Fékezek és bár lassan haladok, az autó 10 métert csúszik - hiába látszott száraznak, itt-ott jeges.
Kiszállunk és eláll a szavunk. A mammutfenyő alsó átmérője akkora mint az autó - pedig egy minibuszról van szó, a teteje a magasságba vész - van vagy 60-70 méteres.
Visszaülünk, megyünk tovább, és ide-oda kapkodjuk a fejünket - sorba jönnek a sequoiák az út mentén. Az út egyre jegesebb, de a GPS mutatja, hogy az igazi cél már nincs messze - nem fordulok vissza.
Végül megjelenik a parkoló, kiszállunk. Megkérkeztünk az Óriások erdejébe (Giant's forest). Körös-körül ezeréves sequoiák, lenyűgöző mérettel.
A gyalogút aszfaltos, de 1 cm jégréteg fedi. Egymásba kapaszkodunk, és óvatosan csoszogunk előre - lépcsők vannak, és kisebb lejtők, nem könnyű terep.
Átmegyünk egy kidőlt sequoián, amibe alagutat vájtak - elképesztő méretek. Majd megyünk előre, és előre, és végül meglátjuk ŐT.
A tudósok szerint 2300-2700 éves, és majdnem 90 méter magas. A világ legnagyobb élőlénye. És a balga emberek, akik még rongyokba burkolózva ugráltak európában amikor ez a fa még csemete volt, egy jelentéktelen tábornok, Sherman után nevezték el.
Elképesztő méretű. Nem tudok betelni a látvánnyal.
Átmászok a korláton, és ráteszem a kezem. Magamban megdícsérem, és további hosszú életet kívánok Neki. Nézem a kérgén futó repedéseket, amely alatt fekete, elszenesedett kéregréteg látszik ki - nyilván több tüzet is átélt a majd' 2500 éves élete alatt.
Bármennyire is maradnék, mennünk kell tovább.
Az autóba ülve felteszem a kérdést, merre tovább. Ha visszafelé megyünk, időveszteség. Ha tovább megyünk, lehet hogy sokkal rosszabb lesz az út, és ott ragadunk. A döntés, hogy menjünk, aztán majd meglátjuk.
Elindulunk észak felé, az út szerencsére lejt - a hőmérséklet viszont marad 29 fahrenheit.
Az út egyre rosszabb, már nem csak jeges, helyenként hóbordás - körben másfél méter magas hófal. Gyönyörű a táj, de én nem élvezem, a vezetésre koncentrálok, hogy meg ne csússzunk, és magamban hómentes útért imádkozok. Szembe sok terepjáró jön, közöttük egy-egy személyautó is, hólánc nélkül - ha ők feljöttek, mi is le fogunk tudni menni.
Ha lassan is, de eltűnik a hó az útról és kiérünk a nemzeti parkból, átérünk a Kings Canyon nemzeti parkba - csak egy rövid úton átvágunk rajta.

Annyit tudok róla, hogy hetekig túrázhatnánk benne, de erre sajnos nincs idő.
Az út kanyarog lefelé, szép, felduzzasztott tavak, és gyönyörű legelők következnek, majd leérünk a Central Valleybe és jönnek a narancsfák és szőlőültetvények. Egy eperültetvény mellett (éppen szedik az epret) megállunk, és veszünk egy-egy jó nagy dobozzal. Az eper óriási és édes.
Rövid időre az autópályára térünk a Yosemite nemzeti park felé, de csakhamar elfogy a pálya, és maradnak a kacskaringós országutak.
Hosszú-hosszú legelős terület, majd dimbes-dombossá válik, és jön az erdő, majd újabb fenyvesek, és újabb hófoltok. Már éppen kezdenék aggódni, de itt jóval melegebb van - 45 fahrenheit felett.

Időnként megállunk, rövidujjúban dobunk pár hógolyót és élvezzük a kilátást.
Aztán az út ereszkedni kezd és egy több kilométer hosszú alagútba érünk. Az alagút végén kilátópont, a parkoló tele autókkal. Amikor kiszállunk, megértjük miért: a Yosemite völgy talán legszebb panorámája.

A bal oldalon látszik a világ legnagyobb gránittömbje, a függőleges falú, 910 méter magas El Capitan. Távolabb, a völgy vége felé az ugyancsak függőleges falú Half Dome, a félkupola. Jobb oldalon ugyancsak meredek szakadékok, és a csodálatos Bridalveil vízesés.
Az út a völgy aljáig ereszkedik. Látszik, hogy hétvége van, a völgy tele van autókkal - a Bridalveil vízesésnél a parkolótól több száz méterre kell parkolni.
A völgyben fenyőfák és egyéb fák mindenütt, százfelé csobognak a patakok. A vízeséshez nem hosszú az odavezető út, és nem is meredek - de sebes, sziklákkal teli patak robog el onnan. Közelebb érve már megcsapja az arcunkat a vízpermet, a fényképezőgépet is csak egy pillanatra merem elővenni. A látvány csodálatos - több száz méter magasból hullik alá a víz és robajlik a sziklákra, közben óriási vízpermet-felhőket képez.
Az autó közelében még keresek egy tisztást a fák között és az emberektől távol, csak egy jó fénykép kedvéért az El Capitanról. Ez a sziklamászók Mekkája, a mai, jól kiépített mászóútvonalakon két napig tart a megmászása, menet közben függő sátrakban alszanak.

A magas hegyek miatt a GPS többször is elveszti a jelet. Ráadásul több útvonal is le van zárva. Megpróbálunk eljutni a völgy végéig, de mindenütt útlezárások, körbe pedig a meredek hegyek.
Egy parkolónál tábla: feketemedve veszély - a medvék gyakran betörnek az elhagyott autókba, kaját keresnek. Átautózunk a völgy északi oldalára - a völgy szélessége mindössze 1-2 kilométer, de az aszfaltutak valóságos labirintusa van ott, főleg az útlezárásokkal. Megnézzük kívülről azt a szállodát, amelyiknek a belsejében forgatták a Ragyogást. Megállni képtelenség, még az út mellett is parkolnak.
Kicsit délebbre, a Yosemite vízesés közelében nehezen, de találunk parkolót.
A Yosemite vízesés az USA legmagasabb vízesése, három részből áll. Az alsó vízesés szakaszhoz 10 perces sétával oda lehet érni, széles aszfalt-gyalogút vezet fel. A víz ugyancsak sziklákra zuhog, és talán pont innen ered a Merced river - egy sebes folyású folyó robog el a hegy lábától. A tömeg viszont elképesztő - az emberek szinte verekednek egy jó fénykép pozícióért.
A program szerint már csak 1 óránk van, nekiindulunk a vízesés túrának.
Na nem azért, hogy megmásszuk, tudjuk jól, hogy ez egész napos túra, mindössze reménykedünk, hogy feljebb érve tudunk egy pár jó fotót csinálni a völgyről.
Az út azonban végig fák közöt vezet egy gyalogszerpentinen. Már vagy a negyvenedik szerpentinkanyart tesszük meg, de még nem akar kiérni a fák közül. Megállítunk egy szembejövőt, azt mondja fél óra séta és lesz egy jó kilátó. Ennyi időnk nincs.
Letérünk az útról, kimászunk egy sziklára és magunkba szívjuk a látványt.
Derült éggel indultunk a völgybe lépéskor, mostanra a Half Dome már felhőbe burkolózik.
Visszasietünk a kocsihoz, és elindulunk a völgyből kifelé. Még mindig nagy a forgalom, lassan haladunk.
Kifelé menet még megállunk egy az út alatt átrobogó vízesés kedvéért, de hamar megyünk tovább. Lassan elhagyjuk az erdős hegyeket, egy kopár hegyoldalban vezető útra érünk, talán száz hajtűkanyarral. A mélyben kék vízű tó. Egy ilyen fárasztó nap után a kanyarokat már mindenki megszenvedi.
Aztán a hegyek ellaposodnak, jönnek a legelők, a marhák, végül a central valley síkvidéke és a gyümölcsültetvények.
Modesto, a szálláshelyünk felé közeledve a GPS keskeny, farmok között haladó utakra irányít. Marhák, majd meglepetésünkre lámák vannak a kerítés túloldalán. Az egyik kis út a másikba torkollik, végre beérünk egy településszerű helyre - ez már Modesto. Megállunk egy bevásárlóközpontnál - a szendvics-alapanyag készletünk feltöltésre szorul - majd útba ejtünk egy In'n'out burgert, ahol megint egy double-double szendvicset eszek.
Már sötétben keressük a szállást, ami ezúttal a főútról jóval beljebb van, több parkolón keresztül közelíthető csak meg. Kívülről lerobbantnak tűnik, még rosszabb mint az elhelyezkedése, belülről viszont első osztályú.
Gyorsan fürdőruhát húzok, és kisétálok a motel által közrezárt térre - itt van a medence és a jacuzzi. Mezítláb persze hideg a kő - hiába Kalifornia, este már csak 18 fok körül van, viszont a jacuzzi vize vagy 45 fokos, eleinte kényelmetlenül forró - de kitűnő zárás egy nagyon fárasztó nap végére.




10. nap
A következő két nap San Francisco-é, és mivel mi minél többet szeretnénk látni a városból, napfelkeltekor indulunk.
Modesto-ból Frisco-ig széles autópályák visznek, csak azért kell koncentrálni a GPS-re, mert vagy 6-7 különféle autópályát váltunk amíg odaérünk.
Az ég gyönyörű, tiszta, bár a Central Valley nyugati felén, a hegyek felhőbe burkolóznak.
Ahogy telik az idő, kiderül, hogy az autópálya egyenesen a felhők belseje felé vezet minket. Az ültetvényeket zöld legelőkkel borított dombok váltják fel, de a dombok felett vastag felhők - már kezdek lemondani arról, hogy napsütésben látogatjuk meg San Francisco-t.
De ahogy a hegyeken áthaladunk, a felhők eltűnnek, ismét kék az ég.
Még nagyon messze vagyunk a várostól, de az autópálya mellett már feltűnnek a helyi érdekű vasút várói.
Majd szép kertvárosok, pár irodaház, egy óriási autópálya csomópont, és megpillantjuk a nyugati oldalon a San Franciscoi öblöt. Az autópálya északra, tart és a 10 mérföldes úton két rendőrautót is látunk, ahogy éppen lekapcsol egy gyorshajtót.
A GPS egy új autópálya szakaszra irányít minket, az Öböl-híd felé. A 6 sávos autópálya vagy 16 sávossá osztódik ahogy a fizetőkapukhoz közeledünk, és készpénzzel fizetem ki a pár dolláros hídpénzt.
Egy rövid hídszakaszon haladunk át, majd egy kis szigetre érünk, ahol az autópálya alagútba lép, és az alagút túloldalán kezdődik talán a legnagyobb híd, amin valaha is jártam.
6 sáv hömpölyög egy irányba, szembejövő sáv nincs - ők az alattunk lévő szinten közlekednek. Gyönyörű a kilátás - előttünk San Francisco üzleti negyede, jobbra az öböl az Alcatrazzal és a Golden Gate-tel. A híd ezen szakasza majdnem 3 kilométer.
A GPS a híd után azonnal leterel az autópályáról, és mindössze 2-3 kereszteződés a SoMa negyedben és már meg is érkezünk a szállodánkhoz, a Good hotelhez. Egyszerű, modern stílusú szálloda - inkább fapados mint jó.
Korán van még becsekkolni, alig múlt 9 óra, de kifizetjük a 22 (!) dollárt az egy napi parkolásért.
Térképeket szerzünk, orientálódunk és nekiindulunk a városnak.
A hotel jó helyen van, közel a belvároshoz, de körülötte, és a belvároson átmenő egyik közeli főutcán, a Market streeten sok a csöves és a gyanús külsejű egyén. A csövesek már messziről bűzlenek, próbáljuk kerülni őket.
Délnyugatnak vesszük az irányt, egy mini-piacon (ami bűzlik a haltól) átvágva a városháza térre érünk. Gyönyörű tér, Capitolium-hoz nagyon hasonló épülettel. Megkerüljük, megnézzük a városháza körüli nevezetességeket - különféle múzeum és színház épületek, majd a Market Streeten a belváros felé haladva elérjük a legközelebbi kábelkocsi-állomást.
Már nagy a tömeg, vagy százan várnak a sorukra, ezért inkább gyalog megyünk. A közeli, virágos Union square-en sok siestázó embert találunk, bár vannak sokan festők, és jegyzetüket bújó tanulók is.
Csak két utcasarok, és megpillantjuk a Chinatown bejáratát, egy óriási kínai kaput. Azon túl rengeteg kínai, még több turista, és lampionokkal díszített utca.
A boltokban tipikus kínai áru - legyezők, lampionok, szobrok, ajándéktárgyak - nem kínai ruha-tömegáru.
A kínai negyed terein csoportok tartanak délelőtti thai-chi edzést, és gyanúsan a magyarországi viszonyokra emlékeztető sorbanállás egy ponton - nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy itt is alkalmi munkaerő felvétel folyik.
2-3 percnyi gyaloglásra innen meglátogatjuk a kötelező látványosságot, a piramis torony tömbjét.
A piramis toronytól megcélozzuk a legközelebbi dombot. A tetején a Coit tower kilátó van, ide igyekszünk, de a meredek, kis utcák eltakarják előlünk az utat. 2-3 szintes keskeny, összeépült lakások szegélyezik a meredek utcákat, helyenként ugyancsak meredek, de gyönyörű virágos, bokros park választja el őket.
A toronyig könnyű a feljutás, a toronyba viszont csak lift visz. Perceket állunk sorba a jegyért, nagy a tömeg. A liftbe mégis csak ketten lépünk - a liftkezelő hitetlenkedve néz ki az előtérbe - de sehol senki.
A torony tetejéről körpanoráma nyílik belső San Franciscora. Keletre a pénzügyi negyed, a toronyházakkal, délre a Nob hill dombja és lakásai, nyugatra a Golden gate és a parkok, északra pedig a kikötő. Ragyogó a napsütés.
Lemegyünk a toronyból és a dombról, nyugat felé indulunk a Lombard streeten. Az utca felső vége nagyon híres, és filmekből is ismerős - szűk szerpentin vezet le rajta. Izzasztó, ahogy megmásszuk a dombot - a nap melegen süt, az autók a meredek utcákon szinte 45 fokos szögben dőlve parkolnak.
A Lombard street tetején már jár a Cable car, de inkább gyalog megyünk le a kikötőig - nagyon éhesek vagyunk, elszántan keresünk valami harapnivalót.
A kikötőbe érve - ez a Fisherman's wharf - számos olasz és sea food éttermet látunk, de mi nem akarunk ezzel időt tölteni, gyorskaját keresünk. Felcsillan a remény egy In'n'out burger formájában, de sajnos húsvét vasárnap pont zárva van. Mellette egy ismeretlen gyorsétterem, amikor bemegyünk, forrónadrágos, csinos lányok fogadnak. Csak étlapot kérünk, de az áraktól azonnal menekülünk. Végül egy utcával arrébb egy koreai kinézetű embernél veszünk két hot dogot.
Folytatjuk az utat a kikötő mentén, gyönyörködünk az óriási albatroszokban és messzire kerüljük a kínai sea food lerakatokat. A 39-es móló közel van - helyi nevezetesség a maga sétáló- és bevásárlóutcájával. A móló nyugati felén 20-25 úszó ponton van, amin oroszlánfókák sütkéreznek és élik a társas életüket, mindössze 5-10 méterre a mólótól. A mólón pedig az emberek szórakoztatására pár pad van letéve, hogy gyönyörködhessenek az állatokban.
Van min. Az oroszlánfókák ki-be ugrálnak a vízbe, esetenként átugrálnak alvó társaikon, amire nagy hörgés, ugatás, esetleg kisebb harapások a válasz.
A 39-es móló végéről jól látszik a közeli Alcatraz, a sétálóutcán pedig élő gyöngykagylókat árulnak - a vevő választhat kagylót, helyben felfeszítik a héját, a bent lévő gyöngyöt pedig hordható ékszerré alakítják.
Tovább sétálunk a kikötő mellett vissza, a pénzügyi negyed felé, de a kikötő itt már az unalmasabb képét mutatja. Mellette viszont szép, pálmafás út halad, olyan öreg villamosokkal, amik korban simán verik a régi budapesti társaikat is. A part menti sétát a gyönyörű kompépület mellett fejezzük be, és egy kicsit benézünk a jelenleg vásárcsarnokként üzemelő épületbe.
Innen a Market streettel párhuzamosan megyünk tovább, eleinte a pénzügyi negyed magas toronyházai között, majd a Union square után egyre inkább külvárosias, már-már gettó jellegű házak között - tűzlétrák, kopott falak, dísztelen épületek. A gettósodás az embereken is látszik, egyre több a hippi külsejű, vagy csak egyszerűen igénytelenül öltözködő, vagy félnótásnak kinéző ember az utcán.
Amint a nyugati irányban fekvő utcák emelkedni kezdenek, mi is arra fordulunk, és megküzdve az emelkedőkkel felkapaszkodunk a Nob hillre, a belváros legmagasabb dombjára. Tetején egy a Notre Dam-i székesegyház mintájára épült templom uralkodik.
Sötétedik, a szállásunk felé vesszük az irányt, hogy még az éjszaka előtt túljussunk a környékünkön hemzsegő csövesek territóriumán.




11. nap
Napfelkelte után autóba ülünk, a napi cél az útikönyvek által ajánlott 49 mérföldes San Francisco-i látványútvonal végigautózása, több megállóval.
Az útvonalra a Market streeten lépünk rá, ahol azonnal bajban vagyok, nem tudom eldönteni, hogy személyautóként nekem a biciklisávval jelölt útsávon, vagy a buszsávval jelölt útsávon, vagy egyszerűen csak a villamos síneken kell közlekednem. Szerencsére rendőr nem jön, a többi közlekedő pedig nem dudál - miért is tennék, ez itt Amerika, nem Budapest.
Az útvonal eleinte a tegnap bejárt helyeket látogatja - a városházát, a china town-t, a piramis tornyot, tesz egy kört a Coit tower körül, majd letérünk róla, csak hogy mi is legurulhassunk a Lombard street szerpentinjén. Szép San Francisco-i utcák jönnek, történetükről nem tudunk semmit. Majd az útvonal a yachtkikötő felé veszi az irányt - itt sok ingyenes parkolóhelyet találunk, ezért lerakjuk az autót.
Hosszú, élvezetes sétát teszünk a kikötőben, csodáljuk a kikötő előtti milliódolláros lakásokat - függönyök nincsenek, így szemügyre vehetjük a benti antik bútorokat, és irigyelhetjük a csodálatos kilátásukat az öbölre.
Elérjük a Golden Gate-nek is otthont adó Presidio parkot, és célba vesszük a gyönyörű, oszlopcsarnokos Palace of Fine Arts-ot, vagyis a helyi szépművészeti múzeumot. A helyet már jól ismertük a Szikla c. filmből, élőben persze sokkal szebb. Sajnos zárva van, és fel is újítják, így a parkban nem tudunk sétálni, marad a látvány kintről, a tó irányából.
Visszasétálunk az autóig, de ezúttal nem a part felé, hanem a házak közé vesszük az irányt.
Takaros, és továbbra is a millió dollárt meghaladó házak vesznek körül. Szobor formára nyírt bokrok, megszámlálhatatlan virág és virágzó bokor, fa. A verandák előtt nylonba csomagolva a friss újság - a tulajdonos még nem kelt fel. Az utca névtábla nem csak az utcasarki kandelláberre van felerősítve, de bele van marva az utcasarki járdákba is.
Autóba ülünk, több mérföldet autózunk a Presidio parkban, mire elérjük a Golden Gate hidat. Természetesen felmegyünk rá, és gyönyörködünk a kissé párába vesző downtownban. A híd maga óriási, és ha belegondolunk, hogy a múlt század első felében készült, méginkább tiszteletre méltó a teljesítmény.
Autó, rövid autózás, és a híd nyugati oldalán, a nyílt óceán felöli strand mellett leparkolunk. Kis időre lesétálunk a strandra, leterítjük a törölközőket és sziesztázunk egyet. Ez a gyönyörű strand (a Bakers beach) híd-felőli vége egyébként nudista strand. Az idő lehetőséget sem ad fürdőzésre - a hőmérséklet 20 fok körül van, de az óceán felől fújó szél kifejezetten hűvössé teszi a levegőt, az emberek sétálnak, kutyát sétáltatnak.
Tovább autózunk a 49 mérföldes látványúton. A Presidio mellett még több millió dolláros ingatlanokat látunk, óceáni kilátással, majd az út csakhamar a Golden Gate parkba fordul, ami neve ellenére már elég messze van a hídtól. A park óriási, és szinte sehol sem lehet benne látni a 49 mérföldes útvonalat jelző táblákat - magunkra vagyunk utalva.
Megnézzük autóból a virágarborétumot, majd sétálunk egyet egy tavacska körül, ami tele van ismeretlen fajtájú teknőcökkel, ludakkal, valamint ismeretlen madarak énekelnek a bokrokból. Kicsivel arrébb egy csodálatos japán kert van virágokkal, aranyhalakkal, pagodákkal, de fizetni kellene, így most csak kívülről nézzük meg, és tovább sétálunk az arborétumba. Épp csak a kaliforniai növényarborétumhoz van egy kis időnk, rácsodálkozunk egy sequoia fára (persze még fiatal) és végignézzük a kaliforniai rétek növényeit, virágait.
Újra autó, és tovább dél felé - a látványútvonal a tengerpartra vezet - széles, homokos tengerpart, akárcsak Los Angelesben, de sokkal kevésbé beépült, és sokkal jobban szeparált - homokdűnék választják le a partot a forgalmas úttól és a kertvárosoktól.
A GPS végre bevásárlóközpontot talál a közelben egy lakótelepies környezetben, én pedig kihasználom az alkalmat és meglátogatok egy Burger Kinget. A gyorsétterem előtt egy hippi külsejű nő csak pár centet kér a menüjéhez - tőlem ugyan nem. Megveszem a dupla whopper menümet, és megdöbbenve látom, hogy itt még tripla whoppert is lehet venni (amúgy is óriási hamburger, de a tripla az három húspogácsát jelent). Ismételten, mint minden amerikai utam során megállapítom, hogy a magyarok genetikailag képtelenek jó hamburgert csinálni, mert ez a hamburger sokkal finomabb, majd megállapítom, hogy itt a krumpli is máshogy nőhet, mert annak is más az íze.
Autó, tovább délre a látványútvonalon. Megkerülünk egy most már jelentéktelennek tűnő tavat, majd kapaszkodni kezdünk egy hegyre, a Twin peaks (Ikercsúcsok) felé. Ezek San Francisco legmagasabb csúcsai, tetejükről fantasztikus kilátás nyílik az egész városra. De az erős szél hamar lezavar innen minket.
Autó, majd hosszas autózás a pálmafás, kertvárosias, dimbes-dombos San Francisco-i utakon a szállásunk irányába. Egy karambol ugyan leterel az útról, de ezzel együtt, és a számtalan, szinkronizálatlan rendőrlámpa ellenére is fél órán belül a szállásra érkezünk.
Barátaink pihenni mennek, mi ketten viszont egy igazi San Francisco-i olasz konyhára vágyunk, nekiindulunk felkeresni a Little Italy-t. Gyalog megyünk, és kicsivel túl a kínai negyeden, a pénzügyi központ mellett rátalálunk a San Franciscoiak szerint kötelező olasz étteremre, a Stinking Rose-ra (büdös rózsa). Hogy miért "büdös", az egyértelmű, minden ételükhöz fokhagymát használnak.
A vendéglő dekorációja kellemes, vöröses tapéta, parafadugókból álló térelválasztó függönyök, caraffa borospalackokból álló egyéb dekoráció, a falakon pedig a számos híresség fényképe, akik felkeresték már az éttermet, pl. Diana hercegnő és sok hollywoodi híresség.
Vacsorára levest, és olasz tésztát eszünk, vörös bor kísérettel, majd elsétálunk a szállásunkig. Ennyi volt San Francisco.



12. nap
Hajnalban, még sötétben indulunk, hogy biztosan kijussunk San Franciscoból még a forgalom beindulása előtt. Széles autópályákon kanyargunk, a sötét miatt a tájból nem sokat látni, de nagyon hamar (sokkal hamarabb, mint várnánk) tengerparti, kisvárosias környezetbe kerülünk. Gyors kávévásárlás egy hajnalban is nyitvatartó Starbucks-ban, majd átautózunk egy minden bizonnyal lélegzetelállító hegyes óceánparti részen - Half Moon Bay környékén - de még csak a hold világítja meg az óceán hullámainak tajtékát.
A hegyes részen túljutva felkelő nap gyönyörű óceánpartokat világít meg: a part mentén meredek homokkő falból csiszoltak a hullámok különféle formákat az évmilliók alatt. Egy helyen az erős szél kisebb homokdűnét hordott az útra - ki kell kerülni, a kerülés közben lehet hallani, ahogy homok záporozik az autóra.
A Bonny Doon tengerpartot keresem - persze most sem fürdési szándékkal, a levegő lehet vagy 18 fokos és szinte viharos a tengeri szél - az internetes beszámolók szerint ez az egyik legszebb tengerpart a környéken. Sajnos megtalálni nem könnyű, így egyszer csak a hétköznap reggeli életét élő Santa Cruzban találjuk magunkat. Ha már itt vagyunk, reggelit keresünk és egy McDonaldsnál kötünk ki.
A városkában egyre növekszik a forgalom: autók és a jól ismert sárga iskolabuszok mindenfelé.
Visszaindulunk északi irányba, és csakhamar megtaláljuk Bonny Doon-t, egy vasúti töltésen és magas homokfalon kell átmászni, hogy elérjük. Bonny Doonon az erózió a 20 méter magas, függőleges homokkő falból egy kedves öblöt alakított ki, ahol a hullámok egy kicsit jobban szétterülnek. A szél továbbra is heves, így napozásról szó sem lehet, a homoktól óvva esszük meg a nemrég vásárolt reggelinket.
Autóba ülünk, és Santa Cruz északi részén lemegyünk a tengerparta, a Natural Bridges nemzeti parkhoz. Itt függőleges sziklafalak alkotják a partot, és nem is régen még több természetes sziklaív sorakozott a part mentén, mára azonban mind ledőlt - önálló sziklatornyok állnak csak az óceánban, menedékhelyet adva több tucat pelikánnak. A parti sziklafalak tetejét vastag, húsos levelű, virágzó pozsgások borítják. A part mentén takaros, és minden bizonnyal igen drága házak, nyírt gyeppel, medencékkel.
Tovább autózunk délre, az út egy kicsit eltávolodik az óceánparttól, és gyümölcs- és zöldségültetvények veszik körbe az autópályát. Egy óriási "fresh strawberry" (friss eper) feliratnál gyorsan félreállunk egy kisebb boltnál, az épületet körös-körül eperföldek veszik körbe, több helyen emberek hajlongva szedik a gyümölcsöt. A boltban csinos lányok dobozolják az epret.
Veszünk egy több kilós kartondobozzal - szinte már láda - 7-8 dollárba kerül, de ilyen óriási és édes eperért bőven megéri.
Monterey közelében némi tanakodás támad - az útikönyvek szerint Monterey óriási hínárakváriuma megér egy látogatást, de nekünk 16:30-ra belépőnk van a Hearst kastélyba. Igaz a táv nem veszélyes, de még útba kell ejtenünk a kanyargós Big Sur-t, ahol több megállót is tervezünk. Végül úgy döntünk, kihagyjuk Montereyt.
A város után nem sokkal az út ismét a tengerparton vezet, előttünk pedig már látszanak a Big Sur nemzetipark hegyei - helyenként 2000 méteres hegyek futnak egészen az óceánig.
A tengerparton kanyarogva, helyenként viaduktokon átszelve az óceánba futó folyók völgyeit hamarosan egy völgybe érünk. Rövid technikai szünetet engedünk magunknak a Big Sur River Inn-nél, majd egy percre lesétálunk a fogadó hátsó kerjébe. Szép kiülős terasz, medencével, a kert aljában a kaliforniai fenyők között gyors folyású patak - a Big Sur River.
Tovább haladunk, az út csak kanyarog az óceánparton, néha 20-30 méteres, néha 200-300 méteres magasságban. Sok kilátópontnál állunk meg, de a szél mindig hamar visszakerget az autóba.
Dél környékén érünk el a Nephente café-hoz, ahol megállunk ebédelni. Az étteremhez még meg kell mászni pár tucat lépcsőt, végül felérünk a Big Sur talán legszebb fekvésű vendéglátóhelyére. Üvegezett falú étterem, előtte gázégőkkel fűtött terasz, fantasztikus panorámával: óceán és zöld hegyek.
Egy méregdrága (vagy 10 dollár) körüli szendvicset eszek, mellé babsalátával és egy rózsaszín limonádéval (mennyei). Az ebédet egy eredeti amerikai almás pitével, mellé vanilia fagylalttal zárom. Ettem már párszor autentikus amerikai almás pitét, de ez mind közül a legjobb, ezzel feleségem is egyetért. Még a 8 dolláros árát is megéri.

Pár mérfölddel délebbre megérkezünk a Julia Pfeiffer State Burns parkba, lerakjuk az autót és kisétálunk a szirtekhez, hogy megnézzük a McWay vízesést - keskeny patak zuhog le a 20 méter magas szikláról egyenesen le a homokos strandra. Elindulunk, hogy lesétáljunk a partig, de a szél a folyamatos napsütés ellenére is egyre viharosabbá válik, és az útmenti fákról ágak szakadnak le és esnek le mellettünk. A szél időnként majdnem felemel, az időjárás nem alkalmas arra, hogy keskeny, sziklába vájt sétautakon járkáljunk.
Miután autóba ülünk, egy nagyobb ág pont az autó tetején landol - eshetett volna a fejünkre is, szerencsére az autó nem sérül meg.
Ismét hegyre fel, hegyről le, kacskaringózás az óceánparton, majd lassan magunk mögött hagyjuk a hegyes Big Sur-t, a hegyek a parttól beljebb húzódnak, a part mentén 2-3 méter magas löszfalak, azokon túl kilométer hosszú homokos tengerpartok. A part és a hegyek között zöld legelők, sok tehénnel.
San Simeon előtt egyszer csak megpillantom amit nagyon keresek, egy patak torkolatnál 4-5 elefántfóka pihen. Félreállok egy fotóért, de nincs hely az út mellett, így tovább kell menni. De hamarosan elérjük Piedras Blancast, ami az elefántfókák legnépesebb csapatának tartózkodási helye, és itt leállunk.
Táblák hirdetik, hogy vigyázzunk az állatokra, ne molesztáljuk őket, és ezt mindenki be is tartja. A parkolón túl északra és délre kerítéssel védett tengerpart, a parti homokfövenyen több száz, vagy talán több ezer elefántfóka - főként nőstények és kicsinyeik - összebújva, egyetlen szőnyegként hevernek. Órákat töltenénk el itt, de a szél továbbra is viharos, ráadásul az elefántfókák előszeretettel lapátolnak magukra homokot - ezt a homokot a szél felkapja, és egyenesen a szemünkbe repíti.
Autóba ülünk és némi tanakodás után elindulunk a Hearst kastély irányába - majd' egy órával korábban érkeztünk de minden bizonnyal megoldható.
A kastély birtokán, még a hegyek lábánál a látogatóközpont óriási parkolójában hagyjuk az autót. A látogatóközpontban az internetes jegyem alapján kiadják a jegyeinket, majd buszra szállunk.
A kastély és a birtok az újságkiadásból dollár-milliárdossá lett, és az 50-es években elhúnyt William Hurst tulajdona volt haláláig, majd a család az államnak adományozta.
A birtok mintegy 1000 négyzetkilométeres, bele tartozik jópár óriási hegy, és rengeteg legelő. Teljesen körbe van kerítve, hogy Mr. Hearst állatkerje ne tudjon meglógni - a birtokon ma is egy tucat zebra és sok más egzotikus állat él, szabadon. Az állatkert ragadozóit (jegesmedvéket, oroszlánokat, miegymást) Hearst halála után különféle kaliforniai állatkerteknek adományozták.
A kastély egy jó 500 méter magas domb (hegy) tetején fekszik, gyönyörű panorámával az óceánra és a környező hegyekre, lankákra. A busznak kb 15 percébe telik, hogy megmássza a magaslatokat, több szerpentinen haladunk felfelé, mígnem elérjük a hegytető fél négyzetkilométeres parkjainak határát.
A kastély ámulatba ejtő, elég ha az összesen 1000 négyzetmétert meghaladó három, különféle stílusban épült vendégházat tekintjük, melyek tele vannak az első világháború után európából vásárolt régiségekkel (festmények, szobrok, márvány épületelemek, antik bútorok). De a gyönyörű kilátással rendelkező, fűtött Neptun medence, és a szobrokkal, virágokkal és narancsfákkal teli parkok és terek (akár a római fórumok) is sejtetik, hogy mi vár ránk a kastélyban.
Maga a kastély, Mr. Hurst lakhelye egy kéttornyos épület, gótikus kétszintes hallal (óriás kandallóval), a középkori lovagtermek hangulatát idéző ebédlővel, billiárdszobával.
A kastély moziterme nagyobb mint a legtöbb budapesti régi belvárosi mozié, megnézhetünk egy rövid filmet Mr. Hurst hétköznapjairól.
A kastély szintje alatti 4 méter mély belső úszómedence, az aranyozott kerámia burkolatával szinte már meg sem lep.
A gazdagság eddig elképzelhetetlen mértékétől lenyűgözve szállunk vissza a buszra, majd szállunk autóba a hegy lábánál. Szálláshelyünk, San Simeon csak pár mérföld.
Elfoglaljuk a szállásunkat, pihenünk egyet a Silver Surf Motel szinte forró jacuzzijában, majd körülnézünk a környéken.
San Simeon maga egy régi spanyol település - kb 6 házzal és egy monostorral, tőlünk északra van. Ahol mi vagyunk, az egy út menti kis motelegyüttes: 4-5 motellel, ugyanennyi étteremmel és pár vegyesbolttal. Gondolunk egyet, és az egyik vegyesboltban veszünk egy 2 decis Jack Danielst (papírzacskóban adják), majd lesétálunk a partra. Továbbra is fúj a szél, a nap pedig már lement, így kifejezetten jól esik a szíverősítő ital, majd elsétálunk a Manta Rey seafood étteremig.
Elegáns étterem, hajóablak-szerű kör alakú ablakokkal és igényes ételekkel. Én végre egy isteni, közepesen átsütött steaket eszem, feleségem pedig hasonló minőségű halat választ, mellé kaliforniai bort iszunk. Tökéletes lezárása egy fárasztó napnak.

13. nap
Napfelkelte körül indulunk tovább délnek, ma este már ismét Los Angelesben alszunk.
Pár mérfölddel elindulásunk után, óriási hegyet, vagy sziklát (Moro Rock) látunk az óceánban a pirkadat fényeiben és a tengeri párában, ami - mint utólag megtudom - egy kialudt vulkán. Amikor letérünk felé, kiderül, hogy egy félsziget végén van. Aki már járt ott, azt leginkább Gibraltárra emlékezteti.
Séta ezúttal nincs - hosszú út áll még előttünk, de ha már letértünk az útról, keresünk egy Albertson's-t a bevásárláshoz, majd robogunk tovább.

Az út keresztül vezet San Luis Obispo-n (a helyiek csak SLO-nak hívják), és mi meg is akarunk állni itt egy kicsit. A városka a régi spanyol belváros és a modern amerikai kertvárosok keveréke - széles utcák, pálmafákkal. A belvárosban számos egyházi iskola, múzeumok, és persze a misszió, ami előtt egy kis sétánnyal övezve aranyos patak csordogál.

Rövid séta után újból autóba ülünk, visszatérünk az autópályára, és legközelebb csak Pismo beachnél térünk le.
Pismo-Oceano egy a Los Angelesi tengerpartokhoz hasonló, széles homokfövenyes strandrégió. A GPS egyenesen a mólóhoz vezet minket, ahol a korai órára való tekintettel még a parkolásért sem kell fizetnünk. Rövid séta a mólóra, megcsodáljuk az északra fekvő, szirtekkel övezett tengerpartot, és a délre fekvő, 100 méter széles homokstranddal övezett, sok mérföld hosszú tengerpartot, majd még egy kicsit délebbre autózunk.
Pismo beach déli részén, egy vehicular beach, vagyis járművekkel is használható tengerpart van. Nem vagyok homokban gyakorlott vezető, ezért inkább egy parkolóban hagyjuk az autót, és lesétálunk a partra. Déli irányban mindenfelé quadok és terepjárók járkálnak, messzebb jópár lakóautó parkol - valószínűleg kempingeznek a parton.

Mi leterítjük strandtörölközőinket, és kicsit élvezzük a napsütést a homokban - a fürdés természetesen most sem fordul meg senki fejében sem.
Fél órával később indulunk tovább.
Az autópálya csakhamar gyönyörű, zöld legelőkkel borított, a magasabb helyeken erdőkkel takart dombok - hegyek közé ér. Egy kis kitérőt teszünk Solvang városka kedvéért - ami állítólag az USA dán fővárosa. Valóban, a településre érve dán stílusú házak minden felé - még szélmalom is van. Leparkolunk, a nap jó melegen süt, és én úgy döntök, hogy amíg a többiek sétálnak, alszom egyet az autóban - végül is Dániában majdnem egy évet éltem.

Majdnem egy órával később indulunk tovább, de a hegyeken át az óceánpartra érve újból letérünk - a Gaviota State Park egy olyan tengerpart, amiről már több helyen olvastam, de amikor kiderül, hogy a kártyánk csak a nemzeti parkokra szól, államiakra nem, és fizetnünk kéne, tovább állunk. Persze megcsodáljuk a parttól mindössze pár mérföldre az óceánban álló 4-5 fúrótornyot.
Santa Barbara már közel van, és ahogy elérjük a határait, mindjárt beállítom a GPS-t, hogy vigyen le a partra.
Csakhamar egy Hope Ranch nevű, körbekerített városnegyedre bukkanunk - óriási ingatlanok, a házak nemigen látszanak, nagy kapuk, és magas fák között kanyargó bevezető utak takarják - egyértelműen milliomosnegyed.
Még a Ranch-on belül hamarosan az út a tengerpart közelébe visz, a dombról a tengerpart felé tekintve óriási házakat, ugyancsak óriási úszómedencéket látunk. Sok Hollywoodi filmszínész és híresség lakik, lakott itt, vagy fog lakni.
Mi mindenesetre partot szeretnénk látni, ezért délebbre megyünk, végül egy középosztálynak otthont adó kertvárosban tesszük le az autót - a helyiek jól megnéznek minket. A partot itt 50-60 méter magas homokfal határolja, egy hosszú, virágokkal és fákkal körülvett lépcső vezet le odáig. A part - csakúgy mint a többi amit eddig láttunk - egy forró nyári napon tökéletesen megfelelne egy nagy strandolásra, most viszont csak a szél fúj, ezért nem maradunk sokáig.
A part menti úton begurulunk Santa Barbara belvárosáig - a kikötőig és a mólóig, majd a mólótól a szárazföld felé vezető útra fordulunk. A szokásos kép: pálmafák, drága üzletek, sok sétáló ember. A GPS a misszió felé irányít, amit egy nagy, zöld park mellett meg is találunk. Különleges és nagy, de egyszerű stílusban épült épület, a város dombjainak lábánál. Véletlenül megpillantunk egy látványútvonal táblát - természetesen követjük.
Az útvonal a dombokra vezet minket, ahol ismét gazdagabb házakkal találkozunk - és sok-sok zölddel: fák, virágok, narancsok, pálmák mindenütt. Helyenként, egy-egy kanyarban felbukkan a távoli óceán, a kilátás pazar. Egy idill. És ma, bő két héttel a látogatásunk után pedig az egész lángokban áll, és már harmincezer embert telepítettek ki otthonából.
Lassan visszatérünk az autópályára, és haladunk tovább dél felé. Rövid megállót teszünk a Point Mugu katonai légibázisnál két, oszlopon álló vadászgép kedvéért. A távolban óriási katonai szállítógépek parkolnak.
Mint kiderül nem csak vadászgépek vannak a kis kiállító parkban, hanem sok-sok rakétatípus is, a V1 rakétától a sidewinder rakétáig minden ki van itt állítva az F14-es és az·F4 Phantom·vadászgép mellett. Érdekes, hogy az amúgy teljesen üres parkolóba, amint megérkezünk, váratlanul újabb két autó parkol le. Az egyikből ki sem szállnak. Nagyon olyan érzésem van, mintha valamelyik titkosszolgálat lett volna résen: ha idegenek a rakétakiállításukat· nézegetik az egyik légitámaszpont mellett, arról ők tudni akarnak.
Déli irányban ismét kisebb hegyek szegélyezik balról az autópályát, jobbról pedig ott az óceán. Ezek a hegyek már Santa Monica-ig ki is tartanak.
Átautózunk még a híres - hírhedt Malibun (az út mindkét oldalán sokmillió dolláros kastélyok), amikor egy letérő utcába behajtanék, sorompókkal és biztonsági őrökkel találom magam szembe - a tulajdonosok egész utcákat zárnak le, így a magánéletük is nagyobb biztonságban van, pl. a paparazzik elől.
Malibu még sok-sok mérföldön keresztül folytatódik, a forgalom pedig egyre sűrűsödik az autópályán. Kelet-Malibun már olcsóbb, közvetlenül az út mellé épült házak vannak, aztán hamarosan már a Santa Monicai strandok mellett autózunk és dugóba kerülünk.
A GPS tovább vezet minket, és egyre inkább Hollywood felé és a legnagyobb, legdugósabb autópályák felé haladunk, amikor rájövök, hogy rossz helyre visz. A reptér mellett lesz a szállásunk, és utólag rájövök, nem Los Angelest kellett volna városrészként megadni, hanem El Segundo-t. Már mindegy, bekerültünk a lekvár közepébe. A GPS a korrigált helyszínre mindenképpen az autópálya beiktatásával akar elvinni, de abba a dugóba vissza nem megyünk. Így csak az iránytűt figyelem, hogy dél-délnyugat felé haladjunk.
Hosszú-hosszú utcák, rengeteg autó, és dugó, végül majd' egy órával később megérkezünk a Hacienda hotelbe.
Itt persze megint 22 dollár az egy napi parkolás, de a szálloda kellemes, spanyol-mexikói hangulatú, ablakunk pedig egy szép, a szálloda által körülölelt, medencés parkra néz.
Este még egy jó előre betervezett látogatásunk van egy Cheescake factory-ban. Ehhez a Marina del Rey-ig kell elmennünk autóval (mindössze 10 perc), ami Los Angeles legnagyobb, épített kikötője, gazdagok számára. A fésűsen kialakított marina parjain apartmanházak vannak, a marinában pedig az apartmantulajdonosok yachtjai állnak - egy hosszú hajóút után ne kelljen még autóba is ülni és elautózni a Beverly Hillsi villáig.
A Cheescake Factory is a kikötő partján, a víz mellett van. Parkolójában inasok parkolnak (ez kissé drága, mi kihagyjuk), és háromnegyed óra a várakozás a leültetéshez. Csipogót adnak, és ha szabad az asztalunk, odacsipognak. Csalódott arcunkat látva (nagyon éhesek vagyunk) az ültető lány felajánlja a verandát, amit azonnal el is fogadunk - rögtön van asztalunk.
Gázmelegítők alatt ülünk le, és csakhamar egy nagy adag hamburgert eszek, salátával. A nap fő fogása a Key Lime cheescake-em már nem fér belém, elcsomagoltatjuk, és megyünk a szállodába aludni.

14. nap
Napfelkeltekor indultunk, és az autópályák elkerülésével a hollywoodi dombok és a Universal Studios felé indultunk, de egy kis kétérővel a La Brea negyedbe.
La Brea nincs messze a Beverly Centertől, és leginkább a Tar Pits-ről, vagyis a kátránytavairól ismert. A kártánytó egy gyönyörű virágos, pázsitos parkban fekszik, és mellette van a Page museum, ahol a tóba az évmilliók alatt belehullott állatok fosszíliáit lehet megtekinteni. A tóból most is folyamatosan bugyognak fel a gázok, és kátrány, olaj úszik a víz felszínén. A tó leginkább a Vulkán c. filmből ismert. Túl korán volt még a múzeum megtekintéséhez, a Universal studios pedig minket várt, így indultunk is tovább.
A Universal Studios-nak külön lehajtója van az autópályáról, és óriási, önmagában is egy város.
Magasabb parkolási díjért a bejárat közelében is lehet parkolni, de nekünk a gyaloglás nem akadály, így csak 12 dollárt fizettünk. Ettől a parkolótól egy bevásárló-étterem utca soron kell végigsétálni a bejárathoz, kb 10 perc sétával. A jegyvásárláson és bejutáson pár perc alatt átestünk, bár érdekes volt, hogy személyi igazolványt vagy útlevelet kérnek a jegyvásárláshoz (a neveket rávezetik a jegyre), a belépésnél pedig a reptérhez hasonló táskaellenőrzés és ujjlenyomat-levétel van.
Belépéskor gyorsan felmértük a különböző programok időpontjait és megterveztük a napot. Először a House of Horrors-al kezdtünk volna (a programot lezáró kötél le volt véve), de amikor bementünk, kiderült hogy valami vicces látogató vehette le a kötelet, a program még nem indult, minket kiküldtek.
Ezért inkább a Jurassic Parkkal kezdtünk - ehhez a park északi részéhez kellett átmenni - a két parkrész jelentős távolságra és szintkülönbségre is van egymástól - 6-7 mozgólépcső visz át a két hely között. A Jurassic parkon egy láncvontatású csónak visz át, és benne van minden, amiről Hollywood szól: eleinte a békés növényevő dinók között hajókázunk, majd valami letérít a fő mederről, és a ragadozók lezárt területére tévedünk - persze innen kezdődnek az igazi izgalmak. Mindenféle dinók támadnak ránk, végül egy tyrannosaurus is előbukkan, és a helyzetből csak egy 25 méteres zuhanással és a záró medencébe csobbanással szabadulunk. Nagyon izgalmas menet.
A következő programpont a Universal Studios túra - 5-6 öszekapcsolt, nyitott kocsikból álló buszra terelnek minket, és körbevisznek egy élménytúrán, amiben van mindenből egy kicsi. Megnézünk régi filmek díszleteit, pl. autókat a Vissza a jövőből és a Fast and furiousból, felrobban alattunk egy híd, egy árvíz elönt egy mexikói kis díszletfalut - velünk együtt, megnézzük a Született Feleségek filmsorozat díszleteit, vagyis a Lila Akác közt, épülő díszletvárosok között megyünk el, felrobbanó autókat nézünk meg.
A következő program a Terminator 3D, egy részben színházi előadás, részben 3D mozi keretében részesei lehetünk a Skynet elpusztításának a jövőben.
A következő programig csak sétálgatunk a Studios területén, látjuk Shreket és a szamarat beszélgetni gyerekekkel, járunk londoni, vadnyugati és francia díszletek között, eszek egy méregdrága hot-dogot.
Az utolsó program szintén az északi parkrészben a speciális effektek bemutatása, futószalagszerűen visznek minket keresztül három stúdión, és különféle hollywoodi effekteket mutatnak be élőben, a közönség bevonásával.
Bár eredetileg nem vártam sokat tőle, a Universal Studios összességében nagyon szórakoztató hely.
Innen már nincs messze a Getty Center, az a múzeum, aminek szobrait, festményeit Mr. Getty magángyűjteménye alkotja.
A múzeum egy nagyon modern épületegyüttes az egyik hollywoodi domb tetején. Behajtunk, kifizetem a jegyet, aztán megyek az előttem lévő autók után. A sorompó egymás után engedi be az autókat, mi vagyunk az utolsók. Kanyargunk felfelé az aszfaltúton, egyszer csak sziréna hangzik, és 500 méterre előttünk egy útszelvény barikádszerűen felemelkedik - terroristabiztos védelem.
Nem értjük, hogy mi van, de egy biztonsági autó utánunk jön, az őr odajön a kocsinkhoz: - Uram, lehet, hogy eltévedt? - Nem tévedtem el - mondom magabiztosan. -De attól, tartok, igen . Kérem kövessen - mondja.
Utólag kiderült, a parkoló még a domb alján lett volna, én pedig valamilyen speciális delegáció autói után mentem. Véletlenül engedtek be, de gyorsan korrigálták a hibát.
Mindenesetre a parkolótól vezető nélküli, modern, kábel vontatású vasút visz fel a múzeumig.

Maga a múzeum csupa márvány és üveg, gyönyörű park és kaktuszarborétum terül el előtte.
Mi a francia impresszionisták felé vesszük az irányt, Rembdrantokat, Monet-kat és Manet-kat nézünk, miközben összefutunk Vágó Istvánnal. Még csak meg sem lep.
Késő délután lévén elautózunk a reptér közelébe, becsekkolunk a négycsillagos Marriott szállodába - szerencsére a maradék három éjszakát már itt töltjük.
A szoba elfoglalása, és egy kis jacuzzizás után (természetesen itt is forró a jacuzzi), este 9 felé a downtown felé vesszük az irányt.
Az autót ugyanott parkoljuk le, ahol legutóbb, és gyalog indulunk a toronyházak felé. Egy gyalogátkelőnél egy autó lefékez, egy szimpatikus úr megkérdez bennünket, hogy turisták vagyunk-e. Majd elmondja, hogy a belváros egyik része felé semmiképpen se menjünk, mert veszélyes. Megköszönjük, és szerencsére amúgy sem arra mentünk volna.
Cél: a Standard Club. A The Standard a belváros egyik 20-22 emelet magas szállodája. Valaha ez a Standard Oil konszern irodaháza volt, a berendezése az 50-es évek csupa piros műanyag hangulatát idézi. A Standard Club a szálloda nyitott tetőterasza, ahol pár éve már jártam.
A belépésnél útlevelet ellenőriznek, majd karszalagot adnak. Külön lifttel felliftezünk, és kilépünk Los Angeles egyik legegzotikusabb bulijára. A nyitott tetőteraszon gázmelegítők, pamlagok, asztalok, középen a bár, a tető túlsó felén a fűtött úszómedence. Éppen a 80-as évek számai szólnak. Darabonként 12 dollárért iszunk egy Mojitot és egy Long Islandet, aztán csak élvezzük a zenéket, és a minket körös körül vevő éjszaka kivilágított toronyházak látványát.
Másnap megint hajnali kelés, ezért sajnos mennünk kell, pedig legszívesebben reggelig maradnánk bulizni.

15. nap
Hajnalban (még bőven sötét van) már a Long Beach felé vezető autópályán robogunk, majd Long Beach magasságában rátérünk a San Diegoira. Los Angeles hihetetlenül nagy város, üres autópályán autózva is egy óra kell, hogy déli irányban elhagyjuk.
Az út dombok közé ér, a GPS pedig leterel a San Diegoi autópályáról - sajnos pont egy fizetős autópálya felé. Az autópályán senki sincs - ilyen üres utat még életemben nem láttam - a kora hajnali időpont miatt még mindenki a jól használható, de ingyenes Los Angeles - San Diego autópályán jár. Kifizetjük az 5 dollárt ezért a pár mérföldes autópályáért, ami nemsokára visszacsatlakozik az előző autópályába.
Túl korán, a nyitás előtt fél órával érjük el a San Diego Sea Wolrdot, de ez a fél óra túl kevés egy másik programhoz, így maradunk.
Az elsők között jutunk be a parkolóba, a Universal Studiosnál vásárolt kombinált jeggyel (ami 100 dollár volt), egy perc alatt bejutunk a Sea Worldbe.
Az orka (vagyis gyilkos bálna, avagy kardszárnyú delfin) medencénél kezdünk, a medence fala egy részen üvegből van, így szinte közvetlen kapcsolatot lehet teremteni az óriási állatokkal.
Még csak mi vagyunk. Fennséges, ahogy az óriási fekete-fehér állatok (hárman vannak, közülük a legismertebb: Shamu) elúsznak előttünk, esetleg jól megnéznek minket és az orrukat az üveghez nyomják. Hangjuk hangszórókban van felerősítve, mindenféle füttyöket és egyéb bálnahangokat hallunk.
Egyre többen jönnek, mi pedig odébb állunk. Hirtelen felhangzik az amerikai himnusz, mindenki megáll, mint a cövek. A parkban reggeli zászlófelvonást tartanak.
Elsétálunk az akváriumokig: a tengeri akváriumban olyan ritkaságokat nézünk meg, mint korall halakat (pl. anemone halat is, ld. Némó), emberfejnél nagyobb közönséges polipot, óriási homárt, medúzákat, de még nautilus is van itt, aminek különösen örülök.
Ez után átsétálunk az édesvízi akváriumba, ahol a fő érdekességek az óriási édesvízi halak, és persze a piranhák, a séta közben megnézzük a flamingó kertet, ahol idilli, tavas környezetben vagy ötven flamingó élvezi a napsütést.
Ez után a cápa akvárium jön, ahol sok kisebb-nagyobb cápát látunk közelről, van víz alatti üvegfolyósó is, de csalódás, mert ennél már sokkal hosszabbat is láttam. Elsétálunk az oroszlánfókákhoz, éppen etetési idő van - bárki kézből etetheti őket. Az oroszlánfókák szinte az arckifejezésükkel próbálják meg kicsikarni az emberek kezéből a halfalatokat, és a sirályok sem állomásoznak messze, várják a potya falatokat.
Ez után sarki pingvineket - talán császárpingvineket - nézünk, óriási, üvegfalú hűtőkamrában több száz pingvin, jég, hó és déli sarki háttérkép vár, mozgójárdán visznek minket, hogy ne tömörüljön be a nézősereg.
Aztán sietünk, hogy elérjük a Shamu-show kezdését. Több ezres nézősereg gyűlik össze a gyilkos bálna aréna ülésein a vakító délelőtti napsütésben. Az alsó 10 sorra a "soak zone" (nedves zóna) van kiírva, a bálnák gondoskodnak a nedvesítésről. A show az amerikai hadsereg, és a "szabadságunkért folyó harcok" magasztalásával kezdődik, mely közben nagyszerű zene szól. Kérik, hogy álljanak fel a veteránok, a seregben szolgálók és családtagjaik. Hangos tapsot kapnak, majdnem mindenki elérzékenyül.
Aztán kezdődik a show. Magasztos zene, fantasztikus látványtechnika (4 db mozgó, forgó óriáskivetítő), és jönnek a bálnák, egyik a másik után. Hihetetlen mutatványokat mutatnak be, mi tényleg csak ámulunk. Majd jön a "nedvesítés": Shamu, a show névadója körbeússza az arénát, és minden alsó sort egy-egy jól irányzott farokcsapással fél köbméternyi vízzel terít be. Amint a shownak vége, azonnal felpattanunk, nem akarjuk megvárni, ahogy több ezer ember tötyörögve kimegy a két kijáraton.
A delfin show felé sietünk, elvileg egy perce már elkezdődött.
A palackorrú delfinek ugyanazt csinálják mint nagy testvéreik, csak egy kisebb arénában. Ugrálás, "nedvesítés" - sokan menekülnek az alsó sorokból, és persze nem hiányozhat az, hogy egy rákos kisgyerek megsimogathatja a delfint - bár a kisgyerek inkább nem kér a simogatásból.
Egy "néző" véletlenül beesik a medencébe, a delfinek "kimentik", persze kiderül, hogy a "néző" beépített ember, a delfinről nem is beszélve.
Show vége, futás át a fóka-show-ra. Közel ugyanakkora aréna mint a delfineknél, de ez életem egyik legjobb állatshow-ja, amit valaha láttam.
A főszereplő két oroszlánfóka, de van egy vidra is. A fókák megasztár jelöltek - tényleg énekelnek - a vidra pedig a döntőbíró, de a fókák előadnak rómeó és júlia erkélyjelenetet és sok más humoros helyzetet is.
Kihagyjuk a park sorbanállásos részeit - van itt is pörgetős-forgatós-vizezős csónaktúra, libegő túra az öböl felett, és sok más is, de nekünk egy napunk van egész San Diego-ra, úgyhogy indulunk tovább.
Mindenek előtt ebédet keresünk - a közeli In'n'out burgert viszont ellepte a haditengerészet - San Diego az USA egyik legfontosabb hadi kikötője, és biztos valami nagyobb hajó indul, mert mindenütt tányérsapkás, díszegyenruhás fiatalok - sokszor majdnem gyerekek vannak a családtagjaik által körülvéve.
A közeli Burger Kingben viszont alig vannak - bár ez talán két csövesnek is köszönhető, akik éppen sorba állnak. Én egy tripla whoppert rendelek 10 dollárért - ezt is muszáj kipróbálni.
Vissza az autóba, a GPS gyorsan elvezet minket a Coronado félsziget melletti kikötőbe - közvetlenül San Diego toronyházai mellé.
Meg kell állapítanunk, hogy San Diego egészen más, mint pl. Los Angeles. Persze jóval kisebbek a tornyok, de mindegyik valahogy egészen egyedi. Összességében nagyon is élhető városnak tűnik.
A kikötőben a U.S.S. Midway repülőgép-hordozó melletti mólón parkolunk, és kifizetjük az egész borsos (30 USD) belépőt a hajóra. Ez a monstrum az ötvenes években készült, végigharcolta a koreai, a vietnámi, majd az öböl háborút, utána vonták ki, és csináltak belőle múzeumot.
Elsőnek a hangárfedélzetre jutunk - a teljes hajó hosszán végigfutó egyetlen, óriási terem, benne repülőgépek. Innen viszik fel a gépeket az óriási lifttel a leszállópálya fedélzetre. De a hangárfedélzeten van más is: szimulátorok, makettek, ajándékbolt.
A felső fedélzeten, gyönyörű napsütésben látogathatjuk végig az amerikai légierő büszkeségeit. Van itt F14 Tomcat, F18 Hornet, de van itt Phantom, Corsair, Crusader, AWACS, csapatszállító helikopterek, és egészen régi gépek is.
Pár perc eligazítás után már a Híd-túrán vagyunk, végigvezetnek minket a hajó érdekesebb részein - tiszti tanácsterem, kapitány lakosztálya, rádió szoba, lokátor szoba (mindenhol öbölháborús térképek és emlékek), légifedélzet-parancsnoki szoba, és természetesen a híd, ahol beülök a kapitányi székbe. Az egész mellé hosszas körítést kapunk olyan veteránoktól, akik a hajón szolgáltak - anekdoták, háborús történetek, stb.
A USS Midway után mindjárt kapunk egy kis ízelitőt a San Diegoi dugókból - a part menti úton nem lehet haladni, ezért le is teszünk azon tervünkről, hogy átmegyünk a hídon a Coronado félszigetre, ehelyett inkább parkolóhely vadászatra indulunk a gázlámpás negyedben. Ez a negyed valószínűleg már a régi San Diego része lehetett, ma azonban már az üzleti negyed és a boltok, éttermek sora tarkítja, meg persze pár gázlámpa mutatóban. Parkolóhelyet több perc és több kör megtétele után sem találunk, ezért inkább az Old Town-t (óváros) ütöm a GPS-be. A GPS az észak felé vezető autópályára irányít minket, majd pár mérföld után egy dimbes-dombos kertvárosban találjuk magunkat. Egy misszió épülete közelében parkoljuk le az autót, és lesétálunk az igazi mexikói hangulatot sugárzó old town-ba - mexikói kávéházak és éttermek, turistacsalogató boltok mindenfelé. Észak felé egy sétálóutca, majd városháza-tér következik, ezeket már boltok, régi banképületek, piactér és kisebb parasztházak övezik. A tér oldalánál egy mariachi zenekar, és táncra perdülő, mexikói népviseletbe öltözött lányok próbálnak minket egy étterembe irányítani - némileg ront az összképen, hogy a lányok - mint kiderül, pincérlányok - gyakorlatilag diszkón nevelkedtek, a táncuk inkább illene oda.
Visszaülünk az autóba, és a tömött autópályákon megindulunk Los Angeles felé. San Diegotól 10-20 mérföldre még reménykedünk, hogy némi izgalomban lesz részünk: a rendőrség az autópályát teljes szélességben lezárta, drogot keresnek. Fél órát töltünk el itt, de mire már 2-3 autónyira megközelítjük a lezárást, a rendőrök összepakolnak, és elengedik az autósort. Tényleg csalódottak vagyunk, hogy kb. fél óra várakozás után, még át sem vizsgálnak.
Hazafelé nagyon ügyelünk arra, hogy a GPS ne irányítson a fizetős autópálya szakaszra (meg is próbálkozik vele).

16. nap
Ismét a Los Angelesi dugókat elkerülendő, már hajnalban az autópályán robogunk Long Beach felé, amit fél óra múlva el is érünk. A nap már fent van, amikor elgurulunk a Queen Mary kikötőjéhez, és megállapítjuk, hogy 10 óráig várnunk kell a bejutással, de szerencsére van Long Beachen mit nézni.
Kezdetnek a nézelődést egy Albertsons üzlettel kezdjük, ahol nagyon kedves kiszolgálást kapunk, és azt a tanácsot, hogy a Naples szigetet semmi képpen se hagyjuk ki Long Beachen.
A vásárlás után tehát irány Naples. A szigetecske egy a Long Beach belső, természetes kikötője által határolt lakósziget - valaha olasz családok lakhattak itt, erre utalnak az utcanevek - ma már csak maradtak a gyönyörű, zöldövezeti csatornák, kertesházak, a házak előtt álló yachtok, csónakok, stégek.
Naplesről egyenesen a partra gurulunk - a Long Beachi tengerpart ugyanolyan, mint Los Angeles legtöbb partja, száz méter széles homokföveny, kocogópálya -itt viszont jóval kisebbek a hullámok, a kikötő hullámtörői teljesen kisimítják a vizet. A tengerparti házak kívülről középszerűek és viszonylag kicsik, mégis, 1 millió dollár alatti ingatlan nemigen akad. Kellemes, meleg nap kezdődik, végre olyan, ami igazán Kaliforniára illik.
Pár perc autózás, és ismét a Queen Mary parkolójánál állunk. Parkolási díj plusz elég borsos belépő, de csakhamar már a végleg lehorgonyzott hajó tatjába vezető hídon haladunk. A hajó hátsó fertályában végignézünk egy a hajó fiatalkori múltját bemutató kiállítást - modellszobák és modell étkezők a hajó első, másod és harmadosztályáról, legénységi szállás a katonáknak, relikviák, és számtalan kép a hajó különféle dicsőséges és kevésbé dicsőséges pillanatairól - amikor királynők, sztárok, milliárdosok taposták a fedélzeteit.
Ez után lemegyünk a gépházba, megnézzük a XX. század eleji gőzturbinákat és a 4 óriási hajócsavart hajtó 4 óriási tengelyt.
Innen felsétálunk a fedélzetre - 5-6 emelet megmászása után fel is érünk, végignézzük a hidat, a kapitányi és a főmérnöki lakosztályt.
A hajó persze túl nagy ahhoz, hogy múzeum legyen. Jelenleg szállodaként működik, de jónéhány étteremnek, sőt irodáknak is helyt ad. Sétálhatunk az egykori főlépcsőházban (hasonló a Titanicéhoz), és a végtelenbe vesző folyosóin.
Beállunk a hajó ijesztgető show-jára (szellem show) gyülekezők közé, a show csakhamar kezdődik. Teátrális hangon a showt vezető színész (mi másnak hívjam) felfokozva elmesél sajnálatos baleseteket a hajó történetéből, amikor egy, vagy több ember meghalt. Végigvisznek a helyszíneken a hajó gyomrában, és ehhez hollywoodi effektek társulnak - szélgépek, sejtelmes fények és hangok, spriccelő víz, sőt a kazánházban még a hajófalon eresztékein betörő víz is borzolja a kedélyeket. Mire kiérek a napra, csak annyi fogalmazódik meg bennem: kár volt ezzel a giccsparádéval nevetségessé tenni egy ilyen neves hajó múltját.
Észak felé a part mentén indulunk el. Átkelünk két nagy hídon, melyek a kikötő felett vezetik át az autópályát, közöttük a Vincent-Thomas híd a maga két nagy, zöld pillérjével, számos hollywoodi filmből ismert.
Alsó középosztálybeli és szegényebb negyedekbe kerülünk. Ezer légvezeték szeli a levegőt az utcák felett, villany- és telefonoszlopok mindenhol, és kerítések! A kertesházas Los Angelesben a nagyon-nagyon gazdagokat leszámítva sehol sem láttam kerítést, itt a szegényebb környékeken viszont megjelentek. Az udvarokon vegyes bőrszínű gyerekek játszanak.
Átvágunk ezeken a negyedeken, és az út kiér egy gyönyörű óceánparti részre. Itt a partot magas szirtfalak szegélyezik, a szirtfalak tetején lankás, zöld dombok, virágoskertes, nyírt pázsitos házak, meseszép.
Az út kacskaringózik tovább, mi pedig már megcsömörlöttünk a szép városrészek látványától. Végül az út ereszkedni kezd, és megérkezünk a Redondo Beach negyedbe, majd tovább északra a Hermosa Beach negyedbe.
Hermosa Beachen aztán némi parkolóhely-vadászatot követően leparkolunk. Szombat van és gyönyörű idő, Los Angeles beach-népe pedig levándorolt a tengerpartra.
Végigsétálunk a Hermosa pier plaza-n, vagyis a Hermosa móló előtti sétálóutcán, és kiérünk a széles homokfövenyre, ahol engedélyezünk magunknak 1 kerek óra beach-feelinget. Törölközők a jó meleg homokon, fürdőruhák rajtunk (nem kis mutatvány az autóban átöltözni egy forgalmas utca közepén). Persze kipróbáljuk az óceán vizét, de csak bokáig - nagyon hideg. Aztán napozunk a homokban, figyeljük a lifeguard fiúkat - egytől-egyig piros szörfnadrágban, a baywatchból ismert piros bójával a kezükben (nem tudom mire jó), és úgy néznek ki, mintha a tengerparton kívül minden percet az edzőteremben súlyzózással és futással töltenének.
Pamela Andersonok sajnos nincsenek, Hermosa Beach rengeteg strandröplabda pályálya közül viszont sokat használnak - sok helyütt lánycsapatok strandröplapdáznak.
Az egy óra nagyon hamar eltelik, Los Angelesből pedig még olyan sok dolgot nem láttunk. Ezért hát autó, és irány Hollywood. Barátaink a hírességek sétányán akarnak még egyet sétálni, mi amatőrcsillagászok lévén célba vesszük a Hollywood feliratot is magába foglaló Griffith Parkban található Griffith obszervatóriumot.
Az obszervatórium gyakorlatilag a város közepén, a Hollywoodi hegyek tetején található, annak idején az építésekor viszont még aggódtak - olyan messze volt Los Angelestől, hogy féltek, senki sem fog ilyen messzire ellátogatni.
Az obszervatórium mutat valamit az amerikai gyakorlatias oktatás jellegéből. Az összes fontos csillagászati jelenséget óriási modellel mutatják be, indulva az évszakok váltakozásától, a holdfogyatkozáson, napfogyatkozáson, árapály-jelenségekig. Egy több négyzetméteres periódusos rendszer díszíti az egyik falat, minden elem mellett kis üvegcsében magából az elemből is van minta. Lelkesen keresem az u.n. transzurán elemeket - (plútónium, meg a mesterséges elemek) persze ott csak üres üvegcséket látok.
Megcsodáljuk a folyamatos napmonitort (képernyőn kivetítve lehet szemlélni folyamatosan a nap felszínét), majd felsétálunk a tetőre, és még egyszer, utoljára megcsodáljuk a Los Angeles skyline-t, vagyis a panorámát - szépen látszanak a belváros felhőkarcolói, a Century City és Santa Monica magas házai, de látszik a reptér, a Marina Del Rey és a partvonal, egészen messzire.
Visszaautózunk a szállodáig, de csak egy kis jacuzzizás, fürdés és némi összepakolás kedvéért, majd barátainkat hátrahagyva még egyszer elugrunk a Sunset boulevard-ra. Itt késői vacsoraként eszünk egy jó steaket (steakből sem ehet eleget az ember, most legalább egy évig nem nagyon fogok enni), majd visszaülünk az autóba és visszavisszük az Alamo-hoz, az autóbérlő céghez.
Ott pár perc alatt elvégzik a papírmunkát, és ismét felszállunk arra a gyűjtőbuszra, ami több, mint két héttel ezelőtt felvett minket a reptéren. Csak mi vagyunk a buszon, a sofőr megkérdezi, hová megyünk - majd letérve a köttött útvonaláról eltaxiz bennünket a szállodánkig. Éjfél van mire ágyba kerülünk.

17. nap
Hajnalban 3-4 perc várakozás után felvesz minket a szálloda reptéri busza, és 10 perc múlva letesz a terminálunk előtt. Rövid sorbanállás, kedves hölgy fogad minket a check-in pultnál - egyik nagyszülője magyar volt. Sajnos nem tud beszállókártyát adni a Chicagoból induló gépre, és sajnos a légitársaságunk rossz csatlakozásra adott jegyet, a számítógép nem engedi a poggyászunkra kiadni a jegyet Budapestig, mert túl rövid a csatlakozási idő. Ezért Brüsszelben majd fel kell vennünk a poggyászunkat, és újra fel kell adnunk, sőt a hölgy még azt is mondja, hogy biztosan le fogjuk emiatt késni a budapesti gépet, de ne aggódjunk, lesz majd valahogy.
Legurítom a San Simeonban vásárolt whiskey-m utolsó kortyát, aztán be a kapukhoz. A gép később indul, majd egy órával később szállunk be, de még a gép is vár egy csomót a felszállás előtt - Chicagoban rossz az idő, ezért minket már Los Angelesből sem engednek el. Számoljuk a perceket, félünk, hogy már ezt a gépet is lekéssük.
A chicagoi leszállásnál kb 20 percünk van az átszállásra. A gép végében ülünk, és hiába kérik az utasokat, engedjék előre azokat, akik sietnek az átszállásra, szinte kiürül a gép mire kijutunk. Óriási sprint a reptéren, beesünk a gépre - már nagyon vártak minket.
Brüsszelben mindent és mindenkit megpróbálunk megmozgatni, hogy sikerüljön elérni a budapesti gépet. Az American Airlines-os képviselő gyakorlatilag leráz minket - vegyük fel a csomagunkat, le fogjuk késni a gépünket.
Útlevélvizsgálat, hosszú tömött sor. Nézzük az óránkat, a percek fogynak - az esélyeink is. A csomagkiadásnál torlódás van, egyszerre négy gép csomagjait irányítják egy szalagra. Lassú . A gépünk már elment, de a sokknak még nincs vége, barátaink három csomagja közül kettő sérült - az egyik kiszakadt, a másikból műanyag darabok törtek le, és a kihúzható fogantyúja nem kihúzható többé. Az American Airlines-os képviselők megint leráznak minket. Majd a végállomásunkon jelezzük a csomaghibát, ne náluk.
Ki az érkezési oldalról, fel az indulási oldalra, megyünk az American Airlines pulthoz - végre egy értelmes munkatárs. Elnézést kér, segítőkész. 8 óra múlva lesz legközelebb közvetlen járat Budapestre, illetve 1 órán belül indul egy járat, de Münchenben át kell szállnunk. Számolunk, még így is 3 órával előbb érünk haza. Már egy napja úton vagyunk, ezért emellett döntünk. Megkapjuk az új jegyet, becsekkolás, csomagfeladás. Már csak két járat, egy kis taxi, és a saját ágyunkba dőlhetünk, azzal a szummázással, hogy: "Soha többet American Airlines".

Ennyi volt. Fantasztikus volt. Minden várakozást meghaladott.
Életem élménye volt.

Most azonnal visszamennék.

András