Sajnos kaptam egy reklámot egy utazási irodától.Délnyugat-USA, 14 éjszaka fly & drive, repülőjeggyel és illetékekkel, bérautóval (teljes biztosítással), és 14 éjszaka szállással 300.000 Ft/fő, áprilisban. Erre rájönnek az étkezés és a belépők költségei, de minden más benne van.
Kaliforniában már jártam, Arizona pedig mindig is nagy álmom volt, ezért pár napon belül már össze is állt az utazni szándékozó csapat: ketten a feleségemmel és barátaink (egy házaspár a lányukkal).
Csakhamar kiegészítettük az utat egy San Diegoi kiruccanással és két plusz nappal Los Angelesben, ami némileg megnövelte az árat, de az utat nagyon hamar lefoglaltuk, és megkezdtem az igen alapos tervezést.
A látnivalók keresésében, rangsorolásban a mexikói uton sokat segített a TripAdvisor, most viszont valamiért nem sok hasznát vettem.
Jó haszna volt viszont a google maps-nek, ahol részint lehet útvonalat és utazási időket tervezni, részint a mások által készített fényképek sűrűsége a térképen egyértelműen megmutatja a látnivalók helyét, és sokat segít az útvonaltervezésben. Hasznát vettem még egy USA útikönyvnek és a wikipedia angol nyelvűverziójának.Összességében kb két hónap folyamatos tervezés eredményeként kialakult a részletes programterv, mintegy 12 A/4-es oldal terjedelemben. Ehhez társult egy részletes költségszámítás (benzin, étkezés és belépők), így elég alapos költségvetéssel kezdtük meg az utazást.
Hiába próbálkoztam a belépők előzetes internetes megvásárlásával, a kb 15 belépőből mindössze egyet volt értelme előre kifizetni, egynél pedig részösszeggel befoglaltam, így a teljes étkezés + belépő fedezetet készpénzben, USD-ben vittük magunkkal.
0. nap
Csütörtök hajnali budapesti indulással, brüsszeli, majd torontói átszállással csütörtök este megérkeztünk Los Angelesbe. Az utat kicsit érdekesebbé tette, hogy Torontóban a csomagjainkat fel kellett vennünk, és újra feladnunk a Toronto - L.A.-i gépre. Persze itt derül ki, hogy a régi bőröndünk megadta magát, két oldalán végighasadt. A csomagreklamációnál csak ránéznek, és szinte azonnal adnak 100 kanadai dollárt - vegyünk új bőröndöt. Megtettük, átpakoltunk, tovább.
Aztán a következő meglepetés, hogy kanadai vízum beszerzése nélkül egyszer csak a terminálok között szállító buszon találtuk magunkat, ami Torontóban körözött velünk - anélkül hogy bárki beengedett volna az országba.
Illetve az is meglepett, hogy az USA bevándorlási hivatala is a torontói reptéren ellenőrzött bennünket (útlevél, fénykép és ujjlenyomat készítés) és csak a hivatalnokon való átjutás után, amikor hirtelen amerikai zászlók vettek körül minket esett le, hogy már beléptem az USA-ba, hiába vagyok még Kanada területén. Persze jó érzés volt, hogy ezúttal vízum nélkül, két perces procedúrával beengedtek.
Az utat bonyolító légitársaságok között óriási különbség volt, a Budapest - Brüsszel járat MALÉV, a szokásos megbízható, bár nem kirívó minőséggel, a Brüsszel - Toronto járat Jet Airways indiai légitársaság messze az elvárások feletti minőséggel (pl. ingyen whisky a járaton), a Toronto - L.A. American Airlines járat viszont messze az elvárások alatt - nincs kaja, csak valami üdítőt kaptunk - ez lényegében megfelel az amerikai belföldi viszonyoknak, a United Airlines is igen hasonló.Megérkezéskor az LAX reptéren az Alamo légitársaság gyűjtőbusza felvett, az autókölcsönzőnél lerakott. A papírok már rendben voltak, elkérték a jogosítványomat, lehúzták a kaució kevéért a bankártyámat, kezembe nyomták a már magyarországon megrendelt GPS-t (ami az út kapcsán az egyik leginkább kifizetődő döntés volt), és azt mondták, hogy menjek ki a MiniVan (kisbusz) parkolóba, és válasszak az ott parkoló autók közül, kulcs a kocsiban.
Kimentünk, több típusba benéztünk, végül beltér alapján egy arizonai rendszámú, mindössze 3000 mérföldet megtett (vadonat új) Chrysler Town and Country-t választottam, be a kocsiba, GPS-t üzembe helyez, és indulás. A kijáratnál még felírták hogy melyik autót választottuk és mehettünk.
A szálloda (Four Points hotel at LAX) kb. 5 percre volt, a GPS gyorsan odanavigált minket. A recepción becsekkoltunk, papírok rendben voltak, bankkártya lehúzás a kaució miatt, 20 USD a parkolásra (naponta), beparkoltunk a szálloda parkolójába és alvás.
1. nap
Valamit nyilvánvalóan elszámoltam. Az előzetes kutatásaim szerint 5-kor kel áprilisban a nap Kaliforniában, de az óraátállítás megkavarhatta a dolgot, mert csak 6-kor kelt. Így gyér forgalomban (már ha Los Angelesben egyáltalán van ilyen) és tök sötétben autóztunk el a Los Angeles belső részét északon határoló dombok gerincén végigfutó Mulholland drive panorámaútra. Felhős ég, és még pirkadt, tehát nem sokat láttunk. Díszesen kivilágított panorámás kilátású birtokok vettek körül (nem ház és nem telek; birtok: magas kapuval lezárt behajtóút, belátást lehetetlenné tévő növényzet).
A Mulhollandról egy helyen a rendőrök letereltek, és mivel a Hollywood felirat felé tartottunk, a GPS elvitt a Sunset boulevardra, onnan pedig újra fel a dombokra, a
.jpg)
felirathoz. A feliratig autóval nem, elvileg gyalog sem lehet felmenni. Az autót leraktuk, és sétáltunk egyet a Griffith parkban, alattunk a város még ébredezett, a felhők lassan oszlottak, de mindenképpen többet vártunk egy április reggeli 19-20 foknál. A növényzet lenyűgöző (kaktuszok, jukkák, stb.) a látkép ugyancsak (Los Angeles beláthatatlan méretű város, bár ez nem kis mértékben a szmognak köszönhető).
A parktól kb 5 percre már a Hollywood boulevardon, a hírességek sétányának közelében kerestünk parkolóhelyet. Végül egy bevásárlóközpontban parkoltunk 8 USD-ért.
Rövid séta a csillagokon, a hírességek sétányán, majd még a tömeg megérkezése előtt pár fénykép a kínai színház előtt, ahol a hírességek kéz, és láblenyomata díszeleg a betonban, majd kocsi és indulás tovább. Közben a nap kisütött, és így is maradt a következő egy hétben.
Következő úticélunk a Rodeo drive volt, menet közben tettünk egy kis kitérőt a dél-Beverly Hillsi utcákban (gyakorlatilag Született feleségek környezet) hogy elérjük a Century Cityben álló Fox towert. Az épület maga nem különös, de mivel egyik kedvenc filmem, a Drágán add az életed (Die Hard) itt játszódott (ez volt a Nakatomi toronyház), muszáj volt megnézni.
.jpg)
A Rodeo drive mellett sikerült találni egy parkolóházat, ahol két órán át ingyenes a parkolás. Sétáltunk egyet a Rodeo drive méregdrága, világhírű üzletei között a pálmafák alatt, megnéztük, hol költik a pénzüket a mocskosul gazdagok (ld. Pretty woman).Majd irány Santa Monica beach, ahová gyorsan leértünk, és ahol gyorsan találtunk parkolóhelyet, mindössze pár dollárért egy órára.
Santa Monicán a fő látványosság a Santa Monica móló, ami részben ajándékboltoknak, részben vidámparknak ad helyet. Napsütés, 20 fok (kaliforniában ez már jégveremnek számít áprilisban). Kicsit kiültünk a homokra, és eszünkbe sem jutott, hogy megnézzük az óceán hőmérsékletét.
A pihenő után irány dél, és 5 perc autózással elértük Venice beachet, ahol kb 5 USD-ért letettük az autót, és átsétáltunk Los Angeles egyik legszínesebb tengerpartján.
Venice beach a hippik és életművészek törzshelye. A 100 m
éter széles homokos tengerpart túl oldalán sétálóktól zsúfolt aszfaltcsík, tenger felőli oldalán különféle előadóművészek, jósnők és koldusok, a part mentén kiépített sportpályákon kosárlabdameccsek, mellettük gördeszkások gyakorolnak a kiépített pályán, a kerékpárúton biciklik és görkorisok suhannak el, és ne felejtsük ki Venice beach déli részén a Gold Gym-et, a híres szabadtéri konditermet, ahol annak idején Arnold Schwartzenegger (vagy ahogy ma nevezik: The Governator a governor (kormányzó) és a terminátor szavakból összeollózva) gyúrta az izmait a Mr Universe cím eléréséig.Beültünk a Sidewalk cafe-ba, ahol egy isteni hamburgert ettem, mellé ittam egy közepes margaritát, és hallgattuk a sétálóutcán ahogy először egy rapper, majd őt felváltva egy country - rock énekes előad pár számot. Nagyszerű élmény volt.
Az ebéd után egy kis séta következett a tengerparton, viszont cipőink, illetve talpunk teleragadt a homokba helyenként felszívódott kőolajjal, amit napokig tartott eltávolítani.
A Venice-i ejtőzés után ismét kocsiba pattantunk és a GPS (akit idő közben a Santa Monica-n forgatott Baywatch után egyszerűen csak Pamela-nak neveztünk el) a péntek délutáni csúcsforgalomban is az autópályára irányított a downtown (vagyis a belváros felé), így csakhamar testközelből megtapasztaltuk, milyen egy nyolcsávos autópályán a dugó közepén ülni. Kb 1 órával később megérkeztünk a downtownba, és a toronyházak közötti egyirányú, 4-6 sávos utcákon kerestünk parkolóhelyet.
Néhány 10 USD feletti parkolóház elriasztott, ezért inkább külsőbb részen, pénzbedobós helyen parkoltunk.A séta a toronyházak között elképesztő, Los Angeles belvárosában majdnem minden toronyházat az utca szintje felett híd (u.n. skywalk) köt össze, így a zebrák elkerülhetők. Az épületek között sétálva folyton hollywoodi filmek jutottak eszembe, kezdve a Kék villámtól, a Függetlenség napján át, de említhetném a Holnapután-t, vagy a Transformers-t és még rengeteg más filmet, melynek jelenetei itt játszódtak.
Kötelező látnivalóként megnéztük az 5 üveghengerből álló Westin Bonaventure hotelt, melynek 22 emeletén külső üveglift fut fel (kihagyhatatlan), a központi hengerében pedig muszáj megnézni az óriási belső galérián körbefutó kocogóutat, vagy a lent csobogó szökőkutakat.
Innen folytatódott a séta a US Bank Towerig (a torony, amit az independence day-ben szétlőttek az idegenek, és amit állítólag az al-kaida is célpontként kezelt), majd számos parkon keresztül elsétáltunk a Disney Concert hall modern, rozsdamentes acél bevonatú amorf épületéig.
Az első nap annyira kimerítő volt, hogy sötétedés környékén a szálloda felé vettük az irányt, az Albertson élelmiszerlánc egyik üzletében történt bevásárlás után (kenyér, vajkrém, sonka, sajt, narancslé és víz) csakhamar aludtunk.
2. nap
A reggel 4 órai indulás után röviddel már a Los Angelesből keleti irányba (a sivatag felé) haladó autópályákon robogtunk, Los Angelesből a GPS irányítása mellett mindössze egyetlen tévesztéssel ki is jutottunk. A várost a kihalt autópályán is elhagyni kb. 1 órába tellett, kezdtünk ráébredni a metropolis méreteire.
Az előző nap az üzemanyagunk felét el is használtuk, így pirkadatkor már erősen kerestem az autópályán a benzinkutakat jelző táblákat - de egyet sem láttam. Később kiderült, hogy ezeket egyáltalán nem jelzik, de ha az ember egy autópálya letérő környékén egy McDonalds-ot, vagy más gyorséttermet lát, ott biztosan lesz benzinkút is.
Két sikertelen letérő után végül a GPS segítségével találtunk benzinkutat, és amíg a többiek a kocsiban a reggelijüket fogyaszották, illetve az én szendvicsem is készült, megküzdöttem az amerikai tankolás nehézségeivel. A kutak teljesen automaták, a bankkártyát is le lehet húzni rajtuk, de ha az ember készpénzzel tankolna, akkor a sorrend a következő: fizetés a kúton (nekem meg kellett kérdeznem a kutast, hogy szerinte mennyi fér az autóba), majd töltőpisztoly behelyez, gombnyomással üzemanyag választása (Regular - 87 (!) oktánszámú) és végül tankolás - a kút kiszámolja pontosan az előre befizetett dollárnak megfelelő mennyiségű gallont, és csak anyit tankol.
Tele tankkal és gyomorral tovább robogtunk Palm Springs irányába, az autópályán szigorúan 65 mph-t tartva. Kicsit hegyesebb, kanyargósabb autópálya szakasz következett, majd átértünk a Palm Springs melletti, több ezer szélturbinával tarkított síkságra, majd elkanyarodtunk a Joshua Tree nemzeti park felé.
A park bejárata előtt, a Visitor Centerben 80 USD-ért megvásároltuk az 'America Beautiful' kártyát, amely egy autóra, egy évre korlátlan belépési lehetőséget ad az összes nemzeti parkba (national park, nem összekeverendő a state parkkal).Hamarosan beléptünk északnyugatról a Joshua Tree nemzeti parkba, és azonnal gyönyörű, de kietlen tájon találtuk magunkat több száz jukka fa és óriási kő, és sziklahalmok között kanyargó úton. A Hidden Valleynél végigsétáltunk egy túraútvonalat, gyönyörködve a számunkra tökéletesen idegen növényzetben és tájban, illetve a számtalan amerikai csíkos mókusban.
Dél felé haladva megnéztünk egy kempinget Jumbo Rocksnál, ami tele volt lakóautókkal, majd még délebbre haladva a joshua fák lassan eltűntek, és egy még döbbenetesebb növénytakarónak adták át a helyet: a cholla kaktusz kertnek.
Ameddig csak a szem ellát, embermagasságú, vagy még magasabb bolyhos kaktuszok borított
.jpg)
ák a tájat. Az útikönyv szerint a kaktusz veszélyes - 'ugró chollának' is hívják, és ha a tüskéi a bőrbe kerülnek, csak a sebészeten lehet eltávolítani. Csakhamar azt is megértettük, hogy miért. A kaktusz a gömb alakú szúrós gumóit mindenhová elhullajtja, és kicsit hozzáérve a gumó ugrik, és mindent átszúr. 10 méter séta után egyikőnk nadrágján a talajtól mintegy 30-40 cm-re fedeztünk fel egyet (hogy került oda?), nekem pedig a túracipőm gumitalpába fúródott be egy. Kicsivel délebbre 6-7 méter magas furcsa kaktuszfák nőnek, majd a park déli kijárata közelében sétáltunk egyet a Cottonwood springs-nél - kicsiny forrás, óriási pálmafákkal, kolibrikkel, körös körül pedig kietlen kősivatag, virágzó kaktuszokkal.
A nemzeti parkból kiérve kb fél órán belül megérkeztünk Palm Springs határába. Palm Springs óriási kiterjedésű üdülőváros - autópályái nincsenek, így az áthaladás egyet jelent több tucat közlekedési lámpával - melyek közül a legtöbb nincs szinkronizálva, így rengeteget kell állni.A város maga gyönyörű. A sivatagi környezetben nagyon üdék a zöld, nyírt gyepek, a magas pálmafák és a rengeteg virág, délről egy háromezer méter magas hegy határolja. Szombat délután lévén a járdákon és gyalogátkelő helyeken sokfelé ittas tinilányok támogatták egymást.
A város névadói, a pálmafás források (palm springs) felé vettük az irányt, megcélozva Indians Springet. Ez természetesen indián felségterület, a nemzeti park kártya nem használható, pár dollár belépőt kellett fizetni.A kanyonokban sebes patakok folynak, helyenként 2-3 méteres vízeséseket alkotva, mindenütt körbevéve a dús lombú, bolyhos óriáspálmákkal. A fák között kolibrik repkednek, a száraz domboldalakban furcsa gömbkaktuszok nőnek. Remek lehetőség a helyi bizarr környezet megismerésére.
.jpg)
A kanyonokat elhagyva a hegy lába, és a felvonó felé vettük az irányt. Már a felvonó aljáig is meredek út vezet fel, a felvonó viszont maga a döbbenet. Kb. 2000 méter szintkülönbséget tesz meg, és mindössze 6-7 oszlop tartja a kábelt. Magát a felvonó kabinját folyamatosan forgatják, hogy mindenkinek jusson az úton a körpanorámából, és ne tapossák egymást az emberek a jó helyekért. A lábunk alatt lévő mélységek elképesztőek, és még inkább megdöbbent ahogy kiszállunk - a lenti kellemes 22 °C-os hőmérséklettel szemben itt alig van pár fok, a felvonó felső fogadóállomása alpesi stílusú, mindenütt fenyők és HÓ!
Csodálatos a kilátás a lábunk alatt fekvő városra, a repterére és a sivatagra, és óriási a kontraszt a fenti viszonylag buja növényzettel.
A hegyről leérve elfoglaljuk szállásunkat a Comfort Inn-ben (a szoba kicsi, sötét és elég büdös), majd egy séta erejéig bevetjük magunkat a szombat esti Palm Springs éjszakai életébe - zsúfolt bárok és éttermek, jókedvű, hangos baráti csoportok az utcán, részeg lányok, parkoló ferrarik. A forgatagban csak tanácstalanul járkálunk az éttermek között, dönteni nem tudunk, illetve ami végül megtetszik, ott 15-en várnak a leültetésre - végül éhesen megyünk aludni, különös tekintettel a másnap hajnali indulásra.
3. nap
5 órakor indulva kb. fél óráig tart áthaladni a vasárnap hajlani Palm Springsen. 50 db rendőrlámpa lassítja a 10 mérföld hosszú, egyenes utat. Az autópályára érve keletre, Arizona felé fordulunk, a felkelő nap fénye már a gyér növényzetű sivatagot és a számos 2-4 méter magas saguaro-kaktuszt (klasszikus mexikói kaktusz) világítja meg.
Csakhamar átlépünk a Colorado folyó lecsendesedett, déli szakaszán, majd órákkal később Phoenixbe érünk. Itt csak áthaladunk - mindössze az elkerülő autópályát használjuk, mégis ámulunk. Az autópálya körül virágos parkok, golfpályák, szép épületek, rendezett környezet - mintha nem is autópálya lenne, hanem pl. valamelyik város parkja. Végignézzük, ahogy az autópálya rendőrség (highway patrol) egy gyorshajtó után ered, villog, szirénázik és lekapcsolja, majd északra kirobogunk a városból.
Csodálatos dombok jönnek, telis-tele saugaro kaktuszokkal, de megállni nem tudok - autópályán haladunk. Amikor meg sikerül félreállni, körös-körül csak szögesdrót kerítés, sétálni a természetben képtelenség.
Északabbra letértünk az autópályáról Sedona kedvéért - ez egy kisváros, gyönyörű környezettel, lecsiszolt óriási vörös hegyek, zöld növényzet. Mintegy 2 órát töltöttünk el hegymászással és főként fényképezéssel, a könnyen mászható, lekoptatott sziklák és a változatos növényzet (lombhullatók, kaktuszok, jukkák) lenyűgözik az ember. Maga Sedona is gyönyörű - a vörös hegyekhez illeszkedő vörös házak, kirakodóvásárok, majd északabbra canyonvölgy, a mélyén robogó sebes folyóval - majd meredek szerpentin ahogy az autó a Grand Canyon környékének 2000 méter magas fennsíkjára (Colorado fennsíkra) ér - a lombhullató erdő fenyőerdőnek adja át a helyét, a Sedonai kellemes huszon fok pedig 10-15 fok köré csökken.
Flagstaffnál egy újabb problémás tankolás - azt hittem már kiismertem az ámérikái kutakat, de ebbe az egybe egy speciális trükköt építettek, külső segítséget kellett kérnem. Az autópályán keletre haladva hamarosan az erdőket pampafű váltja át, nem sokkal később pedig délre letérve ott a METEOR KRÁTER.
Csak így hívják ezt az 1.2 km átmérőjű sebhelyet a Föld felszínén, amit ötvenezer éve ütött egy vas-nikkel meteorit. Mivel sivatagban áll, gyönyörűen konzerválódott - sem zöld növényzet nem takarja, de folyók és csapadék sem igen roncsolta. Óriási, 200 méter mély medence, a peremén háznagyságú széthajigált sziklákkal.
Egy Barringer nevű úriember annak idején azzal az elmélettel állt elő, hogy ez nem vulkán, hanem meteorit műve. A kráter ma is a Barringer család tulajdonában lévő vállalat birtoka - a családé a belépőkből származó bevétel.
A kráter peremén csodálatos kiállítás - mindent bemutatnak amit a meteoritokról tudni kell. A bejáratnál ott fogad a legnagyobb megtalált meteoritdarab - egy 650 kg-os, fényes vas-nikkel tömb.
Az ajándékboltban, pedig olyan egyedi dolgokat lehet kapni, mint meteorit darabokat, szeleteket az 50 mérföldre lévő megkövült erdő fakövületeiből, és - ami a legjobban tetszett - egy "arizonai hóember" névre keresztelt ajándéktárgy - egy kis gömbbe töltött vízben úszó répa, két széndarab és seprű.
A krátertől visszatértünk az autópályára, majd csakhamar letértünk egy szellemfalu kedvéért: ez Two Guns. Nincs itt semmi, csak a volt 66-os út egy kis darabja, egy elhagyott benzinkút, egy elhagyott motel és egy elhagyott másik épület (talán posta?). Amikor T. viccesen megemlíti, hogy ilyen elhagyott falvakban szokta a szél görgeti az "ördöglabdát", abban a pillanatbana szél feltámad, és az egyik foghíjas kerítés mögül egy valódi ördöglabda pattog elő, és tűnik tova. Hogy még kísértetiesebb legyen a dolog, egy portölcsér - mint mini tornádó - még sok másodpercen át kavarog. Mintha egy western film közepébe cseppentünk volna.
Az ajándékboltban, pedig olyan egyedi dolgokat lehet kapni, mint meteorit darabokat, szeleteket az 50 mérföldre lévő megkövült erdő fakövületeiből, és - ami a legjobban tetszett - egy "arizonai hóember" névre keresztelt ajándéktárgy - egy kis gömbbe töltött vízben úszó répa, két széndarab és seprű.
A krátertől visszatértünk az autópályára, majd csakhamar letértünk egy szellemfalu kedvéért: ez Two Guns. Nincs itt semmi, csak a volt 66-os út egy kis darabja, egy elhagyott benzinkút, egy elhagyott motel és egy elhagyott másik épület (talán posta?). Amikor T. viccesen megemlíti, hogy ilyen elhagyott falvakban szokta a szél görgeti az "ördöglabdát", abban a pillanatbana szél feltámad, és az egyik foghíjas kerítés mögül egy valódi ördöglabda pattog elő, és tűnik tova. Hogy még kísértetiesebb legyen a dolog, egy portölcsér - mint mini tornádó - még sok másodpercen át kavarog. Mintha egy western film közepébe cseppentünk volna. Nyugatra lévő szállásunk felé tartva kis kitérőt teszünk Flagstaff-be, és ha már itt vagyunk, meglátogatjuk a Lowell obszervatóriumot, ahonnan a 30-as években felfedezték a Plútó bolygót, majd pár kör a kocsival Flagstaff vadnyugatias stílusú kisvárosi belvárosában, majd egy vásárlás egy Albertsons-ban - miközben a többiek vásárolnak, én a kocsiban maradok és az embereket figyelem. Egyszerű öltözködésű, egyszerű kinézetű emberek - köztük sok indián. A parkolóban a minénket leszámítva minden autó csupa por - van amelyik belül is. Tehát ilyen egy igazi, poros, amerikai kisváros.
A szállásunknak helyt adó Williams falucskába alkonyatkor érkezünk - csípős hideg és szél fogad. Mindenki kabátokat húz, és végigjárjuk az autentikusnak tűnő falut - mindenütt tipikus vadnyugati épületek - Williams már régen a vadnyugati vasút és a 66-os út egyik fontos állomása volt, ma már csak látványosság, és a Grand Canyon kapuja. Egyik ajándékboltba betérve keresem az interneten kinézett éttermet, a vadnyugati "Typhoon Saloon"-t, de az eladó a többszöri próbálkozásomat is "thai food"-nak érti, az USA-ban viszont nem távolkeleti kajára vágyok. Csakhamar rájövünk, hogy az általam kinézett saloon egy mini skanzen része, és sajnos nincs nyitva - az április a Grand Canyonnál még több mint előszezon.
Végül egy mexikói étteremben kötünk ki, ahol egy Jack Daniels whiskey gyorsan felmelegített, majd egy margarita melegen tartott amíg kihozták a gyakorlatilag megégetett steakemet - mindeddig a régi amerikai éttermi tapasztalataim nem éledtek újra. Korábban nekem az USA mindig egyet jelentett a kitűnő ételekkel.
Gyors alvás egy felejthető Inn-ben, és következhet a holnap.
A szállásunknak helyt adó Williams falucskába alkonyatkor érkezünk - csípős hideg és szél fogad. Mindenki kabátokat húz, és végigjárjuk az autentikusnak tűnő falut - mindenütt tipikus vadnyugati épületek - Williams már régen a vadnyugati vasút és a 66-os út egyik fontos állomása volt, ma már csak látványosság, és a Grand Canyon kapuja. Egyik ajándékboltba betérve keresem az interneten kinézett éttermet, a vadnyugati "Typhoon Saloon"-t, de az eladó a többszöri próbálkozásomat is "thai food"-nak érti, az USA-ban viszont nem távolkeleti kajára vágyok. Csakhamar rájövünk, hogy az általam kinézett saloon egy mini skanzen része, és sajnos nincs nyitva - az április a Grand Canyonnál még több mint előszezon.Végül egy mexikói étteremben kötünk ki, ahol egy Jack Daniels whiskey gyorsan felmelegített, majd egy margarita melegen tartott amíg kihozták a gyakorlatilag megégetett steakemet - mindeddig a régi amerikai éttermi tapasztalataim nem éledtek újra. Korábban nekem az USA mindig egyet jelentett a kitűnő ételekkel.
Gyors alvás egy felejthető Inn-ben, és következhet a holnap.
4. nap
Hajnal 5 órai indulás, sötétben autózás a Grand Canyon déli pereme felé a fennsíkon. Kicsit aggódva kerestünk benzinkutat ezen a nem éppen sűrűn lakott területen - és csak egyet találtunk, ahol a benzin gallonja 2.7 USD volt. Minden más helyen 2.1 és 2.3 között mérték, így ezt kihagytuk, és csak reménykedtem, hogy nem ragadunk valahol a nemzeti parkban, benzin nélkül.
A park bejáratánál jegykezelő bódék - persze a hajnali órán üresek, így a belépőkártya felmutatása nélkül hajtunk be. Még szintén sötétben érkezünk meg a Grand Canyon village-be, egy piciny település a fák között, az épületek szinte eldugva - pár szálloda, néhány étterem és egy-egy kemping. A parkolóban leállítjuk az autót, kiszállunk, majd azonnal vissza. Kint mínusz fokos szél süvít - mindenki öltözközik.
Én a pulóveremre egy kapucnis dzsekit, arra még egy bőrkabátot húzok. Majd 50 méter séta, és a semmiből kibukkan a Grand Canyon. Mindenki "húú"-zik és ámuldozik. Döbbenetes méretek, 1000 méter mély canyon, félelmetes, függőleges sziklafalak, mélyen lent fekvő hegyek és völgyek, a canyon északi partja meg 20-30 kilométerre tőlünk. A nap lassan kel fel, fokozatosan bevilágítva először csak a canyon tetejét, majd a mélyen lent fekvő hegycsúcsokat és dombokat - fantasztikus kontrasztok. Messze lent a canyonba menő gyalogút kacskaringói.Autóba ülünk, és a nyugati kilátóponthoz próbálunk jutni. Az út zárva, csak buszok közlekedhetnek - de túl hideg van messzire elhagyni a kocsit. Ezért inkább megindulunk a peremen keleti irányba - és megállunk minden kilátópontnál.
Fantasztikus panorámák, mindenhol más. Van ahol óriási, széles canyon, van ahol hegyekkel szabdalt canyon, van ahol a canyon itt-ott felfedi a Colorado folyó csíkját is.
És van parkoló, ahol az autóból is gyönyörűen látszik az egész.
Elérjük a desert view pointot - ez az utolsó kilátó ezen az útvonalon. Felmászunk a kilátótoronyba, és megörökítjük a látványt - nyugatra a több tíz kilométer széles, szabdalt canyon, északra a keskenyedő, meredek canyon a Coloradóval, keletre a kietlen sivatag, melyen az oldal-canyonok hagynak árnyékos repedéseket.
Veszünk emlékbe egy panorámaképet, majd a hideg ellen egy-egy forró csokit (az amerikai autókban ülésenként 2-3 pohártartó van, ezt nagyjából mindig ki is használtuk), egy tankolás, és búcsút intünk a Grand Canyonnak - legalább egy időre.
A fennsíkról az út már lefelé kanyarog, a fenyvesek éles vonallal adják át magukat a sivatagnak. Lefelé ereszkedve a bal oldalon végig a little colorado river canyonhasadékai látszanak - be nem látni, csak óriási repedések szabdalják a tájat.Végül egy kilátópont - egy navajo piactér, a belépő talán 1 USD. A bizsukat és ékszereket azonnal ott hagyjuk, rohanunk a canyon falához. Döbbenetes látvány: függőleges sziklafal, többszáz méteres mélységben pedig látszik a barna sárfolyó, a Little Colorado a zúgóival, kanyarjaival. Kimászunk a sziklák szélére, körbe a szakadék és a hihetetlen mélység. Csinálunk pár fotót, bár úgyis tudjuk: semmit sem fog ebből visszaadni.
De mennünk kell tovább, a program nagyon feszes. Kis ideig északra haladunk, ámulunk a rózsaszín és
fehér arizonai homok- és homokkő formákon - sziklák, buckák és dűnék, majd hasonló tájon keletre fordulunk, és Tuba city előtt a sziklafennsíkon megállunk, 60 millió éve élt állatok nyomait nézegetni.Ott vannak, az egykori, de mára megkövült mocsárban. Több száz dinólábnyom, fészkek, tojások - navajo idegenvezető visz körbe minket, mutatja és magyarázza a látnivalókat, cserébe csak borravalót kér.
Tuba cityben rövid technikai szünet (sokan vannak a lányok), majd megyünk tovább keletre. Elrobogunk egy elhagyott Standard Oil benzinkút és reklám mellett (egy szeletke amerikai történelem a Rockefeller birodalomból), majd lélegzetelállító formájú homokkő hegyek közti szurdokon haladunk át, de ez az egész nem hat meg minket.
A legismertebb amerikai táj felé robogunk, a western filmek színhelye, a Monument Valley irányába.
Hamarosan feltűnnek a távolban a gyerekkorom óta ismert és rendszeresen cowboyos filmeken látott hegyek - lecsiszolt vörös kalapok, sziklaorgonák és sziklatűk. Megállunk, és elkészítjük ugyanazt a fényképet, ami az útikönyvünk borítóján is díszeleg: sárgán festett aszfaltút a távolba veszik, körös körül pampafű a vörös homokban, a távolban a Monument Valley vörös hegycsodái.
A terület navaho tulajdonban van, navahok szedik a park határában a belépőt, majd a domb tetején navahokkal alkudozunk a dzsiptúra áráról. Ő 5 személyre 600-at kér, végül kiegyezünk valahol 400 környékén. Aztán előjön egy ötszemélyes terepjáróval, és eltart pár percig amíg felfogja, 5 turista + egy sofőr nem fér be a kocsiba. Végül nyitott platós pickuppal megyünk, ami még nagyobb élmény. Nagy port verve végighaladunk a földutakon, sorban úsznak el mellettünk az óriási vörös hegyek. Egyre csak megyünk, olyan túrára fizettünk be, amit kevesen csinálnak meg. Végül a vörös hegyek közötti canyonokba érünk, és magasan a fejünk felett meglátunk egy óriási, természetes sziklaívet, alatta pedig a dugót, ami kizuhant belőle. Döbbenetes méretek.
A terület navaho tulajdonban van, navahok szedik a park határában a belépőt, majd a domb tetején navahokkal alkudozunk a dzsiptúra áráról. Ő 5 személyre 600-at kér, végül kiegyezünk valahol 400 környékén. Aztán előjön egy ötszemélyes terepjáróval, és eltart pár percig amíg felfogja, 5 turista + egy sofőr nem fér be a kocsiba. Végül nyitott platós pickuppal megyünk, ami még nagyobb élmény. Nagy port verve végighaladunk a földutakon, sorban úsznak el mellettünk az óriási vörös hegyek. Egyre csak megyünk, olyan túrára fizettünk be, amit kevesen csinálnak meg. Végül a vörös hegyek közötti canyonokba érünk, és magasan a fejünk felett meglátunk egy óriási, természetes sziklaívet, alatta pedig a dugót, ami kizuhant belőle. Döbbenetes méretek.
Következő megálló egy még nagyobb sziklaív, harmadszorra pedig egy katedrális méretű barlangba megyünk be, a kupola tetején pedig 30 méteres lyuk. Visszafelé 
megállunk a park legismertebb pontján ahol a három legismertebb hegyformáció látszik, végül visszavisznek az autónkhoz.
Megdöbbenve vesszük észre, hogy a kocsi jobb hátsó csúszóajtaja nyitva van - gyors ellenőrzés, de minden megvan. A GPS, a laptop, az iratok - minden a helyén maradt. Egy navaho odajön, mondja hogy nyitva hagytuk az ajtót, de vigyáztak a kocsira. Megköszönjük és megyünk tovább.
Egy gyors technikai szünetre még megállunk a Monument Valley egyik dombján épült óriási szállodánál, majd indulás vissza nyugatra, a Lake Powell és Page városka felé.
megállunk a park legismertebb pontján ahol a három legismertebb hegyformáció látszik, végül visszavisznek az autónkhoz.Megdöbbenve vesszük észre, hogy a kocsi jobb hátsó csúszóajtaja nyitva van - gyors ellenőrzés, de minden megvan. A GPS, a laptop, az iratok - minden a helyén maradt. Egy navaho odajön, mondja hogy nyitva hagytuk az ajtót, de vigyáztak a kocsira. Megköszönjük és megyünk tovább.
Egy gyors technikai szünetre még megállunk a Monument Valley egyik dombján épült óriási szállodánál, majd indulás vissza nyugatra, a Lake Powell és Page városka felé.
Menet közben még sok gyönyörű hegyet és sziklaformát látunk, de se megállás, se fényképezés - ha az ember a Monument Valley-t és a Grand Canyon-t egy nap látogatja meg, aznap minden más már jelentéktelennek tűnik.
Csakhamar bejön a Page-i rádió, jó zenék, időnként közérdekű bejelentések, pl. a rádió részidős keverőpultost keres. Sajnálkoznak a hideg idő miatt (20°C), de bemondják, hogy másnap szélcsend és zavartalan napsütés: igazi hajózó idő.
Naplemente előtt érünk Page-be. Nem állunk meg a városban, gyorsan legurulunk a dombon a Glen Canyon óriási hasadéka felé. Átmegyünk a Glen Canyon viadukton, közvetlenül az 500 km-es tavat kialakító gát- és vizierőmű előtt. Megállunk pár percre, kisétálunk a hídra, az rázkódik az elhaladó autók alatt. Mély hasadék a kanyargós Colorado folyóval az egyik oldalon, a gát betonmonstruma a másik oldalon a naplemente árnyékaiban, lábunk alatt pár száz méteres mélység. Tovább autózunk a Powell tó felé - gyönyörű kilátás a hegyekről, kissé vegyes érzelmek bennünk. 2 gigawatt áram termelése érdekében vízzel töltöttek fel 500 kilométernyi canyont, ki tudja milyen csodákat temetve a víz alá. A nap lebukik a horizonton, mi pedig felkeressük a Best Western szállodát. 2-3 szintes szálloda szép panorámával a sivatagra és a canyonra, de fából készült, a folyosó padlók érezhetően mozognak ahogy megyünk rajta. Nagy alvás következik, másnap csak 6-kor indulunk.
5. nap
A felkelő nap sugaraiban fürödve szállunk a kocsiba. A világ egyik csodájához csak 2-3 mérföldet kell megtennünk. Az útról lekanyarodva homokos, poros parkolóban hagyjuk a kocsit, és megmászunk egy vöröshomokos dombot. A domb tetejéről már látszik a Glencanyon patkó alakú ívének hasadéka - egy sötét árnyék a homokkő fennsíkban, de még 500 métert kell gyalogolni a helyenként puha homokos, helyenként sziklás területen. Még teszek pár lépést, fellépek egy sziklára, és egyszer csak ott van előttem a csodálatos panoráma: a Colorado folyó és a több száz méter mély canyon 180 fokos kanyarja. Csend, a felkelő nap egyre jobban bevilágítja a canyont - döbbenetes. Senki sem érzékeli, hogy mennyire óriási a képződmény, csak azt érzékeljük, hogy hatalmas. Aztán valaki észrevesz egy kajakot odalent a mélységben, a folyópartra húzva. Alig látszik.
Órákat tudnék itt tölteni, de menni kell tovább. Kiülök még egy kicsit a hasadék szélére, elteszem a fényképezőgépet és magamba szívom a látványt.
15 perc gyaloglás vissza a kocsiig, és indulás a Wahweap marinába - a Powell tó kikötőjébe. A Powell tó maga a felduzzasztott Colorado folyó, 500 km hosszú, és gyönyörű kanyonokat temetett el, illetve azok között kanyarog.
A marina 9-kor nyit, addig amerikai házaspárokkal beszélgetünk. Iowából jöttek, lakóhajójuk van valamelyik nagy tavon. Megtudják, hogy sosem vezettem motorcsónakot, azt mondják, nem nagy dolog, vágjunk bele bátran.
Kifizetjük a 200 dollárt és a 400 dollár kauciót a három óra motorcsónak bérlésre. Célpont a világ legmagasabb sziklaíve, a 66 méter magas Rainbow Bridge, de ha az nem jön össze, legalább behajózunk pár szép oldalcanyonba.
Rövid oktatás a motorcsónakon (vízi jártassági nem kell, elég a 21 év és rendes jogosítvány) - előre, hátra, kanyarodás, tankolás, vészhívás a rádión, vezetési sebességek... és egy elnagyolt térkép, a tavon felfelé a zöld bójákat kell jobbról venni, a tavon lefelé a pirosakat, a fehéreket meg kerüljük, mert víz alatti sziklát jelez. 5 perc az egész, és mehetünk is.Kivezetem a hajót a marinából, nagyobb sebességre kapcsolok, majd leállok. Kb 50 fehér bója mindenfelé, sehol egy zöld, vagy piros. Előttünk egy marina, körös-körül a canyonok, oldalcanyonok. Merre menjek? A csapat persze jó tippadó. Látják, hogy arra kell menni, és keletre mutatnak egy oldalcanyon irányába. Én persze emlékeimből jól ismerem a műholdképet, és tudom hogy délre vezet az út, de nem látszik merre.
Feladom. Mindenki biztat, menjek csak nyugodtan erre- meg arra. Én visszaszólok, hogy mindenki pont annyira tud motorcsónakot vezetni, mint én. A lehetőség adva van: szabad a kapitányi szék, és én is be tudok ülni hátra, tippadónak. Persze erre nagy a csönd.
Senkinek egy szava sincs amikor visszafordulok, persze mindenki meg van sértődve. Visszaviszem a hajót a marinába, kikötjük, a hajótársaság megérti és visszaadják a pénzt. Barátaink és feleségem lassan megérti és elfogadja a helyzetet, a vállamon nyugszik az egész csapat felelőssége, és ezt ezúttal nem vállaltam fel.
Így a program borult, lett egy szabad délelőttünk. Irány egy CostCo, bevásárlás, majd egy Taco Bell az 1-2 dolláros laktató kajáikkal, végül egy postahivatal (persze drive through, vagyis autóból is lehet intézni az ügyeket), feleségem felad egy képeslapot a munkatársainak.
Pont időre érünk oda a lefoglalt Antelope canyon túrára. Egy üzletlánc parkolójában felterelnek egy módosított óriási pickup platójára, és ránk zárják a korlátot - így érezhetik magukat a marhák, mielőtt viszik őket steakesíteni.
A környéken kellemes az idő, de a 45 mérfölddel haladó nyitott platón már hideg van - előkerülnek a pulóverek. Letérünk az aszfaltútról, egy kanyon aljába megyünk, még 10 perc száguldozás a homokon. Végül leengednek bennünket, és besétálunk az 1-2 méter széles canyonba - mindössze 10-15 méter magas homokkő képződmény, amint a hirtelen áradások, szél és homok fantasztikus formájúra faragott. A canyon tetején mindenhol fény jut a canyonba, gyönyörűre színezve a sziklákat. Csak utólag tudom meg, hogy pár évvel ezelőtt egy 11 fős csoport hagyta itt a fogát - pár kilométerre vihar keletkezett, a kanyonok pedig teljesen váratlanul vezették az Antelope canyonba a több méter magas vízfalat.
Visszavisznek a kocsihoz, beülünk, indulunk. Még egy rövid megálló a hídnál és a gátnál, aztán egy utolsó, kicsit csalódott pillantás a gyönyörű Powell tóra - a Rainbow bridge-nek még várnia kell egy kicsit - legközelebb biztosan nem hagyjuk ki.
Tovább nyugatra. Északi irányban, 30-40 kilométerre gyönyörű, magas táblahegyek látszanak. A GPS egy kietlen helyen jobbra irányít. Fékezek, lehajtok - van egy kis földút, rajta nagy táblák, hogy "Nem ez az út vezet a Bryce Canyonhoz", és hogy "Csak négykerék meghajtású járművel járható út". Nyilván mások GPS-ei is megtalálták ezt a rövidítést.
Megyünk hát tovább nyugati irányba, keresztül haladunk egy nagyon szép városon, majd északnak fordulunk, és a hegyek közötti völgyben megyünk tovább. Út közben rövid technikai szünet, közben T. felkap egy fenyőtobozt, de az úgy megszúrja, hogy vérzik az ujja. Úgy látszik az USA-ban minden növény veszélyes. :)
Északra haladva a völgy kiszélesedik, a hegyek kicsit távolodnak - gyönyörű, széles legelők, bennük kis folyó kanyarog, a hegyek vörösek, fehérek. Közeledünk a Bryce canyonhoz, keletre fordulunk. Beérünk a Red Rock Canyon területre, az út mindkét oldalán égővörös sziklák, hegyek, sziklatűk; az út két a vörös sziklából kifaragott alagúton halad át.
A hegyek után magas, füves fennsíkra érünk, helyenként fenyőerdők látszanak. Délre kanyarodunk, és belépünk a Bryce canyon nemzeti parkba. A fák között őzek, de mi sietünk tovább, a lemenő nap fényében szeretnénk megnézni a Bryce Canyon sunset (napnyugta) kilátóját. Kiszállunk az autóból, kisétálunk a peremre - helyenként hófoltok, 2700 méter magasan vagyunk. A látvány gyönyörű, bár napfelkeltekor szebb lesz - a táblahegy peremén állunk - ez valójában nem is kanyon, hanem hatalmas szakadék -, azon túl, a távolban alacsonyabb területek, dombok. A táblahegy pereme mentén a homokkőből a természet által kifaragott több száz, vagy ezer sziklatű és sziklatorony - vörös és fehér csíkokkal. A nap lemegy. Mi visszafordulunk a szállásunk felé, a park bejárata előtt van két-három szálloda, bevásárlóközpont és benzinkút. Az út mentén a turisták kedvéért kiépített western település utcája, benne egy EU rendszámos trabant parkol - ezt leszámítva verandás faépületek, földút. A szállás közepes, egy alvásra megfelel.
6. nap
A napfelkeltét már a sunrise pointon (napfelkelte kilátó) nézzük. Gyönyörű a látvány ahogy a nap mind jobban megvilágítja a sziklatornyokat - hosszú, kontúros árnyékaikkal. Elautózunk a Bryce pointra, még több sziklatorony látszik odalent. Mr. Bryce telepes annak idején azt mondta, borzasztó munka lehet egy elkószált marhát megtalálni ezen a terepen. Igaza lehetett.
Tovább a parkon belül, déli irányba - az út egyre emelkedik. Végül 3100 méteres magasságban elérjük a Bryce legmagasabb pontját, kelettől északnyugatig az egész vidék belátható, gyönyörű a panoráma. A hegyek amin állunk vörösek, tetején és az árnyas hegyoldalakban hó, máshol zöld fenyvesek borítják, 1 méteres a hó körülöttünk. Kiderül, hogy a hegytetőn koppantós WC van - a pottyantós WC fagyos levegős légöblítéses változata - bent süvít a szél - mire az anyag leér, már koppan. 
Elegünk van a hidegből, indulunk kifelé a parkból, lefelé a hegyről. Menet közben megnézünk egy sziklaívet, ez is óriási - kb 20-30 méter magas és ugyanilyen széles.
Tovább, vissza a Bryce pointra, a levegő már melegedett, napos a keleti hegyoldal - ideális egy túrához. 45 perces sétával leereszkedünk a csodálatos rózsaszín-fehér dombok és a vörös-fehér sziklatornyok birodalmába - ez a Queen's garden, a királynő kertje. Az út végén kiderül miért: az egyik sziklatorony pont olyan, mint Viktória királynő sziluettje. Sétálunk a 8-10 méter átmérőjű, 60-100 méter magas sziklatornyok között, majd vissza az autóhoz, megint csak indulnunk kell tovább. Elhagytuk a Bryce Canyont.
A fennsík füves legelőjén láttuk, ahogy egy gyerekcsapat buzgón keresi a fűben elrejtett ajándékokat (húsvét előtti szerdán?!), majd áthaladtunk a sziklaalagutakon, és délnek fordultunk. Ereszkedni kezdtünk a hideg és hó birodalmából, a lejjebb fekvő fennsíkok és canyonvölgyek felé.
Kb 1 - 1.5 óra múlva el is értük a nap délutáni programpontját, a Zion canyont. Végre egy nemzeti park, ahová emberi időben értünk, és ahol a beléptető kapuknál megnézték a kártyánkat. Beléptünk a vörös sziklacanyon a Zion Canyon birodalmába. Az út a hegyekkel körülvett völgy mélyén kanyargott, már itt ámuldoztunk a hegyek méretein és alakján. Sakktábla szerűen rácsmintázott hegyek, lecsiszolt, egyenes falú hegyek, volt itt minden, de aztán beléptünk egy több kilométer hosszú, alagútba, az alagút túl oldalán pedig sokkal döbbenetesebb látvány várt. Sokkal magasabb hegyek, és még messze nem voltunk a canyon alján - meredek szerpentin vezetett lefelé. A szerpentinről jól látszott a világ második legnagyobb fesztávolságú sziklaíve, a Kolob arch. Sajnos közel van a mellette lévő hegyhez, és a fényviszonyok miatt nem látszott egyértelműen, hogy elkülönült sziklaívről van szó, de elég ha az ember tudja, és csak a méreteken ámuldozik.
A szerpentin alján parkoló, magába a canyonba autóval nem lehet behajtani. Ingyenes, propán üzemű buszok visznek be a vörös aszfalton.
A buszok 5 percenként járnak, a sofőr pedig érdekes adatokat sorol a canyonról, és elmondja a következő megállóval kapcsolatos tudnivalókat.
A canyont mormon telepesek fedezték fel, és látványát isteni eredetűnek ítélték, minden hegyet és képződményt a biblia alapján neveztek el.
Egyik nevezetessége az Angels landing hegyorom, ami a canyon közepén helyezkedik el, és a folyó és a canyon is megkerüli. Sajnos a felvezető több órás túraút nem fért bele a programba.
Busszal elmentünk a kanyon végéig, és egy fél mérföldes könnyű sétával felmentünk a folyó és a canyon szurdokos részéig, addig a pontig ahonnan száraz lábbal tovább menni nem lehet, a robogó víz canyonfaltól-canyonfalig kitölti a teret. A folyónak sok tíz négyzetmérföldes vízgyűjtője van, így nagy táblával hirdetik, hogy gyors áradás (flash flood) bármikor lehet, ilyenkor nem szabad futni a víz elől, hanem azonnal magasra kapaszkodni.
Az út mentén mindenhol apró erecskék alkotta kis vízhozamú, de 100 méter magas vízesések, vízfolyások, mohás sziklafalak, érdekes vízi élővilág, és rengeteg mókus.
Két buszmegállóval lejjebb szintén nagyon rövid, de kicsit meredekebb túraútvonal a Könnyező sziklához.
Kb 1 - 1.5 óra múlva el is értük a nap délutáni programpontját, a Zion canyont. Végre egy nemzeti park, ahová emberi időben értünk, és ahol a beléptető kapuknál megnézték a kártyánkat. Beléptünk a vörös sziklacanyon a Zion Canyon birodalmába. Az út a hegyekkel körülvett völgy mélyén kanyargott, már itt ámuldoztunk a hegyek méretein és alakján. Sakktábla szerűen rácsmintázott hegyek, lecsiszolt, egyenes falú hegyek, volt itt minden, de aztán beléptünk egy több kilométer hosszú, alagútba, az alagút túl oldalán pedig sokkal döbbenetesebb látvány várt. Sokkal magasabb hegyek, és még messze nem voltunk a canyon alján - meredek szerpentin vezetett lefelé. A szerpentinről jól látszott a világ második legnagyobb fesztávolságú sziklaíve, a Kolob arch. Sajnos közel van a mellette lévő hegyhez, és a fényviszonyok miatt nem látszott egyértelműen, hogy elkülönült sziklaívről van szó, de elég ha az ember tudja, és csak a méreteken ámuldozik.
A szerpentin alján parkoló, magába a canyonba autóval nem lehet behajtani. Ingyenes, propán üzemű buszok visznek be a vörös aszfalton.
A buszok 5 percenként járnak, a sofőr pedig érdekes adatokat sorol a canyonról, és elmondja a következő megállóval kapcsolatos tudnivalókat.
A canyont mormon telepesek fedezték fel, és látványát isteni eredetűnek ítélték, minden hegyet és képződményt a biblia alapján neveztek el.
Egyik nevezetessége az Angels landing hegyorom, ami a canyon közepén helyezkedik el, és a folyó és a canyon is megkerüli. Sajnos a felvezető több órás túraút nem fért bele a programba.
Busszal elmentünk a kanyon végéig, és egy fél mérföldes könnyű sétával felmentünk a folyó és a canyon szurdokos részéig, addig a pontig ahonnan száraz lábbal tovább menni nem lehet, a robogó víz canyonfaltól-canyonfalig kitölti a teret. A folyónak sok tíz négyzetmérföldes vízgyűjtője van, így nagy táblával hirdetik, hogy gyors áradás (flash flood) bármikor lehet, ilyenkor nem szabad futni a víz elől, hanem azonnal magasra kapaszkodni. Az út mentén mindenhol apró erecskék alkotta kis vízhozamú, de 100 méter magas vízesések, vízfolyások, mohás sziklafalak, érdekes vízi élővilág, és rengeteg mókus.
Két buszmegállóval lejjebb szintén nagyon rövid, de kicsit meredekebb túraútvonal a Könnyező sziklához.
A többszáz méter magas, függőleges falú hegyorom egy természetes ereszt képez, ahová be lehet sétálni, és egy a hegyen lecsorgó víz képezte esőfüggöny mögé kerülhetünk.
További egy buszmegállóval lejjebb, a Zion lodge szálloda parkolójától is végigcsináltunk egy látványos, de max. 1.5 órás útvonalat az Emerald Pools-hoz (Smaragd medencék). Az alsó medencét egy könnyű sétával elérjük, gyönyörű vízesés aljánál állunk, a víz egy tényleg smaragdzöld tavacskába zuhog, rövid tanakodás, és már indulunk is a felsőbb pool-okhoz. Az út az első vízesés alatt, a szikla mélyedésén keresztül vezet, majd pár meredek lépcső következik, és el is érünk a középső "medencéhez" ami az első vízesés tetején lévő lapos szikla, vagy orom tetején kialakuló tavacska. Most már nem állhatunk meg, a felső medence állítólag csak fél mérföld. Gyaloglunk felfelé, másszuk a sziklák képezte lépcsőket, közben az óriási vörös hegyek lassan árnyékba borítják a kanyon azon részét ahol mi vagyunk.
Egy dombocska után kibukkan a felső medence, és vele együtt egy ámulatba ejtő látvány.
A víz kb 600 méter magasról zuhan egy függőleges sziklafalról, közben szinte elporlad, a vízpermetet pedig a szél fújja jobbra, vagy balra. Szinte le sem ér a talajra, de a vízesés alatt mégis ott van egy nagy, smaragzöld tó.
További egy buszmegállóval lejjebb, a Zion lodge szálloda parkolójától is végigcsináltunk egy látványos, de max. 1.5 órás útvonalat az Emerald Pools-hoz (Smaragd medencék). Az alsó medencét egy könnyű sétával elérjük, gyönyörű vízesés aljánál állunk, a víz egy tényleg smaragdzöld tavacskába zuhog, rövid tanakodás, és már indulunk is a felsőbb pool-okhoz. Az út az első vízesés alatt, a szikla mélyedésén keresztül vezet, majd pár meredek lépcső következik, és el is érünk a középső "medencéhez" ami az első vízesés tetején lévő lapos szikla, vagy orom tetején kialakuló tavacska. Most már nem állhatunk meg, a felső medence állítólag csak fél mérföld. Gyaloglunk felfelé, másszuk a sziklák képezte lépcsőket, közben az óriási vörös hegyek lassan árnyékba borítják a kanyon azon részét ahol mi vagyunk.
Egy dombocska után kibukkan a felső medence, és vele együtt egy ámulatba ejtő látvány.A víz kb 600 méter magasról zuhan egy függőleges sziklafalról, közben szinte elporlad, a vízpermetet pedig a szél fújja jobbra, vagy balra. Szinte le sem ér a talajra, de a vízesés alatt mégis ott van egy nagy, smaragzöld tó.
Lefelé már nagyon sietünk, a canyon egyre inkább árnyékba borul, nem látszik milyen magasan jár a nap. Busszal ki a canyonból, beülünk az autóba, keletre kiautózunk a canyon torkolatán, nézzük az egyre csökkenő méretű hegyeket, és az aranyos inn-eket és moteleket a park bejárata közelében. Hamarosan autópályára vezet a GPS, és megérkezünk aznapi szálláshelyünk városába, St. George-ba. A városból semmit nem látunk, már alkonyat van - mindössze felkeressük a városszéli, bevásárlóközpontok közé épült szállodát (egy Ramada hotel, egész jó minőségű), kipakolunk, és étterem keresésre indulunk. Mindössze fél mérföldre van egy Red Lobster, ami az egyik kedvenc amerikai étterem láncom.
Csak feleségemmel ketten megyünk - kell ilyen este is.
A bejáratnál természetesen várni kell pár másodpercet az ültetése - mint minden amerikai étteremben. A pincér automatikusan hoz egy pohár jeges vizet, és egy kis előételt - legyen mit ennünk amíg a rendelés elkészül. Kedvesen kikérdez minket: melyik nemzetiparkból jöttünk, melyikbe megyünk, milyen országból jöttünk. Crab cake-et rendelek előételként - egy kaliforniai barátom mondta még pár éve, hogy ez tipikus kaliforniai étel, akkor megkóstoltam, azóta a kedvencem, feleségem is megkóstolja és ízlik neki. Főételként pisztrángot választunk vajas, héjában sült burgonyával, természetesen a főétel ELŐTT kihoznak egy nagy adag cézár salátát.
Megesszük, jól esik, majd jön a pisztráng. Fennséges.
Vacsora közben a szomszéd asztaltól a vacsorát befejező néni és bácsi odajön és beszélgetni kezd, mert füleltek amikor a pincérrel beszéltünk, de ez egy kisvárosban kötelező. "Ugye nagyon hideg volt fent a Bryce-on? Vegasba megyünk? Vigyázzunk a pénzünkre. Ők San Diegoba költöztek öreg korukra, nagyon szép hely. Mi tetszett eddig az USA-ban? Hogy találtunk pont a Red Lobster étteremre?" Vagy öt percen keresztül beszélgetünk.
Folytatnánk a vacsorát, de egy távozó lány magyarul épp csak kedvesen annyit mond: "Jó étvágyat!". Elképedünk, magyarul megköszönjük, ő angolul jó éjszakát kíván. Nyilván magyar felmenői lehetnek.
2 perccel később a pincérek összeállnak és egy asztal mellett eléneklik az ott ülőknek a Happy Birthday-t. Mindenki tapsol.
Pár falattal később egy másik közeli asztaltól távozó idős házaspár jön oda hozzánk, ők is a hideg Bryce canyonról kérdeznek és sok sikert kívánnak az úthoz.
Lassan visszamegyünk a szállodához - kellemes az idő, pár pillanatig még foglalkozok a gondolattal, hogy igénybe veszem a szálloda kültéri jacuzziját, végül az ágy nyer.
7. nap
Ismét sötétben, még jóval napfelkelte előtt indulunk. Pirkadatkor már a Virgin river óriási (persze a korábbi kanyonokhoz képest elenyésző) kanyonjain és pár alagúton át haladunk, de még túl sötét van, nem sokat látunk a tájból.
Amint megérkezünk Nevadába, az autópálya mellett máris kaszinókat látunk, nagy neonreklámokkal, kint a pusztaságban. Mindenhol sivatagos környezet, foltokban pampafűvel, itt-ott egy nagy bánya, vagy más ipari létesítmény.
A nap már fent van, amikor az autópályán egy dombról lefelé haladva megpillantjuk Las Vegast - egy óriási síkság tele egyszintes épületekkel, bevásárló központokkal, kertvárosokkal, és valahol a messzeségben egy kis szakasz néhány magasabb szállodával.
Majdnem mindenhol útfelújítás, és hajnali dugó.
A GPS nem Vegas-ra, hanem a Hoover gátra van beállítva, de meggondolom magam - az autópálya úgy is dugós, inkább átprogramozom, hogy a Strip-en, a híres szállodasoron vigyen át minket.
A Stratosphere tower 300 méteres tornyánál kezdjük északról a strip-et, déli irányban hosszú szünet - mindenhol daruk és építkezések, majd pár kilométerrel arrébb kezdődik Vegas veleje, sorban az ismert szállodákkal: A Mirage tűzhányója, a Treasure Island, a Venetian, a Bellagio és a Paris, az MGM Grand és a New York - New York, majd egy hasba akasztó giccs, az Excalibur piros és kék tornyai, majd a Luxor szfinx-e, obeliszkje és piramisa, végül a Mandalay Bay épülete. Mindenütt magas pálmák, szökőkutak, a szállodák üvegfelületeiről a szemembe tükröződő reggeli napfény, óriás kivetítők és neonreklámok.
Lassan kijutunk Vegasból, valamelyik külterületen megállunk egy Starbucks Cafe-ban, egy isteni forró csokit kérek, amerikai módra, lezárt pohárban adják - vezetés közben is ihatok.
Pár mérfölddel arrébb nagy röhögésben törünk ki, mert az egyik kereszteződésben két tábla: Veteránok otthonai balra, Veterán temető jobbra. Nagyon abszurd.
Kisebb hegyek közé érünk, lent már látszik a Hoover gát által kialakított Meade tó. A gát előtt rendőri ellenőrzés, de csak bepillantanak a kocsiba és továbbintenek - túl fehérek vagyunk terroristáknak.
A gáton 2x1 sáv vezet át, és persze mindenki bámészkodik, csigalassúsággal halad a sor.
A túloldalon, az Arizona államhatár tábla alatt leparkolunk, és séta a gátra. Az első amit megpillantok, a túlfolyó: egy 15 méter átmérőjű betoncső bukik le a mélybe. A gátra kiérve egy óriási épülő autópálya hidat pillantunk meg a kanyon felett, (itt van értelme viaduktot építeni, nem a dombos Dunántúlon) majd lenézünk a gátra - sokezer tonna tömör beton, egy általa tartott óriási tó, alatta egy a paksi villamosenergia termelés kétszeresét adó vízierőmű.
Megnézzük a Nevada és Arizona államhatárát jelző táblát a gát közepén, majd autóba ülünk, egy gyors bevásárlás egy Albertsonsban, és irány a bűn városa: Vegas.
A városba befelé menet természetesen megállunk a híres "Welcome to Las Vegas" táblánál, majd a szállásunkat vesszük célba. Az MGM Grand mögött, az óriási, világító gitárral önmagát hirdető Hard Rock Cafe melletti utcában van a Comfort inn. Nagyon kellemes csalódás. Mivel elfogyott, ingyen adnak fogkrémet. A motel kívülről szép, a szoba belül nagyon igényes. Ledobáljuk a cuccokat, és már megyünk is egyet úszni a fűtött medencébe, a szikrázó napsütésben.
A fürdés után az autót a szállodánál hagyjuk, a Strip közel van. Mindössze másfél kilométer séta. Egy plazánál kezdjük, majd elsétálunk a Bellagio-ig (az Ocean's eleven játszódott itt), végignézzük a szökökút műsort: a többszáz méteres medencében ugyancsak több száz fúvóka fújja a vizet a zene ritmusában, de olyan erővel és olyan magasra, hogy a fúvókák működése petárdaropogásnak hangzik. Tovább a Ceasar's Palace-be, majd a Venetian-ba - giccsek egymás hátán. A szemközti oldalon a Paris az Eiffel toronnyal és a diadalívvel. A Venetianban összezsúfolva minden ami Velence, de a gondolák repedezett kék medence vízén úsznak. Mindenhol tömegek kószálnak, és minden szálloda aljában ugyanaz a kép: süppedős padlószőnyeg és játékgépek végeláthatatlan sora.
Északra sétálva elhagyjuk a Mirage-ot is, majd hosszú üres szakasz következik - mindenhol lezárt építési területek, és parkolók, végül sok gyaloglás után ott a Stratosphere tower.
Szomjasak vagyunk, kérek egy kólát - 5 dollárt fizetek. Megvesszük a tizenpár dolláros jegyet, és egy kis biztonsági ellenőrzés után a következő lifttel már emelkedünk is a 300 méter magasan lévő tető felé.
A torony kilátójának ablakai kifelé dőlnek, hogy függőlegesen is le lehessen nézni. De fentről is csak ugyanaz a látvány, mint ahogy Vegas messziről látszott: egyszintes épületek minden felé, egyedül a Stripen vannak 30-40 emeletes szállodák. Velünk egy magasságban látjuk a leszálló repülőket, percenként jön egy. Felmegyünk a felső, nyitott tetőre - fúj a szél, és lassan megy le a nap így nincs túl meleg, elképedünk amikor meglátjuk a torony szélén túl nyúló ringispilt: a benne ülők a 300 méteres mélység felett pörögnek és forognak.
A torony tetejéről kinézzük, hol van az egynomtávú vasút (monorail) végállomása - nem akarunk gyalog visszajutni a központig.
10 perc gyaloglás a monorailig, 5 dollár a jegy, és már zötykölődünk is visszafelé. Elmegyünk a Hilton 10 emelet magas reklámja mellett - a szavam is eláll, de végül is fizessenek a gazdagok - majd a másik végállomáson, az MGM Grand épületében szállunk ki.
Vagy 10 percig tart, mire megtaláljuk a kijáratot az utcára, innen jön még 2 kilométer gyaloglás a szállásig: beesteledett, kell a fényképezőgép állványa.
Kicsit felöltözünk, kocsiba ülünk, a GPS segítségével a Las Vegasi egyetem közelében megtaláljuk az In'n'out gyorsétterem lánc egyik éttermét. Az étteremláncot is a kaliforniai barátom ajánlotta a figyelmembe. Spártai egyszerűségű hely, az ételválaszték mindössze: hamburger, sajtburger, és dupla-dupla. Persze az utóbbit kérjük, van benne két húspogácsa, két sajt, hagyma, paradicsom, tehát a szokásos, no meg krumpli, no meg egy üres pohár, amibe azt töltünk, amit akarunk az italos pult üdítőiből.
De a hamburger az a legjobb, amit valaha ettem. Nem tudom a titkát. Talán, mert csak friss húspogácsát használnak, nem fagyasztottat? Mindenesetre isteni, még feleségemnek is ízlik, pedig ő nem hamburger mániás.
A kocsival közelgurulunk a Striphez, másodszor nincs kedvünk kilométereket gyalogolni oda és vissza. Egy kisebb szálloda parkolójában parkolunk (persze nem lenne szabad).
Benézünk a giccskirály Excaliburba, majd felszállunk az ingyenes magasvasútra, ami levisz a Mandalay Bay hotelig. Az épület belsejében nagy tábla hirdeti a Shark Reefet, vagyis a cápazátonyt. Elindulunk a tábla irányába.
Bejutunk a kaszinóba - eleinte automaták, később kocka- és rulettasztalok, black-jack. Már percek óta gyaloglunk, de még mindig egyetlen helyiségben vagyunk, a kaszinó több futtbalpályányi egybefüggő terület. Végre kiérünk és átmegyünk a konferenciaszárnyba. 5 perc iramos gyaloglás és végre elérjük a shark reefet - hatalmas az épület, az Arena plaza és a többi az egyik szögletében elférne. A shark reef végül túl drága.
Nem baj, követjük a feliratokat amik a Luxor felé mutatnak. Vissza az óriási kaszinóba, majd egy hosszú bevásárlóközpont-utca, ami persze fedett. Üzletek két oldalon, 5-10 perc gyaloglás, végül a Luxorba érünk. A két épület között egy fedett bevásárlóutcán át (is) lehet közlekedni - ismét elámulok a méreteken. Már fél órája gyaloglunk a mi tempónkban (ami messze van a lassútól) és még nem értünk ki az épületekből.
Bejutunk a Luxor főépületébe, a nagy piramisba. Belül üres, felnézve láthatók a piramisszerűen szűkülő körfolyósók. A piramis aljában, a fedett részen különféle kiállítások. Egymás mellett látom a Bodies és a Titanic kiállítást - Magyarországra jó ha egy év alatt eljön két ilyen nagy kiállítás, itt meg egymás mellett, egyszerre ott van a kettő.
Kijutunk az épületből, pár külső fotó a nagy piramisról, és megyünk az Excalibur mellett a New York- New York felé - felhőkarcolók kicsinyített mása, a szabadságszobor és a Brooklyn bridge. Az épületek között hullámvasút robog.
Séta tovább északra, óriási szállodák épülnek. A gyalogosforgalom alagutakba van kényszerítve az építkezés miatt - hullámzó, lassú tömeg, nem lehet haladni. Kézenfogva sétálunk, az utcán mégis mindenhol prostik és bordélyházak telefonszámait próbálják a kezünkbe nyomni. Az utcán újságosdobozokból pornólapokat lehet vásárolni. Az eldobált, meztelen nőket ábrázoló, bordélyházas reklámkártyák borítják a járdákat, kisgyerekes családok taposnak rajtuk, apukák és anyukák próbálják kivinni a gyerekeket ebből az egészből. Ők csak a Bellagio esti szökőkútját akarták a gyerekeknek megmutatni, nem a pornót. Kiábrándító.
Eljutunk a Bellagio-ig, végignézünk egy esti szökőkút programot is. Majd fordulás vissza: már majdnem éjfél, másnap meg hajnalban kelünk, és még szerencsejátékozni is akarunk.
Az MGM kaszinójába megyünk be, tanácstalanul keresgélünk. 5 centes, vagy 10 centes alapon akarunk játszani, a gépekre ez ki is van írva, de semmit nem mond arról, hogy mit kell csinálni. Zsetont vegyünk? Nincs sehol segítség, egy zsetonkiadónak vélt automatába begyömöszölünk egy 10 dollárost, mire az kiad 10 db egydollárost. Nevetünk, ennek aztán sok értelme volt.
Végül egy egydollárost begyömöszölünk egy gépbe és játszunk. Gyorsan elmegy az egész.
Másik fajta géppel próbálkozunk, ide két dollárt adunk be. Időnként nyerünk (bár nem tudjuk hogy miért, nem érthető a játék), pár perc alatt azért elmegy a pénz. De nem bánjuk, mert vár már az ágy. Három dollárt otthagytunk azoknak, akik milliárd dollárokért építenek kaszinó-szállodákat, saját oroszlánrezervátummal. Gyors gyaloglás a kocsiig, és irány a szálloda.
Csak feleségemmel ketten megyünk - kell ilyen este is.
A bejáratnál természetesen várni kell pár másodpercet az ültetése - mint minden amerikai étteremben. A pincér automatikusan hoz egy pohár jeges vizet, és egy kis előételt - legyen mit ennünk amíg a rendelés elkészül. Kedvesen kikérdez minket: melyik nemzetiparkból jöttünk, melyikbe megyünk, milyen országból jöttünk. Crab cake-et rendelek előételként - egy kaliforniai barátom mondta még pár éve, hogy ez tipikus kaliforniai étel, akkor megkóstoltam, azóta a kedvencem, feleségem is megkóstolja és ízlik neki. Főételként pisztrángot választunk vajas, héjában sült burgonyával, természetesen a főétel ELŐTT kihoznak egy nagy adag cézár salátát.
Megesszük, jól esik, majd jön a pisztráng. Fennséges.
Vacsora közben a szomszéd asztaltól a vacsorát befejező néni és bácsi odajön és beszélgetni kezd, mert füleltek amikor a pincérrel beszéltünk, de ez egy kisvárosban kötelező. "Ugye nagyon hideg volt fent a Bryce-on? Vegasba megyünk? Vigyázzunk a pénzünkre. Ők San Diegoba költöztek öreg korukra, nagyon szép hely. Mi tetszett eddig az USA-ban? Hogy találtunk pont a Red Lobster étteremre?" Vagy öt percen keresztül beszélgetünk.
Folytatnánk a vacsorát, de egy távozó lány magyarul épp csak kedvesen annyit mond: "Jó étvágyat!". Elképedünk, magyarul megköszönjük, ő angolul jó éjszakát kíván. Nyilván magyar felmenői lehetnek.
2 perccel később a pincérek összeállnak és egy asztal mellett eléneklik az ott ülőknek a Happy Birthday-t. Mindenki tapsol.
Pár falattal később egy másik közeli asztaltól távozó idős házaspár jön oda hozzánk, ők is a hideg Bryce canyonról kérdeznek és sok sikert kívánnak az úthoz.
Lassan visszamegyünk a szállodához - kellemes az idő, pár pillanatig még foglalkozok a gondolattal, hogy igénybe veszem a szálloda kültéri jacuzziját, végül az ágy nyer.
7. nap
Ismét sötétben, még jóval napfelkelte előtt indulunk. Pirkadatkor már a Virgin river óriási (persze a korábbi kanyonokhoz képest elenyésző) kanyonjain és pár alagúton át haladunk, de még túl sötét van, nem sokat látunk a tájból.
Amint megérkezünk Nevadába, az autópálya mellett máris kaszinókat látunk, nagy neonreklámokkal, kint a pusztaságban. Mindenhol sivatagos környezet, foltokban pampafűvel, itt-ott egy nagy bánya, vagy más ipari létesítmény.
A nap már fent van, amikor az autópályán egy dombról lefelé haladva megpillantjuk Las Vegast - egy óriási síkság tele egyszintes épületekkel, bevásárló központokkal, kertvárosokkal, és valahol a messzeségben egy kis szakasz néhány magasabb szállodával.
Majdnem mindenhol útfelújítás, és hajnali dugó.
A GPS nem Vegas-ra, hanem a Hoover gátra van beállítva, de meggondolom magam - az autópálya úgy is dugós, inkább átprogramozom, hogy a Strip-en, a híres szállodasoron vigyen át minket.
A Stratosphere tower 300 méteres tornyánál kezdjük északról a strip-et, déli irányban hosszú szünet - mindenhol daruk és építkezések, majd pár kilométerrel arrébb kezdődik Vegas veleje, sorban az ismert szállodákkal: A Mirage tűzhányója, a Treasure Island, a Venetian, a Bellagio és a Paris, az MGM Grand és a New York - New York, majd egy hasba akasztó giccs, az Excalibur piros és kék tornyai, majd a Luxor szfinx-e, obeliszkje és piramisa, végül a Mandalay Bay épülete. Mindenütt magas pálmák, szökőkutak, a szállodák üvegfelületeiről a szemembe tükröződő reggeli napfény, óriás kivetítők és neonreklámok.Lassan kijutunk Vegasból, valamelyik külterületen megállunk egy Starbucks Cafe-ban, egy isteni forró csokit kérek, amerikai módra, lezárt pohárban adják - vezetés közben is ihatok.
Pár mérfölddel arrébb nagy röhögésben törünk ki, mert az egyik kereszteződésben két tábla: Veteránok otthonai balra, Veterán temető jobbra. Nagyon abszurd.
Kisebb hegyek közé érünk, lent már látszik a Hoover gát által kialakított Meade tó. A gát előtt rendőri ellenőrzés, de csak bepillantanak a kocsiba és továbbintenek - túl fehérek vagyunk terroristáknak.
A gáton 2x1 sáv vezet át, és persze mindenki bámészkodik, csigalassúsággal halad a sor.A túloldalon, az Arizona államhatár tábla alatt leparkolunk, és séta a gátra. Az első amit megpillantok, a túlfolyó: egy 15 méter átmérőjű betoncső bukik le a mélybe. A gátra kiérve egy óriási épülő autópálya hidat pillantunk meg a kanyon felett, (itt van értelme viaduktot építeni, nem a dombos Dunántúlon) majd lenézünk a gátra - sokezer tonna tömör beton, egy általa tartott óriási tó, alatta egy a paksi villamosenergia termelés kétszeresét adó vízierőmű.
Megnézzük a Nevada és Arizona államhatárát jelző táblát a gát közepén, majd autóba ülünk, egy gyors bevásárlás egy Albertsonsban, és irány a bűn városa: Vegas.
A városba befelé menet természetesen megállunk a híres "Welcome to Las Vegas" táblánál, majd a szállásunkat vesszük célba. Az MGM Grand mögött, az óriási, világító gitárral önmagát hirdető Hard Rock Cafe melletti utcában van a Comfort inn. Nagyon kellemes csalódás. Mivel elfogyott, ingyen adnak fogkrémet. A motel kívülről szép, a szoba belül nagyon igényes. Ledobáljuk a cuccokat, és már megyünk is egyet úszni a fűtött medencébe, a szikrázó napsütésben.
A fürdés után az autót a szállodánál hagyjuk, a Strip közel van. Mindössze másfél kilométer séta. Egy plazánál kezdjük, majd elsétálunk a Bellagio-ig (az Ocean's eleven játszódott itt), végignézzük a szökökút műsort: a többszáz méteres medencében ugyancsak több száz fúvóka fújja a vizet a zene ritmusában, de olyan erővel és olyan magasra, hogy a fúvókák működése petárdaropogásnak hangzik. Tovább a Ceasar's Palace-be, majd a Venetian-ba - giccsek egymás hátán. A szemközti oldalon a Paris az Eiffel toronnyal és a diadalívvel. A Venetianban összezsúfolva minden ami Velence, de a gondolák repedezett kék medence vízén úsznak. Mindenhol tömegek kószálnak, és minden szálloda aljában ugyanaz a kép: süppedős padlószőnyeg és játékgépek végeláthatatlan sora.
Északra sétálva elhagyjuk a Mirage-ot is, majd hosszú üres szakasz következik - mindenhol lezárt építési területek, és parkolók, végül sok gyaloglás után ott a Stratosphere tower.
Szomjasak vagyunk, kérek egy kólát - 5 dollárt fizetek. Megvesszük a tizenpár dolláros jegyet, és egy kis biztonsági ellenőrzés után a következő lifttel már emelkedünk is a 300 méter magasan lévő tető felé.
A torony kilátójának ablakai kifelé dőlnek, hogy függőlegesen is le lehessen nézni. De fentről is csak ugyanaz a látvány, mint ahogy Vegas messziről látszott: egyszintes épületek minden felé, egyedül a Stripen vannak 30-40 emeletes szállodák. Velünk egy magasságban látjuk a leszálló repülőket, percenként jön egy. Felmegyünk a felső, nyitott tetőre - fúj a szél, és lassan megy le a nap így nincs túl meleg, elképedünk amikor meglátjuk a torony szélén túl nyúló ringispilt: a benne ülők a 300 méteres mélység felett pörögnek és forognak.
A torony tetejéről kinézzük, hol van az egynomtávú vasút (monorail) végállomása - nem akarunk gyalog visszajutni a központig.
10 perc gyaloglás a monorailig, 5 dollár a jegy, és már zötykölődünk is visszafelé. Elmegyünk a Hilton 10 emelet magas reklámja mellett - a szavam is eláll, de végül is fizessenek a gazdagok - majd a másik végállomáson, az MGM Grand épületében szállunk ki.
Vagy 10 percig tart, mire megtaláljuk a kijáratot az utcára, innen jön még 2 kilométer gyaloglás a szállásig: beesteledett, kell a fényképezőgép állványa.
Kicsit felöltözünk, kocsiba ülünk, a GPS segítségével a Las Vegasi egyetem közelében megtaláljuk az In'n'out gyorsétterem lánc egyik éttermét. Az étteremláncot is a kaliforniai barátom ajánlotta a figyelmembe. Spártai egyszerűségű hely, az ételválaszték mindössze: hamburger, sajtburger, és dupla-dupla. Persze az utóbbit kérjük, van benne két húspogácsa, két sajt, hagyma, paradicsom, tehát a szokásos, no meg krumpli, no meg egy üres pohár, amibe azt töltünk, amit akarunk az italos pult üdítőiből.
De a hamburger az a legjobb, amit valaha ettem. Nem tudom a titkát. Talán, mert csak friss húspogácsát használnak, nem fagyasztottat? Mindenesetre isteni, még feleségemnek is ízlik, pedig ő nem hamburger mániás.
A kocsival közelgurulunk a Striphez, másodszor nincs kedvünk kilométereket gyalogolni oda és vissza. Egy kisebb szálloda parkolójában parkolunk (persze nem lenne szabad).
Benézünk a giccskirály Excaliburba, majd felszállunk az ingyenes magasvasútra, ami levisz a Mandalay Bay hotelig. Az épület belsejében nagy tábla hirdeti a Shark Reefet, vagyis a cápazátonyt. Elindulunk a tábla irányába.
Bejutunk a kaszinóba - eleinte automaták, később kocka- és rulettasztalok, black-jack. Már percek óta gyaloglunk, de még mindig egyetlen helyiségben vagyunk, a kaszinó több futtbalpályányi egybefüggő terület. Végre kiérünk és átmegyünk a konferenciaszárnyba. 5 perc iramos gyaloglás és végre elérjük a shark reefet - hatalmas az épület, az Arena plaza és a többi az egyik szögletében elférne. A shark reef végül túl drága.
Nem baj, követjük a feliratokat amik a Luxor felé mutatnak. Vissza az óriási kaszinóba, majd egy hosszú bevásárlóközpont-utca, ami persze fedett. Üzletek két oldalon, 5-10 perc gyaloglás, végül a Luxorba érünk. A két épület között egy fedett bevásárlóutcán át (is) lehet közlekedni - ismét elámulok a méreteken. Már fél órája gyaloglunk a mi tempónkban (ami messze van a lassútól) és még nem értünk ki az épületekből.
Bejutunk a Luxor főépületébe, a nagy piramisba. Belül üres, felnézve láthatók a piramisszerűen szűkülő körfolyósók. A piramis aljában, a fedett részen különféle kiállítások. Egymás mellett látom a Bodies és a Titanic kiállítást - Magyarországra jó ha egy év alatt eljön két ilyen nagy kiállítás, itt meg egymás mellett, egyszerre ott van a kettő.
Kijutunk az épületből, pár külső fotó a nagy piramisról, és megyünk az Excalibur mellett a New York- New York felé - felhőkarcolók kicsinyített mása, a szabadságszobor és a Brooklyn bridge. Az épületek között hullámvasút robog.
Séta tovább északra, óriási szállodák épülnek. A gyalogosforgalom alagutakba van kényszerítve az építkezés miatt - hullámzó, lassú tömeg, nem lehet haladni. Kézenfogva sétálunk, az utcán mégis mindenhol prostik és bordélyházak telefonszámait próbálják a kezünkbe nyomni. Az utcán újságosdobozokból pornólapokat lehet vásárolni. Az eldobált, meztelen nőket ábrázoló, bordélyházas reklámkártyák borítják a járdákat, kisgyerekes családok taposnak rajtuk, apukák és anyukák próbálják kivinni a gyerekeket ebből az egészből. Ők csak a Bellagio esti szökőkútját akarták a gyerekeknek megmutatni, nem a pornót. Kiábrándító.
Eljutunk a Bellagio-ig, végignézünk egy esti szökőkút programot is. Majd fordulás vissza: már majdnem éjfél, másnap meg hajnalban kelünk, és még szerencsejátékozni is akarunk.
Az MGM kaszinójába megyünk be, tanácstalanul keresgélünk. 5 centes, vagy 10 centes alapon akarunk játszani, a gépekre ez ki is van írva, de semmit nem mond arról, hogy mit kell csinálni. Zsetont vegyünk? Nincs sehol segítség, egy zsetonkiadónak vélt automatába begyömöszölünk egy 10 dollárost, mire az kiad 10 db egydollárost. Nevetünk, ennek aztán sok értelme volt.
Végül egy egydollárost begyömöszölünk egy gépbe és játszunk. Gyorsan elmegy az egész.
Másik fajta géppel próbálkozunk, ide két dollárt adunk be. Időnként nyerünk (bár nem tudjuk hogy miért, nem érthető a játék), pár perc alatt azért elmegy a pénz. De nem bánjuk, mert vár már az ágy. Három dollárt otthagytunk azoknak, akik milliárd dollárokért építenek kaszinó-szállodákat, saját oroszlánrezervátummal. Gyors gyaloglás a kocsiig, és irány a szálloda.
