amerikai határőrök nem szerettek. Az én hibámból, hülyeséget csináltam. Mivel féltettem a fehér kártyámat, nem akartam kilépni USÁ-ból, ezért nem egészen a gyalogosok számára kijelölt úton keltem át a Rainbow hídon (hatalmas híd a két ország között a Niagara felett), és visszafelé ezt nehezményezték. Igazuk volt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy életem további részét a hídon töltöm, mert egyik ország sem enged be, de megkegyelmezett rajtam a 3 méter magas 200 kilós fehér pasas, aki cirka 10 percet üvöltözött velem. Azt hiszem itt olvastam a fórumon valaki tollából, hogy Amerikában nem sok kötelező szabály van, de azt szigorúan kéretik betartani, mert ha nem, úgy vágnak ki az országból, hogy nyekkenni sem lesz idő. Hát ennek szele megérintett. Ha az volt a pasi szándéka, hogy rám ijesszen, jelentem sikerrel járt. Úgyhogy a továbbiakban szó sem volt semmiféle pecsételésről, örültem, hogy megúsztam annyival: no more. Az vigasztalt csak, hogy előrelátó voltam, és csináltam két fényképet a másik oldalról, éreztem én, hogy sáros vagyok, nem fognak engem még egyszer oda visszaengedni.

Viszont ennek köszönhettem Steve-t. A fények felgyulladásáig (este 9.) együtt töltöttük az időt sétálgatva a parkban, de Ő nem volt hajlandó megnézni azt a – szerinte - elképesztő baromságot, mikor teljesen természetellenesre pingálják a környéket laserfényekkel, pedig addigra már egész szép naplementében volt részünk. Hát szó se róla, tényleg elég kiábrándító. De ezt csak úgy tudhattam meg, ha megnézem. Csodaszép az a Niagara a maga valóságában, nem kell belőle bazári majmot csinálni, nincs rá szükség.

Van a Brooklyn Múzeumban egy festmény róla, pont úgy ábrázolja a jelenséget, mint, ahogy én láttam, sőt nekem is van egy hasonló fényképem. Sajnos nem jegyeztem meg a festő nevét, de arra emlékszem, hogy 1876-1880 között festette. Sokáig álltam a kép előtt. Akkor jutott el a tudatomig, hogy mit is láttam: ez az ember több mint 100 évvel ezelőtt ugyanazt látta, amit én egy pár napja és valószínűleg sokan sokáig fogják még pont ugyanazt a természeti jelenséget látni. Állandóan változó világunkban egy kicsit megérintett az állandóság, az örökkévalóság, a nyugalom, vagy valami ilyesmi érzések. Eső ide vagy oda, nekem ezt adta a Niagara: ha a fényképeket nézem, mindig elmosolyodom és megnyugszom.